Május elsején különleges ünnepet tartottak a szekszárdi Babits Művelődési Központban: három jazzegyüttes egy hazai producert, Simon Géza Gábort köszöntötte ötvenedik születésnapján. Simon három évtizede fáradozik a magyar jazz érdekében, az elsők egyike, aki felismerte, hogy ebben a jelzős szerkezetben a magyar éppen olyan fontos, mint a jazz. Több könyvet és diszkográfiát publikált, többek között megírta a magyar jazz történetét, három éve pedig létrehozta a Pannon Jazz kiadót, amely meghatározó szerepet tölt be a hazai jazzlemezkiadásban.

Fotó: Szabó Barnabás

• A szekszárdi koncert anyaga nemrég megjelent CD-n. Magyarországon ma még kissé szokatlan, hogy egy producer tiszteletére koncertet rendezzenek, illetve lemezt adjanak ki. Kitől származott az ötlet?

A Szekszárdi Jazz Quartet tagjaival két évvel ezelőtt éppen a születésnapomon vettük fel a lemezüket. Mondták, szívesen rendeznének koncertet az ötvenedikre. Az alkalomra közel nyolcévi kihagyás után újra összeállt a Szekszárdi Spirituálé együttes, valamint a Trio Acoustic lépett fel.

• Nem érzed kissé furcsának, hogy ennek a születésnapi lemeznek te vagy a producere, mi több a kiadója is?

Miután a produkcióban nagyrészt a saját pénzem van, nem érzem annak. Amerikában ez teljesen megszokott. Miles Davis vagy George Wein minden lemezének egyben a producere is. Az Egyesült Államokban élő Zoller Attila pedig alapítványt hozott létre zenészi nagysága népszerűsítésére.

• Azért más egy zenész és más egy producer.

Lassan hozzá kell szoknunk, hogy a kettőt nem lehet élesen szétválasztani. A magyar jazzmuzsikusoknak is rá kell jönniük, hogy a mai viszonyok között saját gyártásban kell létrehozni a lemezeket. Nálunk először Benkó Sándor jött rá erre, majd később a Budapest Ragtime Band és Binder Károly. A Pannon Jazz is kénytelen volt nemrég erre a rendszerre átállni, hiszen a mögötte álló alapítvány felélte tartalékait. A jövőben elsősorban olyan kiadványokat jelentetünk meg, ahol a muzsikusok minimum kész mesterszalagokat hoznak. A gázsit pedig CD-kben kapják meg.

• Hazánkban is kezd divatba jönni, hogy egyes tőkeerős cégek öngyújtók és tolltartók helyett jazz-, illetve komolyzenei CD-ket ajándékoznak a partnereiknek. Titeket még nem kerestek meg ilyen kéréssel?

De igen, jelenleg is folynak erről tárgyalások. Nemcsak cégek, hanem hivatalok is élnek ezzel a lehetőséggel. A szekszárdi önkormányzat például minden évben igyekszik újabb lemezek megjelentetését támogatni, hiszen az eddigi kiadványok alapján kedvező kép alakult ki a városról. De készítettünk lemezt Kecskemét és Dunakeszi önkormányzatának a megrendelésére is.

• Az idén Pannon Classic címmel klasszikus zenei sorozatot indítottatok. Miért bővítettétek a repertoárt?

Elsősorban a támogatóink ösztönzésére, bár klasszikus zenével a kezdetektől szerettünk volna foglalkozni, csak lehetőségünk nem volt rá. A legfontosabb: minden lemeznek valamilyen formában kötődnie kell Magyarországhoz. Egyrészt kevésbé ismert magyar zeneszerzők - Doppler Ferenc, Beliczay Gyula, Dudás Lajos - kompozícióit adjuk ki, másrészt elindítottunk egy sorozatot a régóta kiadó nélkül dolgozó MÁV Szimfonikusokkal, továbbá különböző kórusokkal tárgyalunk. A kortárs zene sem idegen tőlünk: szeptemberben adjuk ki az idén Erkel-díjat kapott Hollós Máté első szerzői lemezét.

• Eddigi jazzkiadványaitok szerint a kiadó profilja eléggé behatárolhatatlan, mondhatnám, eklektikus. Miért?

Ennek több oka van. Mindenképpen szeretnénk a magyar jazz különböző korszakainak zenéjét hozzáférhetővé tenni. Részben archív anyagok, részben korabeli kották alapján ma felvett szerzemények kiadásával. Ugyanakkor sok jó muzsikus nem kapott korábban lehetőséget a megmutatkozásra. Bürger Miklós például 59 éves koráig egyetlen hangfelvételen sem szerepelt. Első CD-je viszont a hazai eladásban gyakorlatilag listavezető. A külföldön élő magyar zenészeket - például Seffer Józsefet, Dudás Lajost, Gárdonyi Lászlót - is igyekszünk itthon ismertté tenni. A magyar kiadók a fiatalokkal nem szívesen foglalkoznak. Egyik legelső választásunk, a Trio Acoustic abszolút telitalálatnak bizonyult: a dabasi vállalkozók segítségével kiadott első lemezük jelenleg a hatodik kiadást érte meg. Nem csoda, ha másfél év alatt négy CD-jük jelent meg. Munkáik után szinte kizárólag külföldön érdeklődnek, idehaza még egy kisebb koncertkörutat sem sikerült szervezni nekik.

• Nemcsak producer vagy, hanem a Magyar Jazzkutatási Társaság elnöke is. Öt évvel ezelőtt megjelent magyar jazztörténeti könyved - mely hamarosan CD-ROM-on is elérhető lesz - annak idején szakmai berkekben elég nagy vihart kavart. Sokan még szakmai hozzáértésedet is kétségbe vonták.

Úgy érzem, a magyar jazzmuzsikusok lényegesen érzékenyebbek külföldi muzsikustársaiknál.

• Nemcsak ők kritizáltak.

Azok a szakemberek, akikre gondolsz, elsősorban azt kifogásolják, hogy a magyar jazz kezdetét én egészen 1850-re datálom vissza. Szerintük viszont ami az 1960-as évek előtt ebben a műfajban hazánkban történt, az nem jazz, legfeljebb improvizatív tánczene.

• Azt is a szemedre vetették, hogy a könyvben olyan felvétel is szerepel, amelyen Kazal László, Ákos Stefi vagy Hollós Ilona énekel.

Nem az énekeseket, hanem a produkció összességét kell nézni. Számos felvételen Duke Ellington vagy Count Basie bigbandje olyan énekeseket kísért, mint Bing Crosby, Frank Sinatra vagy Martha Thilton. A világon ezeket a számokat mindenütt a jazzdiszkográfiákba sorolják.

• A külföldön élő magyar muzsikusok munkássága része a magyar jazztörténetnek?

Természetesen. Ezek az emberek sosem tagadták meg Magyarországot, magyar zenei alapokon építkeznek, kompozícióiknak gyakran magyar nevet adnak. Milyen jogon ne tekintenénk őket a magyar jazztörténet részének? És akkor még nem beszéltünk a második generációs emigráns magyarokról, például Joe Murányiról, aki Louis Armstrong zenekarában is játszott, és meg volt sértve, hogy kimarad ebből a könyvből. A hamarosan megjelenő CD-ROM-on ezt a hiányosságot pótolom.

• Összehasonlító jazztörténettel is foglalkozol?

Igen, elsősorban arra keresem a választ, hogy a század tízes, húszas, harmincas éveiben hol tartottak a zenészek Belgiumban, Bulgáriában, Lettországban vagy Magyarországon. A világon szinte mindenhol a nemzeti jazziskolák kerülnek előtérbe. Ma már nem számít újdonságnak, hogy a jazz legalább annyira fehér gyökerű, mint fekete. És ma már jól dokumentált a finn, a norvég vagy akár az észt jazztörténet is, a maguk nemzeti komponistáival, zenekaraival, stílusaival.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Vitatott Magyar jazztörténet >> - cikk, 1999. december

Simon Géza Gábor: A saját gyártású lemezeké a jövő >> - interjú, 1997. augusztus

A magyar jazz könyve >> -  cikk, 1993. február

Simon Géza Gábor: Meddig jazz a jazz? >> - interjú, 1992. március