A hazai jazzoktatás doyenje, a több mint harminc éve működő jazztanszak megszervezője, elindítója és mentora. Zeneszerző, zongoraművész, zenetudós és pedagógus. Megfontolt, halk szavú ember, aki egész életében szívósan küzdött a műfaj magyarországi meg- és elismertetéséért. A jazz című, Magyarországon alapvető, történettel és elemzéssel foglalkozó könyv szerzője. Munkásságát több magas kitüntetéssel is elismerték.

Fotó: Rédei Ferenc

• Néhány héttel ezelőtt jelent meg új könyve, A rögtönzés világa, mely, ha jól tudom, egy háromrészes munka első fejezete.

Igen, ez a pedagógiai mű egy rendkívül komplex sorozat első darabja és elsősorban a klasszikus zenei iskolák számára készült, hiszen ezekben az intézményekben a gyerekek nem improvizálnak és nem komponálnak, csak műveket tanulnak meg. Ezzel a kötettel olyan háttéranyagot szeretnék a zenetanárok kezébe adni, amelyet ők is elfogadnak, kellő számú kottaanyagot tartalmaz, és elég sok magyarázattal  szolgál. S miután többségük sosem rögtönzött, kedvcsinálónak a növendékekkel közös gyakorlatokat is belecsempésztem a kiadványba.

• A további kötetek mivel foglalkoznak?

A következő a jazzel, hiszen századunk zenéjének legeklatánsabb művészi megnyilatkozása a jazzimprovizáció. A kötet egyben jazzelméleti összegzés is lesz. A harmadik részben pedig - mely számomra talán a legérdekesebb - főként nyitott zongoraművek szerepelnek majd, melyekkel a növendéknek mindenféle improvizációs és kompozitórikus műveleteket kell majd elvégezniük. A kötethez  egy CD-melléklet is tartozik, mivel az improvizációk egy része lekottázatlan, s megszólaltatásukkal sokkal közelebb lehet vinni azokat a médiumhoz. Tizenöt éve foglalkoztat ez a terv, sokszor át is írtam az anyagot, s mindig arra a következtetésre jutottam, hogy nem egyszerűen jazzkottára, hanem egy komplex művészetpedagógiai kiadványra van szükség. Jazzkottákat ugyanis az amerikaiak elég nagy számba jelentetnek meg, viszonylag könnyen hozzá is férhetőek, ilyen improvizációs kiadvány viszont ma egyáltalán nincs forgalomban. Ez nem az én zsenialitásomat dicséri, hanem egyszerűen csak egy európai gondolkodást tükröz. A tervek szerint hamarosan angolul és németül is megjelenik.

• Az emberek többsége az improvizációt a jazzel azonosítja. Maga viszont, ha jól értem, azt mondja, hogy rögtönzés a jazztől függetlenül is létezik.

A zene létrehozásának végül is két lehetséges változata van: a komponálás és az improvizáció. S csak úgy lehet az ember európai, ha tudomásul veszi, hogy a Föld mekkora és mi minden történik benne. A világ  zenekultúrájának nagyobbik része ma is improvizatív jellegű. Sőt, léteznek improvizációs magaskultúrák is, amelyekben az adott zenei stílus, nyelv vagy forma teljes eszköztára, kifejezési lehetőségei, zenei szótára és fordulatrendszere mind-mind a rögtönzést szolgálja. Ilyen például a jazz, de említhetném a barokk zene improvizációs megnyilvánulásait, a flamencót az indiai klasszikus zenét vagy a gamelán muzsikát. A művek leírása és egészen pontos megszólaltatása az európai zenekultúra fejlődésének egy körülbelül háromszáz éves periódusára jellemző. A kortárs zene viszont érdekes módon szakított ezzel a "hagyománnyal", ezért napjainkban nagyon fontos zenetörténeti folyamatnak lehetünk tanui: a műalkotásokban a komponisták bizonyos feladatok megoldását az előadóra testálják át. De még a nagyon pontosan kottázó zeneszerzők esetében is volt szerepe a rögtönzésnek. Bartók Béláról például egyre inkább kiderül, hogy improvizálva komponált. És Beethovenről is határozottan tudjuk, hogy a szonáták egyes témáira rögtönözve talált rá. Játék közben születtek meg a zenei gondolatok és nem íróasztal mellett, egy papír fölé hajolva különböző számítások révén.

• Az improvizáció a szabadság jelképe, de bizonyos fokig, úgy gondolom, mégicsak behatárolt, elég szilárd struktúrán alapszik.

Az improvizáció a komponáláshoz vagy az interpretáláshoz képest mindenképpen a szabadságot jelenti. Az életben azonban köztudott, hogy nincsenek totális jelenségek és művészeti megnyilvánulások. A totális szabadság a káosszal egyenlő, amikor azonban leülök zongorázni, különböző beidegződések - pszichológiai szakkifejezéssel élve: motorikus sztereotípiák -, zenei emlékek jönnek elő bennem. Teljesen mást nem tudunk játszani, mint ami a tudatunkban valamilyen módon elraktározódott. Ezek a belső kötöttségek - attól függően, hogy milyen stílusról vagy muzsikusról van szó - különböző arányban mindig jelen vannak,  szabályozzák és organikussá teszik a játékot.

• A maga kezdeményezésére és vezetése mellett 1993-ban Tatabányán létrejött a Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet. Mennyire sikerült ott a beszélgetésünk elején vázolt komplexitást megvalósítani?

A kezdetektől fogva erre törekedünk, s úgy érzem, nem eredménytelenül. Ez a nem iskolaszerűen működő intézmény - magyar és külföldi előadók közreműködésével - periodikusan váltakozó kurzusokat, posztgraduális tanfolyamokat, bemutatókat és konferenciákat rendez. Arra szeretnénk a pedagógusok és a tágabb szakma figyelmét ráirányítani, hogy  nem csak a hazai iskolákban már bevezetett és tantervszerűen előírt zenei módszerek és anyagok léteznek, illetve lehetnek hasznosak, hanem a  gyakran periférikusnak mondott, időnként azonban fontos szerepet játszó kezdeményezések is, mint például az audiovizuális művészeti oktatás, a különböző képzőművészeti tevékenységek - rajz, festés, mintázás - vagy a mozgás és a zene összekapcsolása, a  zenepszichológia és a zeneterápia, a már említett rögtönzéspedagógia, vagy a jazz. A gyerekek fantáziáját, spontaneitását, szerkesztési készségét, logikáját, kreativitását, mozgáskészségét és vizuális kultúráját ugyanis csak ezeknek a módszereknek a bevonásával lehet hathatósan fejleszteni.

• Az ilyen kísérletező jellegű intézmények számára manapság nem igazán kedvező szelek fújnak. Hogyan tudnak egyáltalán életben maradni?

Tatabánya önkormányzata hősi erőfeszítéseket tesz, hogy fenntartsa ezt az intézetet, de egy-egy konkrét program vagy kurzus kapcsán mi is próbálunk társulni más intézményekkel. A zenepszichológiai és zeneterápiai konferenciát például a Gyógypedagógiai Főiskolával közösen rendeztük, s így az nem csak olcsóbb volt, hanem sokkal szélesebb szakmai réteget sikerült megmozgatni. Az idehaza jószerivel ismeretlen Willems-módszert a Budapesti Tanítóképző Főiskolával közösen próbáltuk meg népszerűsíteni. A Zenetanárok Társaságával pedig októberben közösen tartottuk meg azt a kortárs zenei előadás-sorozatot, amelyen Földes Imre az érintett szerzőkkel együtt elemezte a mai magyar középgeneráció élvonalának egyes műveit. Ugyanakkor igyekszünk a különböző kurzusokat és programokat az ország más részeire is elvinni.

• A maga tevékenységét sokan a jazztanszak létével és működésével azonosítják, mely a térségben egyedülálló módon 1965-ben a maga kezdeményezésére és vezetésével jött létre.

Valóban, ebben az időszakban a környékünkön egyedül Grazban működött hasonló intézmény. Mondanom sem kell, rengetegen támadtak bennünket, hogy itt pezsgősüvegek fognak durrogni és táncosnők rázzák majd magukat a katedrán. Aztán, látva működésünk színvonalát, ezek a hangok szerencsére hamar elültek.

• A konzervatóriumot 1990-ben főiskolai rangra emelték, s a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének szerves részévé vált. Azóta eltelt hat év. Mennyit változott a jazz megítélése és szerepe a hazai zeneoktatásban?

Ma már ott tartunk, hogy a jazz helyét a hazai zeneoktatásban senki sem kérdőjelezi meg. Sajnálatos, hogy a főiskolai rangra emelést - körülbelül 15 évi küzdelem után történt - csak 1990-re sikerült elérnünk, mivel azóta jelentősen felértékelődött a diploma szerepe, így azok, akik 25 éven keresztül szakközépiskolai végbizonyítványt kaptak és jelenleg zeneiskolában tanítanak, most esti különbözeti kurzuson kellett újra "bizonyítaniuk". A jazztanszék presztízse azonban érezhetően növekedett, a határok megnyílásával pedig az itt végzett muzsikusok elmehetnek világot látni, külföldi forrásokat pályázhatnak meg, vagy tanulhatnak más országok más fakultásain is. Mindez szerencsére ma ugyanolyan természetes dolog, mint az, hogy a két világháború között a magyar festők kimentek Párizsba. Reméljük, ezek a muzsikusok vissza is fognak jönni.

• Azért még mindig elég mostoha, mondhatnám méltatlan körülmények között működnek itt az újpesti Ady Endre Művelődési Központban.

Ebbe az áldatlan helyzetbe sajnos bele kell törődnünk. Olyan szinten reménytelen egy komoly művész-tanár képzésre alkalmas épülethez jutnunk, hogy egyszerűen beszélni sincs értelme róla. De hadd mondjak egy példát. 1965 nyarán három hónapig - helyi muzsikusokkal - Ausztráliában koncerteztem és készítettem rádiófelvételeket. Az itthoni feszültséggel és bezártsággal szemben ott valóban voltak perspektívák, terek és lehetőségek. Aztán, ahogy közeledett a szeptember, útra kerekedtem, hiszen indult a jazztanszak. Az ausztrálok meg nem akarták elhinni, hogy a vasfüggöny mögött ilyen lehetséges. hiszen még náluk sem létezett akkor ilyesmi. Amikor azonban a nyolcvanas évek elején mint tanárt meghívtak, csak ámultam-bámultam, olyan fantasztikusan felszerelt jazztanszakot hoztak létre, ahol Amerikát megjárt ausztrál muzsikusok tanítottak. Miközben mi még mindig itt csücsülünk az Ady Endre Művelődési Központban.

• A jazztanszaki állapotok szerintem egy kicsit a műfaj jelenlegi helyzetét is tükrözik, nem?

Én sem látom túl rózsásnak a helyzetet. Szerintem a legnagyobb gond, hogy a művelődési házak és a klubok többsége ma kapitalista elvek szerint működik, így arcpirítóan alacsonyak a hazai muzsikusok honoráriumai, miközben a szintén üzleti alapon működő nagy sportcsarnoki koncerteken a neves külföldi sztároknak csillagászati összegeket lehet és kell fizetni, különben nem jönnek ide. A magyar és a külföldi muzsikusok gázsija között persze mindig is volt különbség, de ez ma már rendkívül aránytalan. A muzsikusoknak ugyanakkor zenélni kell, hiszen a jazzel nem lehet alkalomszerűen foglalkozni. A gazdasági helyzetre tekintettel egyébként csak kis számban képzünk növendékeket, a tíz szakon összesen húszat.

• Többen panaszkodnak arra - és most nem csak Szabados Györgyre gondolok -, hogy a jazztanszakon csak technikai jellegű képzés folyik, a szellemiekre kevesebb hangsúlyt helyeznek.

A művészképző intézményekben általában csak az egzakt dolgokkal foglalkoznak. Egy jazzmuzsikusnak meg kell tanulnia funkcionálisan, kadenciálisan harmóniákra, harmóniasorokra improvizálni. Ha bárhol a világon elmegy egy jazzklubba, bekerül egy zenekarba, vagy részt vesz egy jam sessionben, megfelelő standard repertoár nélkül moccanni sem tud. Az a fajta avantgárd irányzat, amit például Szabados György képvisel és amelyet művészileg egyébként mindig is elismertem, még a jazz világán belül is periférikus. És nem a műfaj anyanyelve. Egy ilyen jellegű tanszéknek elsősorban a szakmát kell megtanítani. Az már a tanár és a tanítvány művészi érzékenységén múlik, hogy a kötelező "ujjgyakorlatok" mellett sikerül-e a növendék saját művészi elképzeléseit, szuverén zenei világát kibontakoztatni. Mely kortárs jazz éppúgy lehet, mint dixieland vagy mainstream. A növendékek kilencven százaléka pedig a mainstream-stílust választja.

• Külföldön is ez a helyzet?

Miután tizenkét évig a Nemzetközi Jazzföderációban az oktatási ügyekkel foglalkoztam, volt alkalmam eljutni a világ legkülönbözőbb főiskoláira, jazztanszékeire. Egyedül Bostonban találkoztam igazán kísérletező, szabad rögtönzéssel foglalkozó intézménnyel, a Ran Blake vezette New England Conservatoryval. Ennek az iskolának körülbelül annyi növendéke van, mint nekünk, viszont tőle nem messze ott működik a világhírű Berklee College of Music, a maga 2700 növendékével és egy olyan apparátussal, amelyik sokkal inkább a praktikus szakmára koncentrál, mint mi. Nálunk azonban összesen egy jazz művészképző intézmény van, mely szakonként két növendéket bocsát ki, akik részben vidékre mennek tanítani. Őket bizony meg kell tanítani a 12 ütemes bluesra, a domináns szeptim akkordra és az improvizációs skálákra, mert egyébként nem tudják ellátni a feladatukat.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Gonda János: Az improvizáció a kapocs >> - interjú, 2002. január

Gonda János: A rögtönzés világa >> - interjú, 1997. február

Gonda János: Választások és vonzások >> - interjú, 1995. május