Kétségkívül a hazai elektronikus zenei világ doyenje. Túl a negyvenen is abszolút naprakész, partijai és Tilos Rádió-beli műsorai változatlanul igazodási pontok. DJ Palotainak a három évvel ezelőtti Abrak a dubra albuma után hamarosan új mixlemeze jelenik meg.
Fotó: Keresztes-Nagy József
Sehogy. Illetve sok kitartással, ismeretséggel és szerencsével. Így is csak főbb vonalakban. Egyfelől jó ez a sokszínűség, meg az, hogy egy-egy dalnak többféle változata létezik, hisz a hangzás mindig egyedi. Olyan, mint a népzene: lehet, hogy sosem tudod meg, ki volt az eredeti előadó, de nem is érdekes, sokkal inkább a variáns maga. Másrészről viszont túl sok zene van a piacon, közte iszonyatos mennyiségű felesleggel. Talán sosem volt ennyi szemét, mint most - de nem csak a zenében. Ma már mindenki tud komputerrel dolgozni, akár otthon is, ontják az anyagokat. Ugyanaz történik, mint anno a film területén, amikor bejött a videó. Akkor mindenki ész nélkül forgatott, mindenki filmesnek gondolta magát. Ma meg mindenki zenét készít.
Bármilyen meglepő, Budapesten ma több lemezbolt működik, mint a nyugati nagyvárosokban. Az igényesebb osztrák dj-k hozzánk járnak vásárolni. De Párizsban sem jobb a helyzet: az igazán izgalmas drum & basst vagy breaket egyetlen helyen lehet kapni, egyébként mindenhol csak techno, hardcore és house. De nemcsak a bolthálózat kisebb, hanem a szórakozóhelyek száma is, ahol ilyesmiket hallani lehet. Plusz ott mindössze egy csapat szervez tömegigényen túli bulikat. Budapesten meg négy bolt van, négy ilyen partihely és több mint négy szervezőcsapat.
Nem egészen. Kevésbé koncentrálódnak az erők. Korábban nálunk havonta egy-két komolyabb, nemzetközi kitekintésű buli volt, ma, különösen a nyári szezonban, hetente 3-4 külföldi dj is megfordul. Szerintem szerencsésebb, ha ezzel a műfajjal egyetlen csapat foglalkozik. Egyrészt nincs keresztbe szervezés, másrészt sokszínűbb lehet a paletta. Ezen a területen elég kevés olyan ember mozog, aki képes ezer-kétezer főt vonzani, pedig az ő hasznukból lehetne finanszírozni a "kis neveket", akik önmagukban nem rentábilisak, de a zenei életben nélkülözhetetlenek. Ráadásul nálunk egy-egy partit sok pluszköltség is terhel. Londonban vagy Párizsban egy klubban a szervezőnek nem kell külön hangtechnikáról gondoskodnia. Nálunk még a Petőfi Csarnokba is külön hangcuccot kell vinni.
Más világ. Tőlünk nyugatra mindez a társadalmi élet része, a fiatalok lemennek egy klubba, beszélgetnek, néha táncolnak. Nálunk viszont másért mennek el. Nem szórakozni, hanem felejteni. Hogy arra a négy-öt órára hátha jobb lesz. De így van ez a hazai koncertekkel is. Az első fél-egy óra mindig azzal telik, hogy a közönség közelít a színpadhoz. A tánctéren nyitáskor senki sincs. Ha elmész a Balatonon bármelyik diszkóba, tizenegyig masszívan megtelik, kivéve egyetlen helyet - a táncteret. Oda igazából csak akkor kerülnek be, amikor máshonnan beszorítják őket. Londonban meg felteszik az első lemezt, és az emberek buliznak. És mindegy, mi szól. Ha itthon nem a megfelelő zenét teszem fel, kiürül a tánctér. Angliában a dj nem tudja elrontani az emberek hangulatát. Magyarországon simán. Ott nem is mixelnek, nem úsztatják át egyik számot a másikba - két zene közt egyszerűen csend van. Az emberek beszélgetnek egy kicsit, majd táncolnak tovább. Nincs tétje a dolognak. Nálunk nagyobb a várakozás, és nagy kérdés, hogy ki tudsz-e szakadni a mindennapokból arra a pár órára. Ezért nagy idehaza a dj-k felelőssége. És talán azért is működnek nálunk inkább a durvább, keményebb zenék.
Ez változatlanul így van. Sokszor ráírják egy produkcióra, hogy album, pedig csak kislemezeken megjelent felvételeiket tolták össze rá. Ez a zene valójában információözön. Az a fontos, ami most van. Meg ami holnap. A múlt is csak annyiban, hogy abból ki tudd választani a mindenkor érvényeset. Ráadásul az elmúlt évtizedben nagyon megváltoztak a zenehallgatási szokások. Időhöz, helyhez vannak kötve. Partikon, autóban, futás közben. A legtöbbször már nem is hallasz egy adott számot az elejétől a végéig, csak a folyamatot. Ha jó a dj, észre sem veszed, hol érnek egymásba a zenék.
Többször mondtam már: az ellenpontnak mindig ott kell lennie. Egy idő után a tökéletes is kioltja önmagát. Valóban kezdenek mostanában a zenék összeérni. De egyben létrejött egy kölcsönhatás is: korábban ez a kultúra a világ összes létező zenéjéből táplálkozott, most más műfajok kezdtek el meríteni ebből. Ráadásul a különböző elektronikus zenei stílusok között mosódnak a határok. És jön vissza a rockzene. Ma egyre többször szerveznek úgy bulit, hogy a koncert után jönnek a dj-k. Még ha egyelőre elég kevés zenekar közönsége is vevő mindkét dologra. Biztos, hogy a Tankcsapda után nem tudunk játszani. De még a Belga után sem. Ott megy a masszív karlengetés, a koncert után meg mindenki húz haza.
Talán azért, mert nekem a fellépések a fontosak. Amúgy már kész van a következő, de még nem tudom, a kiadást kire bízzam. Kizárólag magyar zenék szerepelnek rajta. Szerintem ma már van elég nemzetközi szintű produkció nálunk is. Soroljam?
Mindenekelőtt Yonderboi és Marcel. Plusz Mango, Zagar, illetve a két Ambrus. Az egyik állandóan változtatja a nevét, régebben Erik Sumóként volt ismert, zenekara is van, az Amorf Ördögök, a másik az Amb Ambrus, a Nagáékkal dolgozik, breaket pörget. Pár hónapja félórás mixműsora volt a BBC-n. Itthon meg azt sem tudják, kicsoda. Vele is az lesz, mint Yonderboijal: előbb meg kell várni, hogy Londonban felfigyeljenek rá, utána ismerik el Magyarországon is. Vagy ott van Deutsch Gábor számtalan kiváló projekttel. A drum & bass vonalról SKC-t, Chris.sut és dj Safairt érdemes kiemelni. Annyi a jó zene, amiből bőven lehetett egy erős mixalbumot készíteni.
Másik élet lenne. Fiatalabb fejjel biztos belevágnék, de ha nem én játszom fel mindent manuálisan, akkor nem is izgat. Ott üljek a stúdióban, és mondogassam másoknak, mit tegyenek? Nem érdekel. Nyilván nyugodtabb lenne az élet, nem bökögetnének berúgott emberek, hogy mit rakjak fel. Az ideális persze az lenne, ha én készíteném a zenét, és én is játszanám le. Azt viszont nem lehet bírni sem idővel, sem energiával. Szoktam is kérdezni a nagyokat, hogy csinálják. Bukem például annyit utazik, hogy a repülőgépen és a szállodai szobákban írja a zenéket egy speciális fejhallgató segítségével. Egy idő után azonban nem marad idő az alkotásra. Ha meg nem játszol rendszeresen, akkor nem vagy jelen. Amúgy egyre inkább producerek vannak a lemezjátszók mögött, akik a saját dolgaikat tolják. Ettől a műsorok egyre homogénebbek.
Mostanában sűrűn. Van, hogy mindennap. Ami fix, az szerdán a Rewind, vasárnap az A38-as hajó, télen meg a Trafó. A péntek és a szombat szintén tuti buli. Jelenleg novemberre tudok dátumot adni. De van olyan utazó projekt is, ahová jövő novemberre kötöttek le. Holland kezdeményezés, négy országból - Anglia, Franciaország, Hollandia, Magyarország - kortárs muzsikusokat, zeneszerzőket és dj-ket eresztenek össze. Tőlünk Binder Károly jön, egy fiatal klasszikus zeneszerző és én.
Nem. Yonderboinak akkor jött ki a lemeze, rengeteg helyre hívtak, általában együtt. Egyébként ez is azt mutatja, ha nemcsak zenész, de producer is vagy, akkor rögtön beindul minden. A közönség és a szervezők szempontjából a dj-k megbízhatatlanok. Ritkán tudom, mit csinálok egy hét múlva. Hat rám a környezet, a tömeg, a pillanatnyi aura. A producer viszont azt játssza, amit máskor is. Azt kapják az emberek, amit várnak.
E világ központja változatlanul London, bár mint Hortobágyi László szokta mondani, a legizgalmasabb dolgok mindig a periférián történtek. Japánban, Ausztráliában, Magyarországon. Pár éve volt egy francia menetelés, ennek most, úgy tűnik, vége. A legjobb drum & bass partik meg Puerto Ricón vannak. De nekem a legnagyobb inspiráció, hogy hetente jönnek az új zenék. Ha szerencsém van, minden héten találok egy olyat, amire azt mondom, kész, végállomás. Mi jöhet még ennél jobb? És a következő héten megint találok egyet.
------------------------------------
Kapcsolódó anyagok:
A zeneszelektor (Palotai Zsolt portré) >> - cikk, 2010. március
Palotai Zsolt - Megmutatni, más is van >> - interjú, 2009. július
Palotai Zsolt - Egymásba érő zenék >> - interjú, 2000. november