Palya Bea generációja egyik legreménytelibb énekesnője. Gyerekkora óta táncol és énekel, tizenhat évesen a moldvai népzenét játszó budapesti Zurgó együttes énekese és tánctanára lett. Sokáig több sávon élte az életét. Egyrészt tudományos alapossággal is foglalkozott a magyar énekes népzenével (2002-ben az ELTE néprajz szakán diplomázott), másrészt a magyar mellett a bolgár, a roma, a török folkban és az indiai klasszikus zenében is megmerítkezett, harmadrészt az autentikus vonaltól is sokfelé elkalandozott. Énekelt a jazz-folkos Laokoón csoportban, a világzenés Folkestrában, a versmegzenésítésben jeles Sebő együttesben, a balkáni népzenét játszó Daradunában, a Szőke Szabolcs-féle Hólyagcirkuszban, és még ki tudja hol. Adieu Les Complexes címmel három év után jelentkezett új nagylemezzel.

Nem tudatosan kalandozgatok, egyszerűen ilyen vagyok, keresem azokat a formákat, zenéket, szavakat, amelyek a leginkább alkalmasak arra, hogy az érzéseimet kifejezhessem. Számomra is nagy kérdés, hogy a szólisztikusabb megoldásokat miként tudom keverni azzal a zenekari hangzással, amit igazán szeretek. Ráadásul ebben a műfajban a zene és szöveg színvonala viszonylag ritkán találkozik olyan ideális harmóniában, mint mondjuk Patricia Barbernél vagy Joni Mitchellnél. Persze mindezt tovább keverem etnikus színekkel. Nem azért, mert ez divat, hanem mert ebből nőttem ki.

A Tabánban, egy népzenei fesztiválon láttam a Trio Bulgarkát meg Teodossii Spassovot. Aztán meghallottam egy kazettán az azóta sajnos elhunyt Nadesda Hvojneva Glava lita című dalát, és azt mondtam, ez kell. Meg is borultam tőle rendesen. Többször elmentem Bulgáriába, minden folklorisztikusnak tűnő lemezt összevásároltam, és azokról fonetikusan leírva rengeteg dalt megtanultam. Aztán később egy kicsit bolgárul is. A magyar népzene mellett a legtöbbet a bolgárral foglalkoztam.

Bár van bennem cigány vér, gyerekkoromat teljesen a magyar népzene határozta meg. A cigány hagyományokra csak később, Bari Károly és Martin György gyűjtései irányították rá a figyelmem. Azokat az énekeseket szeretem igazán, akik a felvételeken énekelnek.  Gyakran csak egy szál ének szól, vagy egy ének meg egy szájbőgő, és ez a tisztaság jól esik a fülemnek, dallamban és szövegben is. Az én igazi cigányzeném - merthogy annyit használjuk ezt a gyűjtőnevet - leginkább az erdélyi, régi stílusú hallgatók, azaz lassú, hallgatnivaló dalok.

Szőke Szabolcs Hólyagcirkusz című előadása adta az indíttatást, aztán Monori Andrástól, Szalai Pétertől, Kozma Andrástól kaptam a legfontosabb felvételeket és magyarázatokat. Kezdetben idegen világnak tűnt, hallottam, hogy szép, de még nem értettem, mi történik benne. Aztán kimentem Párizsba, és két nagyon jó tanártól tanultam gyakorlatokat és elméletet. Az jó volt, hogy az egyik indiai volt, és nő. A másik európai, és férfi. Aranyat értek az indiai alaposságú, de európaira átültetett magyarázatai. De az észak-indiai zene egy olyan nagy tenger, amibe én csak a kislábujjamat mártottam be, alig tudok róla valamit. Az egész életemet nem tudtam, nem akartam rátenni, de a párizsi tanulás óta másképp állok a hangokhoz.

Igen, ezekhez a zárt zenei világokhoz képest én szélsőségesebb vagyok, ordítani akarok, vagy épp suttogni, improvizálni. S idő, amíg e hatások az emberben szervesülnek. Alanyi jogú alkotónak tartom magam, aki érzelmi tengely mentén tud jó zenét csinálni, jó dalokat énekelni. Korábban próbáltam ennek-annak megfelelni, mindenféle produkcióban részt vettem, aztán három éve mindenből kiszálltam és azóta csak a saját dolgaimra, a saját zenekaromra koncentrálok.

Ez nagyon fontos nekem. A népzene egy idő után nemcsak zeneiségét, hanem szövegvilágát tekintve is szűk lett. Hiába éneklem, hogy „Elvitték a babám katonának”, ha az enyém történetesen éppen Amszterdamban van. Nem ugyanaz a lelkiállapot. Sokkal őszintébb, ha magam írom. Szeretem a szavakat, szeretem ugyanolyanná formálni, mint egy jó dallam. Hogy áramlást hozzon létre. S nyilván annak, aki Weöres Sándorral meg Bolond Istókkal babrál, nem elég az, hogy „I Love You, Baby, Touch Me Now”.

Sok előítélettel kellett megküzdenem, s valóban elég hosszú és komoly menet volt, amíg zeneileg is elismertek. Meg amíg elfogadták, hogy a baráti viszony ellenére a munkában én döntök. Azért is adtam a lemeznek - Boris Viantól kölcsönözve - az Adieu Les Complexes (Isten veletek, komplexusok) címet, mert ezúttal tényleg azt akartam csinálni, amit én szeretek, és azokkal, akiket szeretek. A zenészeimmel műhelymunka van, s ez néha nehezebb, mintha partitúrát kapnának, de megéri. Lehet, hogy hibázok, lehet, hogy a kísérletezésnek csak bizonyos fázisaiban vagyok, meg hogy tökéletlen az anyag, de most ezt gondolom igaznak. És ezért a világért, ezekért a dalokért, s ezért a döntésért, hogy így alkotok, vállalom is a felelősséget.

Nem. Sokat teszek a tisztánlátásom és függetlenségem megőrzéséért, megyek belülre.  A tavalyi év rengeteg önismereti lépést követelt meg tőlem, nehogy lehúzzon a média nagy örvénye. A díjak persze jól esnek, különösen, ha Esterházy Péter és Kányádi Sándor társaságában kapom, de nem ettől leszek jó énekes. Hanem attól, ha gyakorlok és dalokat írok. Meg ügyelek arra, hogy azok az emberek, akiket szeretek, megtartsam magam mellett.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Zenefilm - hatodik nap >>

Egyszálbea, szinte>> - kritika, 2009. július

Adiex Les Complexes>> - 303 magyar lemez, 2008