A legtöbben jazz-zongoristaként ismerik, pedig sosem szerette a kategóriákat. Mint a legtöbb európai zenész, klasszikus műveltségű csodagyerekként indult, aztán a szabadságvágy a jazz felé vonzotta. Talán kevesebben tudják: Vukán György emellett fogorvos egy SZTK-rendelőben. Van egy világszabadalma, a DMA-méter, mely eljárás és műszer a fémallergia kiszűrésére. Mi most mégis elsősorban a muzsikusra voltunk kíváncsiak, hiszen, mint mondta: a fogorvosi hivatást lelkileg ott tudná hagyni, de a zenét soha.

Fotó: Teknős Miklós

• Az elmúlt egy-két évben mintha egy kicsit háttérbe szorultál volna a koncertéletben.

Lehet, hogy keveset koncertezek, de soha ennyit még nem dolgoztam. Klubokban valóban kevesebbet lépek fel, de a szakmában, azt hiszem, ezzel mindenki így van. A mai légkör nem kedvez a mi mentalitásunknak. Azért persze vannak még lehetőségek: márciusban a Százéves Gershwin című rendezvényen játszom, áprilisban az Erkel Kamarazenekarral mutatom be kettős versenyeimet, majd pedig a Vigadóban adják elő klarinétversenyemet.

• Az európai jazzmuzsikusok általában a klasszikus zene területéről indulnak, majd később - elsősorban a kötöttségek miatt - elhagyják azt. Te azonban néhány évvel ezelőtt visszatértél a klasszikusokhoz, és előbb Chopin, majd Debussy műveit írta át jazzcombora.

Hiába bontjuk újabb és újabb korszakokra a zenetörténelmet, mégis a már ismert tíz zeneszerző marad a legfontosabb. Az esztétikai mércék és határok meghúzása, a jellegzetességek felállítása kasztokat hoz létre a zenében. E főként kereskedelmi indíttatású felosztási kísérlet napjainkban annyira átható, hogy lassan kezdjük elhinni, hogy a különböző stílusok között az átjárás szinte lehetetlen. Jómagam az egységre próbálok törekedni. Ezzel nem vagyok egyedül, igaz, nem is vagyunk sokan.

• Chopin prelűdjeit három évvel ezelőtt már a Creative Art Ensemble-lal lemezre játszottad. Tavaly azonban újabb átirat készült, ezúttal a Liszt Ferenc Kamarazenekar közreműködésével. Hogyan találtatok egymásra?

Három évvel ezelőtt Sárospatakon a Zempléni Fesztivál keretében a Creative Art Ensemble koncertje végén előadtuk Chopin két művét is. Rolla Jánosnak, a Liszt Ferenc Kamarazenekar vezetőjének ez nagyon megtetszett, kérdezte, lenne-e kedvünk velük más Chopin-műveket is hasonló felfogásban előadni. A Budapest Klub tavalyi, a Vigadóban tartott gálaestjén megtettük. A koncertet a Magyar Rádió rögzítette, bizonyos cégek később megvásárolták a felvételt, majd kiadták lemezen. Azóta többször is előadtuk, többek között Hollandiában és Belgiumban.

• A lelkes fogadtatás nem ösztönzött további együttműködésre?

Dehogynem, azóta többek között írtam két zongoraversenyt Rolla Jánoséknak, valamint egy concertót a trióra és a zenekarra. Éppen próbák előtt állunk.- A nagy klasszikusokhoz nyúlni mindig veszélyes és az esetek többségében kétes dicsőségű. Én nem alakítottam át Chopin műveit, csak átültettem vonósokra, közben pedig a trióval továbbgondoltuk, továbbkomponáltuk azokat. Ami ezekben a darabokban igazán Chopin, az érintetlen marad. Ugyanakkor olyan fantasztikus melódiái vannak, amelyekre öröm improvizálni.

• Debussy műveivel terveztek valami hasonlót?

Nem. A trióval egyszer megcsináltuk, a múltkor visszahallgattam, vannak benne jó pillanatok, de kevésbé átütő erejű. Egyébként sem célom a sorozatgyártás, arról nem is beszélve, hogy nem minden zeneszerző stílusa vagy dallamvilága alkalmas erre.

• Három-négy évvel ezelőtt írtál egy operát, Atlanta, Georgina címmel. A jazzverziója 1995 nyarán jelent meg, s bár többször terveztétek, azóta sem mutattátok be.

Három igazgatónak játszottam már le az Operaházban, és most úgy néz ki, mégsem fogom elkerülni, hogy bemutassák. Félek is tőle. Nem érzem úgy, hogy a lehetőségek minden tekintetben adottak lennének rá. Ha bemutatjuk - és ennek idén márciusban el kell dőlnie -, mindenképpen át kell dolgoznom a darabot. 

• Magyarán újabb kompromisszumokat kell kötnöd?

Igen, alkalmazkodnom kell a változó körülményekhez. Nem azért, hogy mindenáron bejussak az Operába, hanem mert a barátaimnak túl sok munkája fekszik benne. Most már énekesre, személyre szabottan dolgoznám át, a megfelelő hangnembe helyezve mindent. Hogy egy példát mondjak: túl sok benne az alt és a bariton szerep, nálunk pedig inkább szopránból van sok. Ha megkapjuk a támogatást, ősszel akár be is mutathatnák.

• Sokak szerint az opera mint műfaj, halott. Pusztán történeti jellegű és jelentőségű.

Lehet, de ez nem lesz hagyományos opera, igaz, avantgárd sem. Élő alakokat kell egy mai operában mozgatni, hiszen rokonaink, ismerőseink, kortársaink szerepelnek benne. Egy mai orvosnő szerepében az énekes mit trillázzon? Hitelét vesztené. A darab jórészt fekete közösségben játszódik, és a négerek soha nem fognak nagy szeptimeket énekelni. Egyszerűen nem állna jól nekik. 

• Az elmúlt harminc évben több mint százötven filmzenét írtál, legutóbb a Hello Doki című sorozathoz, illetve az idei filmszemlén programon kívül bemutatott Balekok és banditák című filmhez. Ennek ellenére mostanában mintha kevesebbet szerepelnél ezen a területen is. 

A film sem a régi, és csak ismételhetem önmagam: az ott ma uralkodó szemlélet nem kedvez a mentalitásomnak.  A filmzene fogalma ma összemosódik a slágerral. És közben elfelejtik azokat a súlypontokat, amelyek köré építkezünk. Azt mondják, nincs szükség harmóniavilágra. Az atonalitást viszont csak az veszi be, akinek nincs elég jó füle. A dallam abban is ott van, csak annyira el van rejtve, hogy nehéz rájönni. De miért cél ez? Miért kell rejtőzködni? Miért az a magasröptű, aki jól el tud bújni? Meg kellene inkább mutatkozni. Másoknak örömet okozni, példát mutatni.

• Lehet, hogy azért van ez, mert ma a világnak naponta van szüksége újdonságra, eredetiségre, és ezt a gyilkos tempót csak csalással, a régi más köntösbe bújtatásával és újra eladásával lehet tartani.

Lehet. Krzysztof Pendereczki nyilatkozta a múltkor: az elmúlt húsz évben rájött, hogy nem az a fontos, hogy mindenképpen újszerű legyen. Ha a klasszikusokhoz még egy centit hozzá tud tenni, már az is nagy dolog. Magunkba kell szívni és alkalmazni azt, ami jó, és ezt lehetőleg egyéni módon megjeleníteni. Ez a kitörési pont. Ha végiggondolom eddigi életemet, egy dologra mindenképpen büszke lehetek: nekem sikerült bevinnem ezt a műfajt az Operaházba, a filmbe, egy szimfonikus zenekarba.

• Szerintem legalább ekkora szükség van a kísérletezésre is.

Szükség van, de nem mindenáron. A Chopin-estünkre úgy jönnek az emberek, mint egy Bartók-, Liszt- vagy Mendelssohn-estre. És ha nagyobb sikerünk van, mint az összes többinek, az nem rossz érzés. Jobb, mint ha mindenáron avantgárd akarnék lenni. Nem jó, ha a közönségnek értelmező szótárt kell zene közben használnia. A műnek akkor nincs közlésértéke. Bármilyen érdekes, ha nem érthető, halott. Az emberek őszinte megnyilvánulásokra vágynak és nem vagdalkozásokra, kétes kimenetelű polgárpukkasztásokra.

• Harminc évvel ezelőtt is hasonlóan gondolkodtál?

Ebben a kérdésben elég hasonlóan. Lehet, hogy azért is, mert a jazzben akkor nem lehetett bohóckodni, félrebeszélni. Arról nem beszélve, hogy az előadóművésznek a jazzben hihetetlenül megnőtt a felelőssége. Teljesen önmagát kell adnia, és ez most nem a nívó, hanem igénybevétel kérdése. Az embernek nap mint nap fel kell dolgoznia önmagát. A kultúráját. Az amerikaiak kiirtották maguk alól az indián művészetet, így nincs igazán mire építkezniük. A gyökereinkre mi, itt, Közép-Európában méltán lehetünk büszkék. A nyugati kultúra már régen bedarálódott, mi itt a szegénységünk miatt még őrizzük magunkat. És magunkból még nagyon sokat meríthetünk.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Vukán György: Nem kívánok lehetetlent. Csak nehezet >> - interjú, 2011. augusztus

Vukán György: A rögtönzés fontossága >> - interjú, 2009. április

Vukán György: A szegénységünk véd meg minket >> - interjú, 1997. március

Vukán György: Szenvedés nélkül nincs művészet >> - interjú, 1996. március