Öt évtizednyi jazztörténelem - tizenöt nagy egyéniség portréján keresztül elbeszélve. Élet- és pályarajzok, kellő történelmi, társadalmi, művészeti és közéleti beágyazottsággal, vetületetekkel. Egy-egy korszakos előadót biztos sokan hiányolnak belőle, de a terjedelmi korlátok adottak, s az Ella Fitzgeraldtól Keith Jarrettig húzódó műfajtörténeti ív így is remekül kirajzolódik Kerekes György egyszerre informatív és szórakoztató könyvében.
Szakmámat tekintve építész vagyok, emellett szociológiát, esztétikát is végeztem. Fiatalon, a hetvenes-nyolcvanas években magam is zongoráztam, de nem voltam elég tehetséges, hogy a jazzből megéljek. A barátaimmal viszont sokat hallgattuk. Pár évvel ezelőtt megismerkedtem Pallai Péterrel, aki korábban évtizedeket töltött el a BBC-nél és Bobby Gordon néven többek között zenei adásokat is szerkesztett, összebarátkoztunk, s aztán 2002-ben ő kérdezte, hogy lenne-e kedvem a Civil Rádióban vele jazzműsort készíteni. Soha nem csináltam ilyesmit, de érdekelt. Gondoltam, jazzportrékon keresztül be lehetne mutatni a műfaj történetének fejlődését. Péternek tetszett az ötlet, mint tapasztalt rádiós segített a kivitelezésében. Így állt össze az ötvenkét rész - heti egy óra, alkalmanként húsz perc szöveg, negyven perc zene. A sorozat sikeres lett, s a hozzám közelállók arra ösztökéltek, hogy állítsak belőle össze egy könyvet. Persze hamar kiderült, hogy az ott elmondottak legfeljebb csak az alapját jelenthetik egy ilyen műnek.
Minden objektív és szubjektív egyszerre, de arra törekedtem, hogy a jazz valamilyen szempontból sorsfordító figuráit gyűjtsem össze. Olyan egyéniségeket, akik vagy nagy hatású előadók vagy stílusalkotók voltak, esetleg egy-egy stílus kiemelkedő képviselői. Így válogattam be például Bix Beiderbeckét, aki maga önálló stílust nem hozott létre, ugyanakkor az ő játékára vezethető vissza a cool jazz. Vagy Billie Holidayt, aki „csak” különleges egyéniség volt. Emellett igyekeztem néhány elfelejtett, a műfaj története szempontjából rendkívül fontos figurát is bemutatni. Például Fletcher Hendersont, akiről manapság alig esik szó, holott a szving muzsika kialakulása az ő nevéhez köthető: ő hozta létre az első „igazi” big bandet, ő hangszerelte először nagyzenekarra a dalokat. Vagy Jelly Roll Mortont, aki a jazz történetének első nagy alakja volt. De említhetném a második kötetből a remek zongorista Erroll Garnert, a jazz fejlődését hosszú távon meghatározó Lennie Tristanót vagy a progresszív jazz legnagyobb alakját, Stan Kentont. Véleményem szerint ők éppúgy kihagyhatatlanok egy ilyen műből, mint a közkedvelt muzsikusok, Louis Armstrong, Charlie Parker, Miles Davis vagy Stan Getz.
Túl közel vannak hozzánk ahhoz, hogy valóban érdemben tudjunk véleményt mondani jelentőségükről, pályájukról. Ráadásul, miután alapvetően építek a társadalmi környezetre, az adott politikai-gazdasági helyzetre és azok jazzre gyakorolt hatására, ezekre szintén nincs még elég rálátásunk. De sosem mondtam, hogy többet nem akarok írni erről a témáról. Sok fontos muzsikus - mindenekelőtt terjedelmi okok miatt - így is kimaradt. Az első kötetből például Earl Hines, Roy Eldridge vagy Fats Navarro, a másodikból meg mondjuk Gerry Mulligan, Chet Baker, Oscar Peterson vagy Wayne Shorter. Nem zártam le magamban a dolgot, elképzelhető, hogy néhány év után velük önálló kötetben foglalkozom.
Amikor könyvkiadót kerestem, mindenhol visszautasítottak, mondván, a jazz senkit sem érdekel. 2004 szilveszterén egy házibuliban elmeséltem valakinek az ötletemet, aki mindjárt mondta, ő ismer egy alkalmas kiadót. Igaz, éppen átalakulófélben vannak, de talán érdemes lenne megpróbálkozni náluk. Elvittem hozzájuk a kéziratot, megtetszett nekik, s amikor 2005 szeptemberében létrejött a Pro Die kiadó, ez lett ez első kiadványuk. Elképesztő szeretettel és empátiával álltak hozzá. Régi grafikus barátom, Szyksznian Wanda pedig a könyvben szereplő muzsikusokhoz remek portrékat készített. Amolyan montázsokat, melyek önmagukban is fejlődéstörténetek, hisz az adott művész három-négy korszakából használt fel hozzájuk képeket. Friedrich Károly személyében pedig kiváló zenei lektort is kaptam.
Eredetileg valóban így gondoltam, de sajnos elég kevés a mély és velős portrékhoz szükséges irodalom. Ezért aztán Pallai Péter barátommal - aki a harmadik kötetnél szerzőtársam lesz - úgy döntöttünk, hogy a legfontosabb muzsikusokkal - Tabányi Mihálytól Oláh Kálmánig - külön elbeszélgetünk, amolyan oral history-t állítunk össze, s azon keresztül rajzoljuk meg a magyar jazz történeti ívét. Értelemszerűen beleágyazva a magyar történelembe, hogy miként hatott a társadalmi környezet az egyénekre, és a muzsikára, illetve az egyének a zenére és a környezetükre.