Új törvény címmel megérkezett Ákos tizedik szólólemeze. Megjelenése után első lett a hazai hivatalos albumlistán, bár azóta a vele együtt debütáló legújabb Márió-korong már hátrébb szorította. Budapesten kilenc, négy vidéki nagyvárosban 2-5 órán keresztül dedikált rajongóinak, akiknek a lemezbemutató koncertre még 2003. május 17-ig kell várniuk. Karácsonyi ajándékként viszont a napokban kerül a boltokba az első Ákos-fotóalbum, a tőle megszokott igényes kivitelben.
Régi barátom, neki nem kell magyaráznom, hogy ezek valóban versek. Ha valaki popzenészként híresül el, nagy arénákban játszik, sikeresek a lemezei, és órákon keresztül állnak sorban a dedikálásánál az emberek, akkor nehéz magát másként is elfogadtatni. A költő egyetlen definíciója: az ember, aki verset ír. Hogy jót vagy rosszat, majd az idő eldönti. Attila számára ez nem volt kérdés, ismerte az írásaimat, elfogadta, komolyan vette őket. Nem alkalmazott művészként, hanem teljes jogú alkotótársként vett részt a munkában, a verslemez koncepcióját együtt alakítottuk ki. A szereposztás alapötlete is az övé volt: szerinte az írásaimban egyszerre jelenik meg egy életen-időn túli nézőpont, meg a bűntelenség, a naivitás. Így lett aztán ő a bölcs, elnéző mosolyú énem hangja, jómagam pedig a hibákon inneni szereplő.
Ákos név alatt jelennek meg a rocklemezeim, ezért jónak láttam, ha a köteteimen és a verslemezen a teljes nevem szerepel. Írni emberibb gesztus, mint olyan közszereplőnek lenni, akit a közvélekedés hajlamos mesehősként kezelni. A sztár csak egy kép, tehát nem lehet azonos velem: én hús-vér ember vagyok. A dalaimat és a verseimet ugyanaz az ember írja, csak megjelenésében válik el a két név.
Presztízskiadványnak szántuk. Eddigi látványos koncertfilmjeink korábban mindig a televízióban mentek le és/vagy hagyományos videókazettán jelentek meg. Azaz finoman szólva nem aknáztuk ki a felvett anyagokban rejlő lehetőségeket. Szokás szerint fejest ugrottam ebbe a médiumba is, végigültem a többcsatornás keverést, képvágást, programozást. Egyszerűen érdekelt minden munkafázis, és lelkiismereti kérdésnek is tekintettem. Ami extrát a DVD-formátum tud, azt mind igyekeztünk rázsúfolni a 9 gigabájtos korongra. Alternatív kameraváltások - de ez sokszor időváltást is jelent -, videóklipek, kommentársáv, egyebek. Meg is lett az eredménye: az összes hazai DVD-szaklap maximális pontszámmal jutalmazta. Gyakran látom, hogy a műszaki áruházakban a lejátszókat ezzel a koronggal tesztelik az eladók.
Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy sokszor dollármilliókból létrehozott nemzetközi kiadványokon is mennyire spórolnak az extrákkal. Négy éve minden lemezem tartalmaz multimédiás programot. Az Új törvény CD-n több albumra elegendő plusz-információ van: csaknem 300 fotó, videóanyagok, a stúdió és az új zenekar részletes bemutatása. De megtalálható rajta egy izgalmas, magyar fejlesztésű remix-szoftver is, a Digimpro, amely jövőre várhatóan a legtöbb nemzetközi kiadványra rákerül. A fejlesztők számos országban tárgyalnak a nagy kiadókkal, és mindenhol tárt karokkal fogadják őket. A szoftver a megfelelően előkészített dalrészletekből egy bizonyos algoritmus alapján remixeket generál, úgy, hogy nem játssza le kétszer ugyanazt a verziót. Ez önmagában nem pótolja az emberi invenciót, de mindenképpen érdekes újítás.
Jogos a kritika, rég el kellett volna készüljön, de sosem érjük utol magunkat. De ahogy mondani szokás, dolgozunk rajta.
A változásoknak személyes okai vannak. A korábbi gitárosom a 2001-es tavaszi turné után felmentését kérte: elfáradt, pihenni akart. Tiszteletben tartottam a döntését, barátságban váltunk el. Ha ez nem történik meg, valószínűleg nyolcvan évig ugyanazzal a bandával játszom, de ez a tagcsere megnyitotta a kaput olyan további változások előtt, amelyek régóta várattak magukra. Sok zenészt hallgattam meg, az új tagok kiválasztásakor a zenei vértezettség mellett a személyiség számított leginkább. A közönség a nyári turné során nagy szeretettel köszöntötte és abszolút elfogadta az új tagokat. Úgy alakult, hogy a Sportszigeten, tízezer ember előtt mutatkozott be az új felállás - a szakadó eső ellenére óriási sikerrel.
A vele való kapcsolatom elég különleges: viszonylag ritka, hogy egy vérbeli rajongóból zenekari tag lesz. Krisztián három évvel ezelőtt még maga is sorban állt a lemezbolt előtt, amikor dedikáltam. 2000 tavaszán beküldött egy demóanyagot a Keresem az utam remixpályázatára, amellyel nyert. A verseny fődíját magam adtam át neki, a találkozásból barátság és munkakapcsolat lett. Saját lemezre készül, de hozott olyan demókat is, amelyeket kifejezetten nekem írt. Munkái abszolút illettek a készülő album dalai közé, jól fellazították az én tömbszerű szerzeményeimet. Megírtam hát rájuk a szöveget, és ma már Krisztián teljes jogú szerzőnk, tagja a kísérőzenekarnak is. Mint a legtöbb mai zenész, maga is hangszerelte a dalokat, de a stúdióban rengeteg változáson ment át az anyag. Korábban sosem voltam ilyen kivételezett helyzetben, mint most: otthon, de mégis professzionális környezetben dolgozhatom. Ha kell, tízszer nekieshetünk ugyanannak a dalnak. Nagyon élvezzük az aprólékos munkát, akár egy egész napot szentelhetünk egyetlen pergődob beállításának, hogy úgy szóljon, ahogy megálmodtuk. A magunkfajta megszállottaknak ez nagy jutalom.
Bejáratos vagyok az épületbe, a kísérőzene szerzőjeként vettem részt a kiállítás létrehozatalában. A nyári turné és a lemezfelvétel miatt kevés időm volt a forgatókönyvön gondolkozni, így nagyon megörültem, mikor eszembe jutott, hogy az Alig hitted című szerzemény videóklipjét a múzeumban forgassuk. Az engedélyt megkaptuk, és hosszas előkészítő munka után elkezdtünk dolgozni a klipen. Nagyfilmes stábbal, filmnyersanyagra dolgoztunk, speciális optikát használtunk. Az operatőr régi alkotótársam, Szatmári Péter volt, vele forgattam az összes saját rendezésű klipemet, de a közönség játékfilmesként is jól ismeri: ő fotózta például a Csinibabát, meg a 6:3-at. A forgatás alkalmával megdöbbentő erejű fotók is készültek, ezek kerültek a borítóba.
A dal eredetileg arról szól, hogy milyen jó, hogy nem csak küzdelmekből és ünnepnapokból áll az élet, vannak olyan hétköznapjaink, amelyekért érdemes élni: a sok küzdelem közt jó erre ráeszmélni. Ha aktualizálni akarja, akkor azt is jelentheti, milyen nagy eredmény a Terror Háza, amely a közelmúltnak pontosan azokat a mozzanatait örökíti meg, amelyekből az következne, hogy ilyen emlékhely soha az életben nem jöhet létre. Nem gondolom, hogy bármilyen más direkt tartalmat, szándékot bele kell látni ebbe a borítóba.
Ez a ház a származásuk és világnézetük által meghurcolt áldozatok emlékhelye. Az áldozatoknak emléket állítani történelmi tett: meggyőződésem, hogy a Terror Háza nem politikai, hanem erkölcsi állásfoglalás. Miként a munkában való részvételem is az. Végigéltem a múzeummal kapcsolatban egyet s mást, jó pár elvtelen támadást. Sajátos érdekek kavartak zavart a ház körül: a cél az volt, hogy távol tartsák a kiállítástól azokat, akiknek készült. Ez csak részben sikerült, tudomásom szerint eddig közel kétszázezren látogatattak el oda. Több kifejezetten baloldali ismerősöm, barátom van, aki igen elismerően szólt a kiállításról, miután megtekintette, de soha nem nézte volna meg, ha én nem cipelem el. Mára némiképp elült a csatazaj: egyrészt vége a választási kampánynak, másrészt mindkét oldal felfogta, hogy itt nem szabad frontot nyitni. A politika engem nem érdekel, nincs olyan párt, amelyet maradéktalanul el tudnék fogadni. Ha a politikusokra nézek, sokszor én szégyellem magam helyettük: a napi üvöltözéseikben éppen az igazság veszik el. Igaza van, a helyzet nagyon hasonlít a rendszerváltás körüli időkre, amikor a hitelüket vesztett politikusok helyett néhány higgadt közszereplő nyilvánított véleményt. Ezzel persze támadásoknak tették ki magukat, ezért ezt kifejezetten heroikus gesztusnak tartom.
Ha közvetlen áldozata lennék a terrornak, valószínűleg képtelen lennék zenét írni a róla készülő kiállításhoz. Történelmi méretű igazságtalanság vagy a napi rendszerességgel tapasztalható sajtóhazugságok is késztethetik az embert arra, hogy szót emeljen. De nem vagyok pártaktivista, például soha nem eregetnék lufit, és nem ajánlgatnám egyik politikai erő jelöltjét sem a koncertjeim közönségének, mint "toleráns" kollégáim teszik. Minden állásfoglalásom személyes: saját elhatározásból, saját világnézetből következik.
Ha valami heves érzelmeket vált ki, az önmagában egyáltalán nem baj. Ha viszont egy gyűlölködést elutasító szöveget érnek ilyen indulatos támadások, akkor a világgal valami nincs rendben. A heves érzelmeket nem a dal gerjeszti, hanem a bulvársajtó. Egy internetes fórumon 23 felhasználó beszélget, közülük egy megbélyegzi A bosszú népe című számot. A Vasárnapi Blikk ennek a hírnek “terjedelmes" beszámolót szentel. Arról, hogy a legtöbb hozzászóló nem osztja ezt a véleményt, elmulaszt beszámolni a bulvárlap. Mint ahogy arról is, hogy többen is visszautasították a képtelen vádat. Így lesz hír a semmiből, hogy aztán a Népszabadság tudósítója rákérdezhessen.
------------------------------------
Kapcsolódó anyagok:
Ákos 40 - Kevés sláger, sok b-oldal >> - interjú, 2008. november
Ákos - Bonanza-számvetés >> - interjú, 2008. június