Áprilisban ünnepelte hatvanadik születésnapját, a napokban vaskos kötet (De ki adja vissza hitünket?) jelent meg a rendszerváltás utáni nyilatkozataiból, írásaiból, jövő márciusban pedig bemutatják új operáját, az Árpád népét. Szörényi Leventével volt hát miről beszélgetni.
Fotó: JBSz
Nem az én ötletem volt, sőt, amikor évekkel ezelőtt felvetődött, nem is nagyon hittem benne. Aztán, ahogy gyűlt az anyag, magam is meglepődtem. 1989-90 előtt még nem sok nyilatkozatot adtam, ha igen, akkor is csak aktualitásokról, lemezekről, turnékról beszéltem. A rendszerváltás után viszont egyre több riporter faggatott társadalmi, világnézeti kérdésekről. Később újabb területek váltak fontossá az életemben: a szőlőművelés és a régészeti munka. Az ezekkel kapcsolatos nyilatkozataim, illetve a felkérésre született írásaim, előadásaim anyaga színesítik a kötetet. Valamint belekerült 40 oldalnyi rám vonatkozó III/III-as anyag, ami talán sokaknak jelenthet újdonságot. A könyvet pedig a szerkesztő, Kocsis L. Mihály velem készített mélyinterjúja zárja.
Ezt úgy is mondhatnám: a megjelenésem oldalfüggetlen. Büszke vagyok rá, hogy képes voltam megőrizni azt a fajta szellemi és erkölcsi szabadságot, ami szerintem a művészvilágban elkerülhetetlen. Nem lehet úgy dolgozni, hogy közben hagyjuk, hogy erőszakkal kifessenek minket valamilyen színre. Hisz akkor nem tudjuk a véleményünket hitelesen elmondani. A mai áldatlan helyzetben persze ehhez kellenek azok az újságírók is, akiknek, bár talán más a világnézetük, a gondolatviláguk, ugyanakkor bíznak az értékítéletemben, és tényleg kíváncsiak a véleményemre. Nem a saját előítéleteiket igyekeznek a beszélgetésbe belevetíteni.
Köszönöm, jól. Mert ez is csak azt igazolja, amire az imént rávilágítottam. Miért kellene tudomásul vennünk a politikai kényszert, hogy csak az egyik oldalhoz tartozunk, vagy hogy csak az egyik oldalra számíthatunk? A régi demokrata fórumos időkben egyszerűbb volt a helyzet, mert akkor egyáltalán nem törődtek velünk. Később, a Horn-korszakban találták ki kínjukban egyes újságírók, hogy mi sokat köszönhetünk a Kádár-rendszernek. Ami persze úgy csúsztatás, ahogy van. Röhejes. Az Illés, a Metro és az Omega akkoriban mindenki kedvence volt. Ahogy a mai huszonévesek, harmincasok, negyvenesek sem hajlandók politikai szempontok szerint értékelni a Goodbye Londont vagy a Little Richardot. Csak tetszik nekik, vagy nem. Így aztán létrejönnek ezek a politikailag érthetetlen helyzetek. Hogy az támogat minket, akitől nem várnák sokan, miközben azok, akikhez esetleg közelebb tartozónak gondolná az ember az adott feladatot, a füle botját sem mozdítja. Miért? Merem remélni, hogy egyszerűen csak nemtörődömségből.
Most rakom rá a díszítéseket, varrom el a szálakat. Mire ez az interjú megjelenik, már kész leszek vele. Talán ez az eddigi legizgalmasabb drámai szövetű operám. Remélem, a közönség elég nyitott lesz rá.
A kortárs alkotó egyre kétségbeesettebben látja a magyar társadalom teljes széthullását. Ebben a helyzetben nem teheti meg, hogy csak az egyik szeletét, bármelyik szeletét vizsgálja. Ennél sokkal nagyobb a baj. Én valójában szeretem ezt a népet, régről hozott kultúráját és az őstörténetét. Aki pedig meg akarja érteni, hogy hogyan jutottunk idáig, az nem lehet liberális, baloldali vagy konzervatív. Csak egyszerűen magyar. Ezt kimondani könnyű, de a felismerésig eljutni nehéz. Az ember világlátásának alapja, hogy ő valamibe beleszületett. Nem hazudtolhatja meg önmagát. Szánom azokat, akik nagy hangoskodással, de kellő identitás-tudat hiányában próbálják a maguk igazát ráerőltetni a másikra.
A premier időpontját a Zikkurat Színpadi Ügynökség az elmúlt évben - különböző okok miatt - többször módosította. Legközelebb ekkor volt szabad a Sportaréna. Hova halasszuk még? Nyárra? Vagy őszre? Politikai csetepaték akkor is lesznek. Az Árpád népében amúgy sincs senki biztonságban. Nyilván mindenki majd a maga igazát véli kihallani belőle. De lesznek benne meglepetések. Számomra is voltak. Például a mű drámai csúcspontján döbbentem rá, hogy ezer éve is volt egy '56. A történet Vászoly két fiáról, Andrásról és Leventéről szól. Közel vagyunk még István uralkodásához és halálához. Utána - mint a Veled, Uram! című darabban is bemutattuk, - István nővérének fia, Orseolo Péter került a trónra, aki kifejezetten nemzetellenes programot hajtott végre, hátat fordítva az istváni törvényeknek. És ez önmagában elég volt ahhoz, hogy egyesítse ellene az országot. Majd amikor a várva várt összefogás létrejön, és az egyesült magyar hadak elűzik a zsarnokot, azonnal szétszakad a nemzet a már kialakult/alakított határvonal mentén: úgynevezett pogányokra és keresztényekre. Úgy látszik, ezer év sem volt elég változtatni ezen.
---------------------
Kapcsolódó anyagok:
Bródy János: Egy rezignált nyugger vallomásai >> - interjú, 2011. október
Bródy János: Dalba sűrített üzenetek >> - interjú, 2008. augusztus
István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008
Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus
Szörényi Levente: Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április
Nem járt le a Fonográf >> - cikk, 2004. június
István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus
Rosta Mária: Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2001. augusztus
Szörényi Levente: A darab vállaltan eklektikus >> - interjú, 2000. szeptember
Szörényi Levente: Másféle hangvételt akartunk >> - interjú, 2000. március
Szörényi, Bródy, Boldizsár: Nem akartunk igazságot osztani >> - interjú, 1997. augusztus
A körülmények áldozata volt (Kun László) >> - cikk, 1997. április
Bródy János: FifTini szép lassan visszavonul? >> - interjú, 1996. március
Szörényi Levente: Nem értékek alapján dőlnek el a dolgot >> - interjú, 1994. július
Bródy János: Éltetőm, hogy a dal elpusztíthatatlan >> - interjú, 1994. március
Szörényi Levente: Csak azt látom, hogy folyik a festék >> - interjú, 1992. december