Fotó: Fejér Gábor

• A hatvanas-hetvenes évek fordulóján egy új, több nagy tehetséget - Schiff Andrást, Ránki Dezsőt, Kiss Gyulát, Joó Árpádot, Falvai Sándort, Lantos Istvánt, Jandó Jenőt és téged - felvonultató, Bartók és a XX. század zenéjét anyanyelvi szinten beszélő zongorista generáció jelent meg a magyar zenei életben. Sokan ezt Kadosa Pál személyével hozzák összefüggésbe.

Magyarország mindig is bővelkedett a tehetségekben, de való igaz, hogy akkor a zongoristák valahogy összejöttek. Ezt a szerencsés összetalálkozást Kadosa Pál személyével összefüggésbe hozni egyáltalán nem erőltetett, hiszen az ő munkássága, sajátos oktatási módszere nagyban hozzájárult a mi generációnk berobbanásához. De ez legalább ennyire köszönhető volt a hatvanas években a Zeneakadémián bevezetett friss szemléletnek. Amikor Kovács Dénes lett az igazgató, nem csak a belső főiskolai rendezvények, a vizsgák, illetve a felvételik lettek nyilvánosak, hanem gyakorlatilag bárki belátogathatott még az órákra is. Megszűnt a főiskola ezoterikus, védett világa, amely egyrészről nem volt rossz, hiszen ez a magyar oktatáson belül is autonómiát jelentett, ugyanakkor jó sem, hiszen ebből kikerülve az előadóművészek általában elbizonytalanodtak. A pódiumon nyert tapasztalatokat a legjobb pedagógia sem tudja pótolni, ezért a hatvanas évek elején feltűnt tehetségek egyszerűen koncertrutin hiányában kallódtak el. Fájdalmas erről beszélni, mert véleményem szerint ők legalább olyan tehetségesek voltak, mint a későbbi generáció, de a Rákosi-rendszer oktatáspolitikája a kodályi „Legyen a zene mindenkié” jelszót „Ne riasszuk el a dolgozók gyerekeit a zenetanulástól” szlogenné alakította át, ilyen módon a mesterségbeli tudás iránti igény meglehetősen a háttérbe szorult az általános irányelvek mögött. Magyarán szólva mi voltunk az első generáció, amelyik igazán megtanult zongorázni.

• Te mégis, miután 1970-ben megnyerted a Magyar Rádió országos Beethoven-versenyét, évekre visszavonultál a koncertpódiumról és állítólag nem nagyon szeretnéd, ha ez a lemezfelvételed továbbra is forgalomban lenne.

Valóban nem szeretném, mert Beethoven G-dúr zongoraversenyét és Esz-dúr szonátáját azóta nem csak jobban, de másként is játszom. Egyszerűen nem vállalhatom a 26 évvel ezelőtt a darabról alkotott hiányos képemet. 1970-ben még korántsem voltam készen. Azért vonultam vissza, hogy gyakoroljak, a tudásomat tökéletesítsem, és csak akkor léptem ismét pódiumra - igaz, komoly dózisokban -, amikor a főiskolára bekerültem, először mint Kadosa tanársegédje, később mint adjunktus, majd docens.

• A Hungaroton-Classic hamarosan újra megjelenteti a Zeneakadémia kamarazenekarával 1972-től 1974-ig készített Bach-felvételeid, amelyen Schiff András, Falvai Sándor és Rohmann Imre működik közre. Ez ellen már nincs kifogásod?

Egyáltalán nincs, sőt, magam is szorgalmazom az újbóli megjelentetést. Egyrészt a főiskola zenekari tanszakáról ebből az időszakból alig van hangzó dokumentum. Nagyon fontosnak tartom, hogy Simon Albert munkásságából legalább ennyi fennmaradjon, mert bár roppant ellentmondásos figurája a magyar zenei életnek, még ma is befolyása van a felcseperedő magyar zenészekre, pedig már teljesen visszavonultan él.  Az ő aktív és passzív munkássága kitörölhetetlen nyomott hagyott a hazai zeneoktatásban is. Ugyanakkor ezek a felvételek a hangfelvételi hiányosságok és a zenekar tagadhatatlanul didaktikus, iskolás megközelítései ellenére véleményem szerint zeneileg is nagyon értékesek.

• Ebben az évben több albumod jelent meg. A Hungaroton-Classicnál a régebbi koncertfelvételeidből egy válogatás, illetve a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálattal közösen kiadott lemez. A Philipsnél - igaz, csak Japánban - kijött a Bartók összes zongoraműveit bemutató sorozat negyedik része, idehaza pedig már kapható az a CD, amelyen Ravel zongoraversenye mellett egy kevésbé ismert Debussy-darabot is játszol.

Ami ez utóbbit illeti, nagyon örülök, hogy legalább etalon-értékű felvétel van Debussy Fantáziájából, mely abszolút méltatlanul elfeledett darab. Félreértés ne essék, teljesen tisztában vagyok vele, hogy e mű nem reprezentálja méltóképpen azt a Debussyt, akit a nagyközönség ismer, de hihetetlen műgonddal megírt, teljesen egyéni levegőt árasztó, nagyon fiatalkori kompozíció ez, mely rengeteg hangszeres lehetőséget kínál.

• Amúgy is szeretsz szokatlan dolgokkal előrukkolni. Évekkel ezelőtt egyik koncerteden egy Schubert szonáta előtt az avantgárdnak számító John Cage három művét is előadtad. A darab közben viszont valaki bekiáltott: „Zongorázz, nem bohóckodj!” Nem veszik el a kedved az ilyen reakciók?

A közönségnek természetesen joga van bármit is kinyilvánítani. De csak azután, hogy az ember eljátszotta a teljes művet. Ha valaki megakadályozza az előadást, közbezavar, a mű egészéről alkotott véleménye nem lehet mérvadó. Annál a darabnál egyébként, amelynél ez az ominózus közbekiáltás elhangzott, éppen nem is volt semmi rendhagyó, azon kívül, hogy egy dobverővel kellett a húrok közé erősített egyik preparálócsavart ütni. A következő darabban viszont, ahol elég sok hangot kellett játszani egy szilveszteri papírtrombitán, érdekes módon senki sem kiabált be. Addigra megszokták. Az a szemlélet, amely Cage-et ezeknek a daraboknak a megírására indította, egyáltalán nem elhanyagolható, a közönség szinte minden rétegét megcélozza, s el tudom képzelni, hogy egy Pilinszky-értelemben vett kispolgári mentalitás nehezen találkozik a valóság ennyire meztelen felmutatásával.

• Fordultak elő ennél durvább esetek?

Igen, főleg ha az Új Zenei Stúdió koncertjeire gondolok. Varsóban például Jeney Zoltán Orfeusz kertje című művének minden egyes frázisát megtapsolta a közönség. Vagy Sáry László egyik műve alatt ennél lényegesen durvábbakat kiabáltak be. Darmstadtban pedig - ahol szerencsére csak néző voltam - nemrég többen meg akarták lincselni a szerzőt, aki egyik művében hosszan kitartott infrahangot alkalmazott, és a felbőszült emberekkel szemben Stockhausennek a saját testével kellett megvédenie az illető komponistát. De visszatérve a műsorválasztásra, tulajdonképpen a Budapesti Fesztiválzenekar kávékoncertjeiben találtam meg a legjobb kifejezési formát a koncepcióm érvényesítésére. Egyrészt tartalmaz olyan műveket, amelyek népszerűtlenek, vagy méltatlanul elfelejtettek, vagy szokatlan hangszerösszeállításuk miatt nem hangozhatnak el máskor, másrészt igyekszünk egy-egy zeneszerzőt minél teljesebben, minél több oldaláról bemutatni, harmadszor pedig a Fesztiválzenekar művészeinek lehetőségeket nyújtani a kibontakozásra.

• Bár sosem voltál az a gyakori fellépő, mostanában viszonylag keveset koncertezel. Miért?

Tudni kell egészséges egyensúlyt tartani. Érezni, a mennyiség mikor megy a minőség rovására. Többszöri előadás után óhatatlanul elszürkülhet a darab, érdektelenné válhat, vagy legalábbis sokat veszít a kezdeti inspirációból. A túlságosan gyakori darabtanulás miatt pedig az embernek egyszerűen nem marad szellemi energiája arra, hogy az újdonságokat a megfelelő gyorsasággal feldolgozza.

• 1992-ben Vigántpetend római katolikus templomában körülbelül 150 ember előtt adtál nagy sikerű koncertet. Gondolom, nem gyakoriak ezek a fellépések.

Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember bárhova elvigye a jót. A Kapolcsi Művészeti Napok keretében kétszer léptem fel, az elmúlt nyáron a Vászolyi Nyár rendezvényén egy, még Vigántpetendnél is kisebb faluban - szintén a katolikus templomban - Debussyt és Bartókot játszottam, sőt előadást tartottam a darabokról. A vidéki közönség ugyanis ne azért hallgasson kvalitásban szegényesebbet, mert nem jut fel elég gyakran Budapestre. Az igazi minőséget a legkisebb helyekre is el kell vinni, s ezt a célt a pályám kezdete óta szem előtt tartom.

• Azért vannak korlátozó körülmények, gondolok itt elsősorban a hangszerkérdésre.

Vászolyban komolyan gondolkodtam azon, hogy eljátsszam-e az össze Debussy-prelűdöt, mert a zongora állapota enyhén szólva nem volt optimális. De ekkor eszembe jutott Kadosa Pál halhatatlan mondása: nincs rossz zongora, csak rossz zongorista. Sőt, a rossz zongora őt még jobban inspirálja, mint a jó.

• Rólad viszont éppen az a hír járja, hogy roppant kényes vagy erre.

Ha az ember azonos áron jobbat kaphat, akkor nyilván a jobb zongora mellett dönt. Sokat változtam az évek folyamán abban, hogy mikor kötök és mikor nem kompromisszumot. Ma is mondok nemet, de sokat konszolidálódtam ebben a kérdésben, és igyekszem józanul felmérni azt, hogy ezzel a lépésemmel inkább kárt vagy hasznot okozok-e.

• Amolyan hagyománnyá vált, hogy a születésnapodon koncerteket tartasz, melyek az utóbbi időben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat segélykoncertjeivé alakultak át.

Ez teljesen véletlenül alakult így. Amikor a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat magyar szekciója megalakult, valahogy éppen a születésnapom környékére esett az a koncert, amit az ő megsegítésükre adtam. Edvi Péterrel, a szervezet vezetőjével ekkor határoztuk el, hogy a következő évtől kezdve ez a jótékonysági koncert mindig május 30-án lesz, és ehhez azóta is tartjuk magunkat.

• Több alapítvány létrehozója, tagja, illetve támogatója vagy. Honnan ered ez az átlagosnál erősebb szociális érzékenységed?

Nem tudom. Talán ebben a beszélgetésben is érzékelhető, hogy elég keveset beszélek magamról. Ha rólam kérdeznek, általában inkább arról beszélek, ami érdekel, amit összekapcsolni vélek a kérdéssel. Ha létezik ilyenfajta felosztás, akkor inkább a közösségi emberek csoportjába tartozom. Azok közé, akik ahelyett, hogy magukkal lennének elfoglalva, inkább nyitott szemmel járnak, igyekeznek a hiányokat pótolni, ahol lehet, segíteni. Természetesen engem is elfoglalnak a saját dolgaim, és pontosan tudom, hogy a művészi integritás milyen fontos, mégis esete válogatja, hogy belekapcsolódom-e bizonyos polémiákba vagy nem.

• A Hungaroton-ügybe annak idején keményen beszálltál.

Igen, mert úgy éreztem, hogy a Bors Jenő leváltásával kialakult vita szakmai szintről politikai szintre került. Az ügyben végzett aktivitásom azt a célt szolgálta, hogy a művészi szempontból való konszideráció megőrizhesse a rangját a politikaival szemben. Itt nem Fekete György és az én ellentétemről volt szó, hanem harcoltam egy szemlélet ellen, ami véleményem szerint nem feltétlenül hasznos vagy egyedül üdvözítő a művészet számára.

• Sokakat meglep viszont, hogy a magyar zenei közélet aktuális kérdései kapcsán mostanában alig hallatod a hangod.

Már nem politizálok, mert időközben a helyzet sok mindenben megváltozott, a politika szakma lett, amibe egy művésznek nem kell beleszólnia. Amilyen mértékben a politikai nem tudja, vagy nem akarja befolyásolni a művészetet, olyan mértékben csökkent az utóbbi jelentősége. Értékválság van, új értékek születtek, megfellebbezhetetlen régi értékek omlottak össze, s az emberek fejében, azt hiszem, még mindig nagy a kuszaság. Néhány évvel ezelőtt még hittem abban, hogy bár lesznek bonyodalmak, lesz káosz, egyszer mégis vissza fog állni az értékek régi rendje. Ma már nem nagyon hiszek ebben. A húsz-huszonöt évvel ezelőtti helyzethez képest például, a budapesti közönség állaga, úgy érzem, jelentősen romlott. A zenére nem művészi megnyilvánulásként, hanem kulturális áruként tekintenek, és ez rettenetes különbség. Úgy döntik el, hogy milyen koncertre járnak, mint ahogy én eldöntöm, hogy milyen üdítőt iszom. És ez eléggé aggasztó.

• És hogyan látod a fiatalabb generációkat? Van egy-két kiugró tehetség, gondolok itt Csalog Gáborra vagy a mindössze 22 éves Bogányi Gergelyre, de látszatra mintha megcsappant volna az ígéretes zongoristák száma.

1986 óta nem tanítok a Zeneakadémián, ezért ma nem ismerem annyira a növendékeket, de a látszat mindenképpen ez. Remélem, átmeneti állapot. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a mi indulásunk óta milyen jelentős mértékben változott a világ. Huszonöt évvel ezelőtt profi módon történő impresszálásról nem beszélhettünk, ma már külön ügynökségek vannak rá. Lényegében könnyebb tehát az indulás, nem beszélve azokról a művészekről, akik eleve kinn kezdik (Bogányi Gergely például Finnországban él). De az oktatás is megváltozott. Mi még azért jártunk a főiskolára, hogy a lehető legtöbbet próbáljuk meg felcsipegetni, manapság viszont a tanár egy-egy tehetségesebb növendékének gyakorlatilag az impresszáriója. Nem tudom, hogy jó-e, ha valaki már tíz-tizenkét éves korában évtizedekre előre gondolkodik. Egyre kevesebb az az állapot, amit az isteni felelőtlenség éveinek szoktam hívni, amikor az ember nem gondolkodott semmit, csak ott ült a főiskola ruhatárának a pultján és szívta magába az intézmény levegőjét, és még ezzel is tanult és fejlődött. Nem tudom, hogy ez a nagy felelősségteljes előregondolkodás nem öli-e meg a játszva tanulás pozitívumait.

• Amúgy sosem akartál külföldön letelepedni?

Magyarországon érzem itthon magam. Egy londoni rezidenciával persze mindez lényegesen könnyebben menne, elég, ha Schiff András pályájára gondolok. Furcsa módon most jutottam el ahhoz, hogy akár azt is el tudnám képzelni, hogy például Párizsból irányítom a tevékenységemet. De miután ez ma már csak alternatívaként merül fel, tulajdonképpen itthon is maradhatok.

• Az utóbbi években egyre többet vezényelsz.

Több mint húsz évvel ezelőtt fogtam pálcát a kezembe, de azok csak próbálkozások voltak. Aztán tíz évvel ezelőtt Berkes Kálmán barátom beszélt rá arra, hogy a Budapesti Fúvósegyüttest dirigáljam. Nagy zenekart akkor vezényeltem először, amikor Fischer Iván betegsége miatt én vittem el a Fesztiválzenekart Veszprémbe. Furcsa koncert volt, hiszen a világ egyik legnehezebb művét, Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszottam rajta, s közben még vezényeltem a zongora mellől. A koncert azonban olyan jól sikerült, hogy maga a zenekar kért, hogy folytassam. Később aztán más zenekarok élén is megjelentem.

• Gondolom, azért elsősorban mégiscsak zongoraművésznek tartod magad.

Természetesen. Zongorázni sokkal jobban szeretek, hiszen azzal a hangszerrel sokkal primerebb módon, áttételek nélkül tudom a szándékaimat megvalósítani. Ugyanakkor nagyon hasznos a dirigálás, mert az embernek olyan tényezőkre is ráirányítja a figyelmét, amelyre zongorázás közben nem figyel. Elsősorban arányokra és hangszínerősségekre gondolok, valamint olyan effektusokra, amelyek zongorán nem valósíthatók meg. Nagyon sokat tanultam ezzel az aktivitással, és itt is vannak hiánypótló munkák, amelyeket, úgy látszik, nekem kell elvégezni. Ha csak az elmúlt két kávékoncert-sorozat műsorait nézem, legalább négy-öt olyan mű van rajta, amely elég ritkán szólal meg idehaza a koncertpódiumokon.

• Nagyon sok a kiváló előadóművészből átvedlett középszerű karmester. Téged is érnek ilyen színezetű kritikai észrevételek. Nem nyomasztanak kicsit, amikor karmesterpálcát veszel a kezedbe?

Ezzel kapcsolatban talán a legilletékesebbeket, a zenekarok tagjait kellene megkérdezni. Az emberekben nagyon sok az előítélet. A karmesterség az elmúlt huszonöt évben olyan pálcaművészetté alakult, olyan mértében gyártanak utólagos koreográfiát a zenére, hogy azok, akik ezt komolyan gondolják, nagyon nehezen tudnak megfelelni az azóta feltámadt közönségigénynek. A régi nagy karmesterek, Furtwängler, Toscanini valószínűleg kínos kudarcot vallanának ma, egész egyszerűen azért, mert nem voltak pálcabajnokok. Nekik ugyanis minden megmozdulásuk a zenére irányult.

• Arra gondolsz, hogy egyes karmesterek a tükör előtt gyakorolnak?

Igen. Mi köze ennek a zenéhez? Azok, akik felelőtlenül azt mondják, hogy nem vagyok jó karmester, gondolkodjanak el azon, hogy mi az érvényes: ami látnak, vagy amit hallanak? Tagadhatatlan, és ezt magam is érzem, hogy az a fajta profizmust, amit a zongorajátékban elértem, nem érem el ezen a területen. De azoknak, akik a mozgáskultúrámat, a taglejtéseimet hiányolják, csak azt tudom mondani, ha megnézem a huszonöt évvel ezelőtti zongorás filmfelvételeimet, kétszer annyit mozogtam a zongoránál, mint ma. Érdekes módon ez senkit nem zavar? Boulez, aki szintén más területről érkezett, és talán még nálam is ügyetlenebbül vezényel, mondta egyszer: az az érvényes, ami valóban megszólal. És én abszolút ennek a híve vagyok.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kocsis Zoltán: Békültem eleget >> - interjú, 2004. november

Filharmonikus blues >> - cikk, 2000. június

Kocsis Zoltán: Stílust szeretnék adni a zenekarnak >> - interjú, 1997. október

Kocsis Zoltán: Az az érvényes, ami megszólal >> - interjú, 1996. december