A hazai könnyűzenei élet nagy öregje, aki majd négy évtizedes pályafutása során a műfaj szinte valamennyi stílusát kipróbálta. 1962-ban alapított zenekara a jelenleg működő hazai formációk közül - a Benkó Dixieland Band mellett - a legrégebbi. Játszott jazzt, pop- és tánczenét, számos gyermekműsor - köztük a Süsü, a sárkány - és tévéjáték zeneszerzője,  legutóbbi lemezén pedig - Mesél a Pesti Broadway címmel - háború előtti magyar filmek slágereit adja elő együttesével. Demjén Ferenc október 25-i születésnapi bulijának egyik sztárvendége volt, zeneszerzői és előadói tevékenységéért pedig nemrég a Magyar Köztársaság lovagi kiskeresztjét vehette át.

Fotó: Velledits Éva

• Már a kezdett sem lehetett könnyű, hisz eszmélésed évei elég viharos időszakra estek.

Valóban a század talán legsötétebb korszakában, 1948 és 1956 között voltam gyerek. A család apai ágon a Felvidékről, a Vág völgyéből, anyai részről pedig a Nagykunságból származik. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után minket is kuláknak minősítettek, s hogy ez mennyire volt „igaz”, néhány éve derült ki, amikor az öcsémmel fejenként 98 ezer forintnyi kárpótlási jegyet kaptunk. Apám - aki egyébként a háború előtt az első magyar sportrepülő ezred tagja volt - az ötvenes években kétszer ült börtönben, mely közül különösen az egyik eset tanulságos. Magyarországon az ötvenes évek elején akarták a rizst meghonosítani. Apám - miután a nagyapám uradalmi gazdatiszt volt, így volt némi családi indíttatása hozzá - elolvasott néhány könyvet és aztán Szolnok megyében nekilátott rizst termeszteni. Nem pártfeladatként tette, hiszen egyedül a Parasztpártnak volt tagja, egyszerűen csak érdekelte. Egyik éjjel azonban jött az ÁVO és elvitte. Egy évig nem láttuk. Később derült ki, hogy azért vitték el, mert a hozzá tartozó területeken egy adott időpontban - az országos gyakorlattal ellentétben - leengedte a rizsről a vizet, ezért szabotőrnek minősítették. Egy év múlva azonban egyedül az ő tábláin volt termés Magyarországon. Erre szabadon engedték és kinevezték irányítónak. Később pedig Czinege Lajos váltósofőrje lett, aki ekkor még helyi  pártvezető volt, s apámtól tudom, hogy Kádár csak azért vitte magával, mert 1956-ban Szolnokon segítette az ellenkormány megalakulását.

• Ha jól tudom, 1955-ben a szolnoki uszodában hallottál először rock and rollt.

Az ötvenes években a Szolnoki Dózsa csapatában úsztam és vízilabdáztam - ahol a fiatalok egyik edzője akkoriban Gallov Rezső, a jelenlegi OTSH-elnök és sportminiszter volt -, s miután Kanizsa Tivadar többszörös olimpikon és társai állandóan járták a világot, az amerikai megjelenés után egy-két héttel már az uszodában ismerkedhettünk a legújabb rock and roll lemezekkel. Éjszakánként pedig a rádióban a Music USA című műsort hallgattam, Willis Conoverrel, majd átkapcsoltam  a Radio Luxembourgra, ahol az éppen formálódó rock and roll, majd később a beat szólt.

• Miért a harmonikát választottad első hangszerednek?

Mert akkoriban ez volt a divat, s viszonylag könnyen hozzá lehetett férni, hiszen ez a hangszer beleillett a nagy Szovjetuniótól átvett képbe: a munkáslegény áll a hídon, lobog a haja, szól a harmonika és mögötte a vörös zászló. Nem szégyellem, miközben apám börtönben ült, lelkesen vettem részt az úttörőmozgalomban, mely akkor még úgy működött, mint egykor a cserkészeké, közben pedig anyai nagymamám hatására az öcsémmel templomba jártunk, ministráns gyerek is voltam. Ez a kettősség nem okozott bennem problémát, hiszen sosem a jelszavak érdekeltek, hanem a tettek. Mindig is közösségi ember voltam és tudtam: vannak dolgok, amit meg kell tenni a többiek érdekében. És ezért nem jár fizetség. Bár a mai vadkapitalista időkben ez a gondolkodásmód kiment a divatból, ha tudok, a mai napig szívesen segítek embereken. S nem tudom elfogadni azt, amikor egyik miniszter azzal védekezik, hogy Krisztus koporsóját sem cipelték ingyen. Biztos akadt olyan is, aki pénzért tette, de így nem lehet hozzáállni a dolgokhoz.

• Az elmúlt három évtized alatt számos fiatal tehetséget indítottál el a pályán, emelted ki az ismeretlenségből, gondolok itt többek között  Máté Péterre, Katona Klárira, Zalatnay Cinire, Demjén Ferencre, Balogh Ferencre, Eszményi Viktóriára, Komár Lászlóra, vagy legutóbb Janza Katára, aki jelenleg az Elisabeth című musical főszerepét énekli a Operett Színházban. Mindez egyfajta kompenzációja annak, hogy rengeteg pofont kaptál a szakmától és gyakorlatilag egész pályád során falakba ütköztél?

Talán igen. Újra és újra meg akartam és ma is akarom mutatni, hogy vannak olyan tehetségek, akikre érdemes odafigyelni. Rájuk figyeljenek oda, ne másokra. Nem azért, mert én ajánlom őket, hanem mert tehetségesek. És ezt, ahol tudtam, hangoztattam, anélkül, hogy erre bárki megkért volna. Más kérdés persze, hogy a legtöbben képtelenek ezt a segítséget tolerálni, illetve megbocsátani. Pedig ezért, nyugodtan megmondhatom, még csak a kezét sem fogtam meg egy énekesnőnek. Egyetlen ember volt, aki ezt a segítséget elismerte: Máté Péter.

• Latzin Norbert bevonása azért szerencsés húzásnak bizonyult, hiszen ő lett a legsikeresebb szerzőtök.

Utólag könnyű ezt mondani. Igazából Frenreisz Károlynak és Zoránnak volt a legjobb barátja, én csak jazzt játszottam vele együtt. Mindenki tudta, mekkora tehetség, mégsem törődött vele senki. 1969-ben viszont azt mondtuk: ahol hat ember kap kenyeret, ott a hetediknek is jut. Norbert egyébként a komolyzene nagy ígérete is volt. Klasszikus zongoraművészként sokan olyan tehetségnek tartották, mint később Kocsis Zoltánt vagy Ránki Dezsőt. Megtörtént eset, hogy napjaink egyik ünnepelt sztárzongoraművésze egy baráti összejövetelen egyszerűen nem mert leülni utána játszani. S ahogy a gyermek Mozart meghallgatott egy operát és odahaza eljátszotta az egészet, úgy Norbert 1959-ben meghallgatta a Cherbourgi esernyőket vagy a Boszorkányt, majd eljött hozzánk, s két óra alatt az egész filmzenét, modulációkkal, szólamokkal együtt előadta. Addig azt hittem, ez csak legenda. És ennek a kivételes tehetségesnek jellegzetes magyar sors jutott: pár évvel ezelőtt halt meg egy német szegényházban, ahol csak öt nap után találtak rá a holtestére.

• 1965-ig szaxofonosként az Állami Hangverseny Zenekarban is rendszeresen játszottál. Nem gondoltál arra, hogy a komolyzenei pályán maradj?

A konzervatóriumban Meizl Ferencnek, az ÁHZ első klarinétosának voltam a tanítványa, az ő ajánlására 1961 és 65 között gyakorlatilag minden szólót én fújtam a Háry Jánostól kezdve Ravel Bolerójáig. A rádióban minden hétfőn élőben közvetítették a zeneakadémiai ÁHZ-koncertet, így ez nagy kiugrási lehetőség volt számomra. Az ottani légkör azonban nagyon nem tetszett. Abban a pillanatban, ha a próbán egy fúvós a legkisebb bakit elkövette, száz-száztíz zenész, mintha dróton rángatnák a fejét, egyszerre nézett rá rosszallóan. Inkább a magam ura lettem, s olyan zenét játszottam, amelyben nem baj, ha valaki véletlenül mellényúl, ha „szőrösen” játszik, csak szívből tegye.

• A hatvanas évek a kvartett és kvintet felállású zenekarok korszaka. Miért ragaszkodsz a mai napig a big band formációhoz?

Fiatal koromban a rádióban elsősorban hagyományos jazzt hallottam, ez ívódott belém, ezért van mindig nagy zenekarom. Nem is tudom az életemet elképzelni szólóban vagy kamaraegyüttesben. Az igazi muzsika az, amikor nagy csapat játszik együtt.

• Bár a hatvanas években több albumon is közreműködtetek, az első önálló lemez megjelenésére mégis egészen 1971-ig kellett várni. Miért?

Amikor 1970-ben felkerestem Erdős Pétert, a lemezgyár nagyhatalmú könnyűzenei főnökét, kijelentette: túl öregek vagyunk és túl sokat tudunk ahhoz, hogy lemezt készítsünk. Aztán, amikor Erdős szabadságra ment, megkértem Bors Jenő igazgatót és Beck László zenei rendezőt, hogy hallgassák meg az együttest. Három órás magánkoncertünk eredményeként egymás után két lemezünk is megjelenhetett. A kortársaimhoz viszonyítva egyébként valóban későn, tizenöt éves koromban kezdtem muzsikálni, így relatíve mindig öregnek számítottam a pályán. Véleményem szerint azonban - és ezzel, azt hiszem, nem vagyok egyedül - nem az az érdekes, hogy hány év van az ember mögött, hanem hogy mikor kezd belülről öregedni. Mindenki pontosan annyi idős, amennyinek érzi magát.

• Annak ellenére, hogy felsőbb helyeken nem nagyon szerettek titeket, a zenekar 1973-ban majdnem állami kitüntetést kapott.

Ezt kizárólag a tragikus és homályos sorsú, alig pár hétig hivatalban lévő kultuszminiszternek, Nagy Miklósnak köszönhetjük, de az ígért kitüntetést Aczél György írásbeli miniszteri dicséretre változtatta. A zenekar talán akkor volt az abszolút csúcson, felsőbb helyeken azonban mindent elkövettek, hogy eltüntessenek. A televízióban például kitalálták, hogy azért vagyok kopasz, mert parodizálni akarom az öreg elvtársakat, Hruscsovot, Rákosit, Biszkut. Csak amikor pecsétes igazolást vittem arról, hogy a fejbőröm orvosi szempontból tönkrement, és ezért kell levágni a hajam, akkor engedélyezték a fellépést. Ezek ellen a híresztelés ellen nem lehetett semmit sem tenni. Lehetetlen lett volna mindenkivel megbeszélni, s egy idő után elkezdtem érezni, hogy mindenhol falakba ütközöm. A mi generációnk - legyen szó hallgatókról vagy zenészekről -  teljesen összetört gerincű. Vagy aki nem az, amögött már akkor is komoly erők álltak. Minket senki sem védett.

• Úgy tudom, le is tiltották a zenekart.

Igen, egy országos turné után találtak három sörös- és huszonhárom kólásüveget a buszban, ezért mint alkoholizáló csapatot letiltottak. Illésékkel ellentétben azonban mi egyáltalán nem játszhattunk, még vidéken sem, hiszen elvették a működési engedélyünket. A baráti szocialista országok koncertszervezőinek pedig megírták, hogy útlevélproblémák miatt nem utazhatunk a következő fél évben. Gondolhatod, ezek után hová hívtak meg bennünket. Nagyon jól lett volna akkor valakiről segítséget kérni, de mindenhol csak azt mondták: nem baj, úgyis sokat dolgoztatok, legalább pihentek egy kicsit.

• Talán megkésve, de néhány nappal ezelőtt a Magyar Köztársaság lovagi kiskeresztjét vehetted át a Parlamentben. Váratlanul ért?

Nem értem, miért kaptam. Ha az életem egyik fő művének tartott Süsü, a sárkány zenéjéért adták volna annak idején, megérteném. Nem tartozom sem abba a csapatba, amelyiket 1990 után aggattak tele rendjelekkel, sem azok közé sem, akiket 1994 után tüntettek ki. Úgy látszik, nem maradt más. Pedig világ életemben szerettem volna kitüntetést kapni, de csak azért, hogy a gyerekeimet felvegyék az egyetemre. Eddig nem kaptam, közben a fiam elvégezte a főiskolát és most állástalan művész-zenetanár.

• A Bergendy zenekar, amellett, hogy az egyik legrégebbi hazai formáció, talán a leggyakrabban változó felállású együttes is.

Nagyon sokan azért mentek el tőlünk, mert szerintük nem használtuk ki az anyagi lehetőségeinket. Nem annyit és nem úgy kértük, ahogy mások. Pedig mi mindig megpróbáltunk a megfelelő törvények szerint élni, az elvárásokat igyekeztünk teljesíteni, befizettük a külföldi honorárium 10 százalékát a koncertirodának, fizettük az adót és a többi. Azok meg, akik nem fizették az adót, ma kastélyban laknak.

• Azért te is elég jó környéken laksz.

Igen, jó környéken, a második kerületben, egy nyolclakásos társasházban, amit tizenkilenc évvel ezelőtt csak azért tudtam befejezni, mert az apósom nyugdíjba ment, felépítette az egész házat, én pedig eladtam az autót és hordtam a sódert. Van egy hétéves Renault-m és egy hatéves Trabantom. Háromszor törtek be hozzánk, de szinte semmit sem találtak. Igaz, azóta nincsen karikagyűrűm.

• Demjén Ferenc október 25-i születésnapi buliját a Budapest Sportcsarnokban a nagy érdeklődésre való tekintettel másnap szerették volna megismételni, ti azonban nem voltatok hajlandók ezért egy vidéki koncertet lemondani. Pedig a két fellépti díj között nagyságrend a különbség.

Sosem mondtuk le fellépést. 1969-től 1975-ig minden szombaton az E épületben, 1970-től 1977-ig pedig minden vasárnap a Ganz Mávagban játszottunk. Semmiféle szerződésünk nem volt, mégis mindig minden koncertünket megtartottuk, még akkor is, ha reggel hatkor indultunk Berlinből. Úgy éreztük, nem tehetjük meg ezt azokkal, akik várnak ránk. Most sem mondtuk vissza a fellépést és a Budapest Sportcsarnok helyett elmentünk a debreceni egyetemistákhoz játszani. Mindez csak önbecsülés kérdése, bár tény, hogy ez a hozzáállás nem gyakori a mai hazai zenészvilágban.

• Mi késztetett arra, hogy néhány évvel ezelőtt elmenj szakmai nyugdíjba?

A balett-táncosok, a cirkuszi artisták, az énekesek és a fúvós hangszereken játszó zenészek - mivel az átlagnál nagyobb fizikai megterhelésnek vannak kitéve - 25 év után úgynevezett szakmai nyugdíjba vonulhatnak. Mi mindig szellemi szabadfoglalkozású előadóművészek voltunk, s amikor az Antall-kormány felvetette, hogy ezen a területen is bevezetik a tb-járulékot, 1993-ban mérgemben elmentem nyugdíjba. 4671 (!) forintot állapítottak meg számomra, mire beadtam egy fellebbezést, hogy ezt az összeget egy kicsit kevésnek tartom. Hamarosan kaptam is egy levelet, hogy elnézést kérnek, elszámolták magukat és tényleg nem ennyi jár, hanem - most kapaszkodj meg - 260 forinttal kevesebb.

• Az elmúlt 34 évben szinte nem volt olyan zenei stílus, amelyet a Bergendy zenekar nem próbált volna ki. Azt is lehet mondani, hogy sokszínű és eklektikus a zenétek, de azt is, hogy nincsen kitartás bennetek, nincsen stílusotok.

Ez csak hozzáállás kérdése. Mi mindig igyekeztünk mindenben a minőséget képviselni, de elismerem, hogy ez a rengeteg váltás sokak számára esetleg zavarólag hat.

• Korabeli nyilatkozataidban tudatosan felvállaltad, hogy szórakoztatni akartok…

Velünk kapcsolatban az operettől a vendéglátóiparig mindent mondtak már, főként olyan emberek, akik a vonalon kívül állnak. A kibicnek semmi sem drága, mi viszont naponta visszük a vásárra a bőrünket. Nekem, a zenésznek meg kell élnem. Ha kell, elmegyek bálra is játszani. S ha már odamegyünk, akkor olyan zenét játszunk, amit ott szeretnének. Ha szórakozni akarnak, hadd szórakozzanak. Zenészként egyébként nem tartom cikinek azokat a dalokat, amelyeket játszottam. A legrosszabb zenét is lehet nagyon jól előadni és a legjobb zenét is lehet nagyon rosszul. Az a fontos, hogy amit az ember csinál, jól csinálja. Azért lakodalmas rockot és magyar nótát nem játszottunk. A szakírók persze finnyáskodnak, bár számomra érthetetlen, hogy Sebők János miért hagyott ki minket a rocklexikonjából. Igaz, Glenn Miller vagy az Andrew Sisters sincs benne egyetlen jazzlexikonban sem. 

• Sokan viszont épp azt vetik a szemetekre, hogy sosem a széllel szemben jártatok, hanem éppen hogy igyekeztetek minden szelet a vitorlátokba fogni. S a divathullámokkal együtt változott a Bergendy stílusa is.

Magyarországon az ember nem tudja bebizonyítani, hogy minek volt előtte, s minek volt utána már. Itt van például a Tánciskola esete. A fiam nyolcadikos volt és nagyon szeretett volna tánciskolába menni, de nem volt hova. Sikerült meggyőznöm a tévé illetékeseit, készítettünk egy 24 részből álló sorozatot. Azt mondja nekem az egyik nagy ifjúsági ház igazgatója: csak nem gondolod, hogy ma, 1982-ben, amikor a Modern Talkingra vonulnak a fiatalok, valaki tangózni fog? Három-négy évre rá elkészült a Dirty Dancing című film és az egész világon kitört a mambóőrület. És akkor mi mentünk a közönség után? De mondhatnék más példát is. 1983 januárjában a Magyar Televízió egyik műsora számára felvettük az Andrew Sisters Tico-tico című számát. Mondták, ügyes dolog, de. 1984 szeptemberében pedig megjelent a holland Star Sisters albuma, amelyen csak Andrew Sisters dalokat adnak elő. Én zenészként mindig azon gondolkodom, hogy mi jöhet. S akkor éreztem, hogy ennek a három nőből álló kórusnak vissza kellett jönnie. De mondhatnám azt is, hogy februárban lesz két éve, hogy a főpolgármesteri hivatalnak beadtak a tervezetem, hogy Magyarországon a művészeti életet ki kell vinni az utcára. Mondták, jó ötlet, de nincs pénz. Egy évvel ezelőtt Prágában ugyanezt megvalósították, s a cseh főváros jelenleg Európa egyik vezető kulturális központja, a fiatalok gyülekezőhelye.

• Többeket meglepett, hogy nem lettél tagja a Hungarotont megvásárló művész-konzorciumnak.

Ezt nem igazán tőlem kellene megkérdezned. Már az Antall-kormány idején beküldtem a művelődési minisztériumba egy tervezetet, hogy az MHV privatizálásába vonják be a művészeket is. Minek ugrálok itt a privatizáció küszöbén, válaszolták. Aztán 1995 derekán megtörtént a privatizáció. Azon a nyáron éppen sehova sem tudtunk menni, otthon pihentem és ott hallottam a hírt. Mindjárt fel is hívtam őket, hogy miért hagytak ki abból, amit azelőtt három évvel én vetettem fel? Mondták, „jaj, hát nem tudtunk elérni, úgy tudtuk, nyaralni vagy, nem találtunk meg hirtelen telefonon és másnap reggel kellett leadni a névsort. De nincs semmi baj, mert ősszel a részvényeket bevezetik a tőzsdén, ott vehetsz belőle, s akkor majd te is tulajdonos leszel”. Így működnek a dolgok ebben az országban.

• Mindezek ellenére a mai napig jó kedélyű vagy. Honnan ez a töretlen optimizmus?

Ilyen az alaptermészetem. Nem mondom, hogy könnyű túltenni magamat az eddig említett dolgokon, néha én is el-elkeseredem, de aztán csinálom tovább. Többször okozott már gondot, hogy bizonyos értelemben nem úgy gondolkodom mint a zenésztársaim. Nem tudok úgy lavírozni, a zenén kívüli tényezőket figyelembe venni. Amikor például Tatán 1981-ben megalapítottuk a zenész-szakszervezetet, hamar kiderült, hogy a többiekkel nem tudom a lépést tartani sem a politikai, sem a gazdasági helyezkedésben. Azóta leszűkítettem a tevékenységemet a zenekarra. Igaz, a tehetségeknek ma sem tudok ellenállni. Mert ahogy Rózsi egyik, a hetvenes évek elején írt szövegében megfogalmazta: Mindegy, lenn vagy éppen fenn kell lenned, tedd meg, amit meg kell tenned.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Bergendy 70 >> - Bergendy István portré, 2009. október

Bergendy - Minden szinten, szinte minden >> - cikk, 2008. augusztus

Pege vs Bergendy - Hatvan év >> - interjú, 1999. október

Bergendy István: Tedd meg, amit meg kell tenned >> - interjú, 1996. november