Vukán György zeneszerző, zongoraművész, zenekarvezető, karmester és - fogorvos egy SZTK-rendelőben. Írt szimfonikus művet, fekete misét, balettet, operát, több mint 140 filmhez komponált zenét és van egy fogászati világszabadalma, a DMA-méter, amely eljárás és műszer a fémallergia kiszűrésére. Szentkirályi úti rendelőjében beszélgetésünket időről időre megszakítja a fúró hangja, de Vukán nyugodt, hisz, mint mondja, jazzkoncerten lényegesen nagyobb a zaj.

Fotó: Frankl Aljona

• A mai napig aktív fogorvos vagy. Sosem gondoltál arra, hogy abbahagyjad a praxist, s csak a zenének élj?

Néha természetesen eszembe jutott, de a fogászat az, ami számomra a művészi függetlenséget biztosítja. Bizonyos emberek, így az orvos, a pap, a bíró, és a művész egyszerűen nem prostituálhatja magát. Ha főállásban nem tudom megkeresni a rezsire és az élelemre valót, akkor ki vagyok szolgáltatva annak, hogy esetleg táncdalt kelljen hangszerelnem, vagy olyan koncerten fellépnem, amihez semmi kedvem. Amikor az életem így alakult, persze még nem tudtam, hogy ez milyen hasznos dolog. De később már csak ezért sem hagytam abba.

• Nem okoz benned tudathasadásos állapotot ez a kettősség? A jazz bohémabb alkatot, a fogorvosi hivatás viszont mértani pontosságot, precizitást és önfegyelmet kíván.

Számomra inkább az okozna tudathasadásos állapotot, ha valami tingli-tangli zenéhez kellene adnom a nevem. Másodállásban egyébként akár utcát is söpörhetnék. Hogy nekem véletlenül úgy alakult az életem, hogy orvosnak indultam, aztán politikai okok miatt nem vettek fel az egyetemre, így a fogorvosi pályára kerültem, teljesen részletkérdés. Latinovits Zoltán eredeti foglalkozása például építészmérnök volt. Mondtam is neki sokszor: „Zolikám, ha nem tetszik a rendező, ne csináld. Tervezz meg egy házat és szard le az egészet.” Ha ezt teszi, lehet, hogy még ma is élne.

• Ez azért alkat kérdése. Sok művész egyáltalán nem lenne képes erre.

Nem azt mondom, hogy igazam van, de tudom, miről beszélek. Sajnos a művészek nagy százaléka belekényszerült a prostitúcióba, s észre sem veszi magát. Jó lenne, ha legalább elgondolkodnának a dolgon. Kétségtelen, sokat kell dolgozni, de valamit valamiért. És ez így van bárhol a világon. Sajnos nálunk is egyre inkább kezd a helyzet a pártállami időkre hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy akkor a hatalom szólt bele a munkánkba, ma pedig a pénz.

• Van egy világszabadalmad is.

A véletlennek köszönhetem az egészet. Tíz évvel ezelőtt megoperáltak, s kollégáim megkértek, amíg táppénzen vagyok, fordítsak le néhány anyagot a fogászatban használt fémek allergiás hatásairól. Az egyik tanulmányban olvastam egy mondatot, amely megragadott, és amelynek segítségével sikerült ezt a problémát megoldanom. A szájban bizonyos elektromos, galván-jelenségek zajlanak. Olyan, mint egy akkumulátor: a fémek nyálas közegben egymásra hathatnak. Hiába mérünk tehát feszültséget a két fém között, attól még nem biztos, hogy áram jön létre. Az allergia kialakulásának azonban elengedhetetlen feltétele az áram. Elmentem Amerikába vizsgálatokat végezni, aztán az ELTE elektrotechnikai tanszékének munkatársai segítségével sikerült azt továbbfejleszteni, s végül létrehoztuk a szükséges mérő-műszert.

• Bármennyire elismert fogász és kutató vagy, azért, azt hiszem, mégiscsak zenész.

Valóban, a fogászatot lelkileg abba tudnám hagyni, a zenét, bár megpróbáltam, nem. Anyám mondta egyszer: „ha valamihez nincs kedved, próbáld meg úgy csinálni, mintha lenne hozzá, s mindjárt úgy tűnik, hogy nem is olyan rossz azt csinálni”. Persze én sem tudom ezt mindig megoldani, de sokszor segít a nehéz helyzetekben. S ennek a kétlakiságnak a legnagyobb előnye, hogy sem a fogászatot nem úgy látom, ahogy egy fogorvos, sem a zenét úgy, ahogy egy zenész. A muzsikusok jó része csak technikai tökéletességre törekszik, az élet azonban nagyon komplex, s ennek, érzésem szerint, tükröződni kell a kompozíciókban. Lehet a muzsikához esztétikai, zeneelméleti alapon viszonyulni, de az így felállított kritériumok nem képesek annak mélységéig lehatolni, csupán felületi megközelítést adnak. Nem árt, ha az embernek szélesebb a látóköre, hiszen a közlés nem pusztán zenei természetű.

• A legenda szerint négy éves korodban, amikor orosz katonák masíroztak és énekeltek Kőszeg utcáin, felmásztál a zongorára és lepötyögted a dalok dallamát.

Anyám tizennyolc évig tanult zenét, s észrevette, hogy megtalálom a megfelelő hangokat. Felfigyelt a tehetségemre, beíratott a kántorhoz, akiről később kiderült, hogy Pernye András tanára volt. Aztán 1949-ben, amikor bezárták Kőszegen a kórházat, amit apám alapított, el kellett költöznünk. De szerencsénk is volt, hiszen viszonylag épségben átéltük a Rákosi-korszakot. Tizennégy éves koromban felvettek a Zeneakadémiára, egy zenei verseny első díjasaként. Apám többek között a Mindszenty-család orvosa volt, nagybátyámból püspök lett, úgyhogy a családi háttérből nem sok előnyöm származott, mégis jól végeztem mind a Zeneakadémián, mind később az orvosi egyetemen. A fogorvosi diplomám után meg kellett volna kapnom a megpályázott három állás közül legalább az egyiket - ez járt volna a summa cum laudéval -, ehelyett válaszra sem méltattak.

• Úgy tudom, bár a Zeneakadémián letetted az összes vizsgád, mégsem kaptál diplomát.

Ennek oka, hogy beiratkoztak az fogorvosira, s két egyetemre akkoriban nem lehetett egyszerre járni. Ma már csak mosolygok ezen, hiszen a művészetben nem dönthet a papír. A papír lobogtatása ezen a területen majdnem felesleges. Tizenöt évig tanítottam a jazzkonzervatóriumban, de idővel még a gondolatától is eltávolodtam a tanításnak. Olyan gátakat építenek be a növendékekbe, amely akadályozhatja a szabad kibontakozásukat. Sokan úgy érzik, hogyha a megtanult dolgokat áthágják, hibát követnek el. Az iskolában nagyüzemben zajlik minden, ha kell, ha nem, évről-évre „megtermelik” az előírt számú művészt.

• Egyszer - tizennyolc éves korodban - már elhagytad a zenét. Miért?

Túl sokat koncerteztem, Boda Eszterrel csodagyereknek számítottunk Szombathely környékén, állandóan fel kellett lépnünk, jöttek a bácsik meg a nénik, néztek rám nagy szemekkel, milyen ügyes a kis Gyurika, mondogatták, s ez borzasztóan zavart. Egy idő után abbahagytam, pedig időközben jött a jazz, s az abból sugárzó szabadság teljesen megőrjített. Akkoriban, az ötvenes években Magyarországon az emberek szabadság-igénye sokkal nagyobb volt, mint máshol, vagy máskor. Ennek ellenére inkább elmentem a fogorvosi egyetemre.

• Mi volt az, ami visszahozott a zenébe?

Nem tudom pontosan. Egyik napról a másikra jött. Talán szerelmes voltam, olyankor érzékenyebb az ember, közben az anatómián rájöttem: nem bírom, ha behoznak egy fejet vagy egy kezet. Próbáltam szövettannal foglalkozni, pályadíjat nyertem, aztán szerettem volna hangmérnök lenni, de nagyon jó kádernek kellett volna lennem hozzá. Fogászatra csak azért jelentkeztem, mert abban az évben kétszer annyi hallgatót vettek oda fel, s szinte agitáltak bennünket. Szóval visszatért a zene, s 1960 karácsonyán még nagyobb intenzitással vetettem bele magam.

• Visszatérésed után nem sokkal nyílt meg a ma már legendás Dália Klub, ahol később te is rendszeresen felléptél.

Bár vidéki létemre nehezebb volt bekerülni a fővárosi jazzéletbe, hála istennek elég hamar befogadtak. 1964-ben például Pege Aladár zenekarában játszottam Nyugat-Berlinben. Közben elkezdtem bejárni a színművészeti főiskolára, így bekerültem a színházi világba is. Életem első rendeléseként Kiss Manyinak kellett írnom egy sanzont, aztán sokáig kísértem az Irodalmi Színpadon, hívtak a filmgyárba zongorázni, a szünetben improvizálgattunk, sok ismeretséget kötöttem, s anélkül, hogy ezt az ember provokálta volna, felfigyeltek rám. 1969-ben pedig meglepetésszerűen kértek fel a Tanu zenéjének megírására.

• Ez a film aztán gyorsan dobozba is került. Nem vette el a kedved a további próbálkozásoktól?

Kicsit igen. Főleg azután, hogy a következő, Herskó Jánosnak írt filmzeném a rendező disszidálása miatt szintén „csendben maradt”. Nagyon úgy éreztem, balszerencsém van, de aztán harmadszor is felkértek, s az elmúlt évtizedek alatt száznegyvenegy filmhez komponáltam zenét.

• Az utóbbi öt-hat évben jó ha kettőt írtál. Nem vállaltál többet vagy nem kértek fel?

Nem kérnek fel. Ma már a film sem olyan, mint régen, a sztori sem, a rendezők sem. Fábri Zoltánnal vagy Illés Györggyel dolgozni kitüntetés volt számomra. Kicsit zavar a mai filmzene, főleg az, amilyen irányban halad. Lehet, hogy maradinak tartanak, de szerintem nem abból áll az egész, hogy az ember ír egy-két slágert egy filmhez. Nagyon bejött ide is a pénz. Szabó István mondta nekem egy évvel ezelőtt: „Gyuri, készítettem Hollywoodban egy filmet. Nagyon kérlek, ne nézd meg”. Engem is hívtak Hollywoodba, mesés összegeket kínáltak, mégsem mentem.

• Ennyire nem lehet megszédíteni?

Életem egyik alapelve, hogy pénzért semmit nem vehetnek. Sok mindent csinálok, megköszönöm, ha megfizetik, de nem a pénz motivál. Arról nem is beszélve, hogy szenvedés nélkül nincs igaz művészet. Mozartnak, Van Goghnak, Gaugainnek sem volt se úszómedencéje, se villája, se bankbetétje. Hogy a legfelszínesebb és legsimább megközelítésnél maradjak: ha az ember jól érzi magát, nincsenek gondolatai, ha bánat éri, egyből leül és ír valamit.

• A filmzene végül is alkalmazott zene. Nem okozott számodra gondot folyamatosan szem előtt tartani a rendező elképzeléseit?

Nem nagyon. Ezen a területen rengeteget lehet tanulni, főleg hangszerelni, s mi több, még jó zenét is lehet írni. Gond csak akkor van, hogy az ember itt akarja - mint egyesek meg is próbálták - megírni a következő vonósnégyesét. Én egyáltalán nem mondanám, hogy a filmzene alkalmazott, mivel a kompozíciók ugyanúgy részei a műnek, mint a dialógus vagy a kép. Ebben az értelemben a fotográfus is alkalmazott, sőt maga a filmrendező is, hiszen őt arra szerződtetik, hogy az egészet összerakja.

• 1986-ban megalakítottad a Creative Art Ensemble-t, jelenleg van jazz triótok, szimfonikus zenekarotok, és rézfúvós együttesetek. Mi az oka annak, hogy ezek a társaságok összetétele az elmúlt kilenc év alatt jelentősen nem változott?

Talán azért, mert számomra nagyon fontos az emberi tényező. Ez nem üzleti vállalkozás, Berkes Balázzsal, Kőszegi Imrével, illetve 1990-től Balázs Elemérrel úgy élünk, mint a testvérek. Örülünk, ha koncertezhetünk, de nem erre hajtunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem csinálunk adott esetben üzletet, de nem ez a lényeg. A klasszikus zenészek annak idején azzal jöttek oda hozzám, hogy szeretnének mást játszani. Ez tehát elsősorban lelki kényszer volt számukra. Ha valakivel érzelmileg nem jövök ki, nem is tudok játszani vele. Ellentétben Amerikával, ahol bárkivel játszhatom, ha van pénzem. Ezt persze idehaza úgy adják elő, hogy játszottam ezzel, meg azzal, de ez nem olyan nagy szám. Majd ha a sztárok kérik meg őt, hogy játszhasson vele, akkor beszéljen! Én játszottam Kenny Wheelerrel, vagy Annette Lowmannel, s volt hogy ingyen jöttek, mégsem verem a mellem.

• Missa ad dominum Jesum Christum. Ha jól tudom, ezt a misét még 1989-ben írtad, s csak később írtad át a pápa magyarországi látogatásának tiszteletére.

Ezt művet a rendszerváltás hozta ki belőlem. Nagy Imréék újratemetéskor itt álltam a rendelő ablakában, zúgtak a harangok, dudáltak az autók, engem pedig a hideg rázott. Mise az elnyomottakért, nem csak értünk, hanem úgy általában, gondoltam akkor. Aztán, amikor írtam, jött a hír, hogy Magyarországra jön a pápa, az elnyomottakra utal szövegrészeket kivettem, kizárólag zsoltárokból állítottam össze a szöveget, és Annette Lowman énekesnő megírta a négy imádságot a főtételek közé. Tisztelem II. János Pált, így logikusnak látszott, hogy felajánljam neki. Szerencsésnek tartom, hogy semmi magyar vonatkozás nem került bele. Az egész arról szól, hogy mi fehérek, feketék egyenlőek vagyunk. És ahogy befejeződik: Agnus Dei, dona nobis pacem. Adj nekünk békét, Uram! - ez sajnos, manapság még aktuálisabb, mint 1991-ben.

• Az egyház nem kifogásolta a helyenkénti bluesos hangvételt?

Szerencsére nem. A gregorián ugyanolyan érték, mint a blues. Hogy itt egy fekete nő bluesos hangvétellel énekel, nem csizma az asztalon. Legalábbis úgy vélem. A négerek négyszáz évig szenvedtek, amíg kiizzadták magukból ezt a műfajt. Lehet, hogy a gregoriánért mi, fehérek nem szenvedtünk ennyit. Egyetlen kifogást emelt az egyház: miért nem orgonával kísérek zongora helyett. Ennek az volt az oka, hogy tudtam: a Margit-szigeten nincs orgona. Szintetizátoron pedig illúzióromboló lett volna játszani. Végül is a jóistennek egyaránt kedves mind a két hangszer.

• Mennyire meghatározó számodra a vallásos neveltetésed?

Az akkoriban szokásos vallásos nevelést kaptam, se többet, se kevesebbet. Miközben az élet egyre keményebbre gyúrt, s mivel nekem semmilyen társadalmi vagy kisközösségi formáció nem tudott ehhez hasonló fix pontot adni, így számomra ezzel minden meg van oldva. Imádkozz és dolgozz, ennél jobbat nem tudok. De ettől még nem lesz bezárkózott vagy korlátolt az ember.

• Néhány évvel ezelőtt - életedben először - operát írtál, Atlanta Georgia néven, melynek kiindulópontja Gershwin: Porgy és Bess című műve.

Többször nyilatkoztam már: olyan dolgokról akarunk szólni ebben a műben, amely fontosabb annál, mint hogy beleerőltessük egy folytatásba. A mi operánk a történeten túl arról szól, hogy mivé teszi az embereket a gyűlölet és a szeretet. Ez kétezer éve időszerű téma. Talán hamarosan bemutatják.

• A jazzverziója a nyár folyamán mégis megjelent.

Azért adtam ki, mert a hivatalos bemutatóig bármi történhet. Jobb, ha legalább ebben a formában megmarad. Úgyis szerettem volna csinálni jazzlemezt, s így a kettő szerencsésen találkozott. Rengeget fekete elem van benne, hiszen ez fekete opera, s vélhetően soha nem jutottak volna eszembe ezek a zenei ötletek, ha csak jazzlemezt készítettem volna.

• Az európai jazzzenészek általában a klasszikus területről indultak, de később elszakadnak tőle. Te azonban nemrég visszatértél a klasszikusokhoz, s előbb Chopin, majd Debussy műveit írtad át jazz-zenekarra.

Hiába bontják újabb és újabb korszakokra a zenetörténelmet, mégiscsak a már ismert tíz zeneszerző marad a legfontosabb. Az esztétikai mércék és hatások meghúzása, a jellegzetességek felállítása folyosókat nyit a zenében, és szétszabdalja azt. Jómagam viszont az egységre próbálok törekedni. Ezzel nem vagyok egyedül, igaz, nem is vagyunk nagyon sokan. Többek között azért sem adtak fel az egyesítésre való törekvésemet, mert a jazz nem kizárólag fekete műfaj. Értékeinek legalább a felét a fehér Európából szívta magába. Látszólag ugyan több volt a fekete előadó-sztár, de, úgy érzem, a fehér rész lehetőségei még nincsenek kellően kiaknázva. Mint ahogy a klasszikus zenében sem az avantgárd és a minimál zene felé menetelést látom járható útnak, úgy a jazzben sem a mindenáron való újítás az egyedül üdvözítő. Rengeteg érték nincs még hasznosítva, amelyeket újszerűen igenis elő lehet adni. A popularitás irányába meneteléssel el lehet érni pillanatnyi sikereket, de - mint Gustav Mahler mondta - érdekesnek lenni könnyű, de jónak lenni nagyon nehéz. Kell lenni igaz útnak, s van honnan meríteni. Most, hogy Chopin műveit átdolgoztam, fantasztikus tárház tárult fel előttem, s teljességgel letaglózott, hogy ilyen kevés eszközzel milyen sokat sikerült elmondania. Ezekből a művekből sokkal többet lehet tanulni, mint abból, hogy szétfűrészelek egy zongorát.

• Chopin és Debussy után tervezel további átiratokat?

Nem. A Chopin-lemez ugyanis teljességgel a véletlen műve. Apám emlékére elhívtak Kőszegre, rájöttek ugyanis, mégis kellene kórház, elmentem, Chopin-műveket játszottam, s koncert közben kezdtem érezni, hogy uramisten, miért nem csinálunk ebből valamit. Aztán Debussy-t választottuk ki magunknak, mert az ő zenéje szintén olyan jellegű, amelyet át lehet írni könnyen jazzre, de, azt hiszem, Chopin műveinek átültetése sokkal jobban sikerült. Egyébként sem kell erőltetni a dolgokat.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Vukán György: Nem kívánok lehetetlent. Csak nehezet >> - interjú, 2011. augusztus

Vukán György: A rögtönzés fontossága >> - interjú, 2009. április

Vukán György: A szegénységünk véd meg minket >> - interjú, 1997. március

Vukán György: Szenvedés nélkül nincs művészet >> - interjú, 1996. március