Dés Lászlót bemutatni felesleges. Jelenleg egyike a legsikeresebb zeneszerzőinknek és jazz-szaxofonosainknak. San Sebastianban 1976-ban és 1985-ben, Dunkerque-ben 1985-ban, Karlovy Vary-ban 1986-ban a legjobb szólista, Wroclawban 1981-ben megkapta a kritikusok díját, művészi tevékenységét pedig 1991-ben Liszt Ferenc-díjjal ismerték el.

• Sosem voltál ennyire sikeres, mint napjainkban. Úgy is fogalmazhatnám: egészen más dimenzióban élsz, mozogsz és dolgozol, mint a Dimenzió idején.

Mit tagadjam, nagyon örülök a sikereimnek, hiszen elsősorban ezért csinálja az ember. Ugyanakkor fáradt is vagyok, mivel sokfélét és sokat dolgozom.

• Ez a siker mennyire változtatja meg az életed?

Nyilván valamennyire megváltoztatja, de azt hiszem, tudom befolyásolni az eseményeket. Alapvetően abban, hogy miket vállalok.

• A Dimenzió idején szinte minden felkérésre bólintottál, gyakorlatilag kevés olyan nyolcvanas évekbeli jazz-, pop-, rock- és gyereklemez van, amelyeken nem fújtál volna. Nem okozott gondot ez a folytonos alkalmazkodás?

Nem, sőt egy darabig kifejezetten élveztem, hogy minden műfajban meg tudok felelni az elvárásoknak. Szaxofonosként igazi profivá sikerült kinőnöm magam. Természetesen egy idő után ebből elegem lett belőle, egyre inkább fontosabbá vált a saját hangom védelme. Rájöttem, nem szabad elaprózni az életem. Ha játszom, akkor valami olyat, ami a sajátom. Arra is rájöttem, hogy a szaxofonozás sokkal intimebb dolog lett számomra, mint a zeneszerzés. Zenét még mindenfélét írok, szaxofonozon viszont már egyáltalán nem játszom akármit.

• Mint a legtöbb jazz-zenész, alapvetően klasszikus végzettségű vagy.

Valóban, az általános iskolában zongorázni kezdtem, ahol intenzív elméleti-, zenetörténeti és hangszeres kiképzést kaptam. S miután zongoristaként nem tűntem ki különösebben a mezőnyből - legjobb eredményem egy iskolai zongoraverseny második helyezése -, leálltam a zenéléssel. Inkább olvastam, történelemmel foglalkoztam, azaz bölcsész irányba mozogtam. A jazz volt az, ami visszahozott az intenzív zenélésbe, sőt az alapkérdés eldöntésébe, hogy zenész leszek-e vagy sem. Csak tizenhét évesen határoztam el, hogy szaxofonos leszek. Annyira komolyan vettem az Operett Színház zenekarában játszó Baricz tanár úr intelmeit, nevezetesen, hogy ha komolyan akarok szaxofonozni tanulni, akkor előtte klarinétozzak, hogy hosszú ideig nem is nyúltam a szaxofonhoz. Iszonyatos energiával vetettem magam a klarinétozásba, három év anyagát 9 hónap alatt tettem le, majd felvételeztem a konzervatóriumba, ahonnan hamarosan átmentem a jazztanszakra.

• Kezdetben te is azon magyar zenészek közé tartoztál, akik igyekeztek a New York-i jazzvonalatot koppintani. Mikor érezted úgy, hogy sikerült ezen túllépned és megtalálnod a saját hangodat?

Rengeteg munka, gondolkodás és kísérletezés selőzte meg, amíg rátaláltam a helyes útra, s rá is mertem lépni. Az indíttatás természetesen a tengerentúlról jött, hiszen azután kezdtem el szaxofozni, ahogy meghallottam John Coltrane A Love Supreme című lemezét. Aztán, ahogy tágult a horizont, jött Miles Davis és a többiek. Kell azonban bizonyos érettség, tapasztalat és bátorság ahhoz, hogy az ember belássa: sosem leszek John Coltrane vagy Wayne Shorter. Nem csak azért, mert tehetségesebbek vagy feketék, hanem mert nem abban a közegben, nem azt a tempót, nem azt a rezgésszámot élem. Hosszú folyamat eredménye volt, amíg eldöntöttem, hogy igenis próbálom a saját hangomat megtalálni. Ez a folyamat a Dimenzió 1978-as megalapításakor elkezdődött, de az első olyan lemez, amelyen egyértelműen valami más, kissé fellegzősen szólva közép-európai hangütés szólal meg, az az 1987-es Avec Plaisir. Akkor éreztem úgy, hogy megtaláltam a saját hangomat, hangütésemet.

• Arra gondolsz, hogy a saját tónusod?

Nem csak erre, bár ez is fontos. A szaxofon azon kevés hangszerek egyike, amelynek nincs hangzásideálja. Lehet úgy fújni, mint Ben Webster vagy Coleman Hawkins, tehát teljesen fátyolosan, rekedtesen, lehet úgy fújni, ahogy Michael Brecker, nagyon érzékenyen, vékonyan, hasítóan, vibrálóan, lehet úgy fújni, ahogy Wayne Shorter, kicsit szárazan, tehát bárkit mondok, hallom a hangját. A szaxofon hihetetlen szubjektív. Ha valaki képes arra, hogy ezen a hangszeren kifejezzen magát, az már olyan, mintha beszélne.

• Valószínűleg ezért sem illett a klasszikus hangszerek közé.

Vélhetően igen, hisz a klasszikusan megfújt szaxofon teljesen érdektelen. Ráadásul kicsi a hangterjedelme. Valószínűleg ezért is használják ritkán a hangszerelők. Ugyanakkor praktikus hangszer, hisz oktávváltós, könnyebb rajta gondolkodni. Tulajdonképpen a fuvolának a mechanikája és a klarinétnak a fúvástechnikája. De visszatérve a hangütésre és a saját hangom megtalálására, ez nem csak erre vonatkozik, hanem hogy milyen fajta zenét, zenei világot, milyen módon szólaltatok meg. Közel tizenöt év alatt találtam meg azt, amire már azt mondhatom: ez én vagyok, ez az én zeném.

• Azt hiszem, fontos állomás volt az életedben a Supergroup megalakulása, melyben jazzmuzsikusok - a Dimenzió tagjai -, valamint négy rockzenész - Karácsony János, Lerch István, Solti János és Tátrai Tibor - kísérelte meg a jazz és a rock elemeit ötvözni.

Ezt az alkalmi formációt jómagam nem tartom olyan jelentősnek az életemben, mint ahogy az kívülről látszik. A turnénak és az abból készült lemeznek sokkal nagyobb hatása volt, mint ahogy azt gondoltuk. Még ma is mondják és utalnak rá, kérdik, hogy nem áll-e még egyszer össze ez a csapat.

• Nem áll össze?

Nem szeretem a felmelegített dolgokat. Éppen az egyszeriségében, a megismételhetetlenségében rejtett a varázsa. Amolyan kísérlet volt arra, hogy négy-négy rock- és jazzzenész miként fér meg egymással a színpadon, hogy tud együtt zenélni. De számomra nem a belső építkezés része volt. Sok olyan dologban vettem részt, amelyek nagyon jól sikerültek, mégsem olyan jelentősek, mint a Dimenzió vagy a Trio Stendhal, vagy az első filmzeném. Az utóbbiak ugyanis folyamatokat indítottak be, míg a többi csak kitérőt jelentett. Van néhány magyar jazz-zenész - Szabados György, Dresch Mihály -, aki következetesen járja a maga útját, de van jópár zseniális muzsikus - hadd ne mondjak neveket -, aki valamiért erre nem képes. Pedig csak hosszú távon gondolkodva lehet eljutni valahová, akár anyagi, akár erkölcsi, akár zenei értelemben. A zenei kapcsolatok persze kifáradhatnak, nem adhatnak elég impulzust, de akkor új partnerekkel kell folytatni.

• Mint említetted, a Trio Stendhal megalakulása jelentős állomás az életedben. Vélhetően azért is, mert a trió formáció más hozzáállást, más felelősséget von maga után.

Vannak zenészek, akik otthon leülnek, zenét írnak aztán a saját elgondolásuk megvalósításához társakat keresnek. A mi esetünkben a zenekar megalakulása természetes folyamat volt. Már megtaláltam a magam zenei stílusát és világát, amelyben szerettem volna játszani, de a Dimenzió kezdett szétesni. Ekkor ismerkedtem meg Snétberger Ferenccel, s arról beszéltünk, milyen jó lenne minden felelősség és koncepció nélkül például bosanovát játszani. A Wesselényi utcában egy akkor nyíló jazzklubban kipróbáltuk, többször is, s egyhamar azt vettük észre, hogy valami születik. Természetesnek tűnt, hogy Horváth Kornél lesz a harmadik tag, hiszen mindketten sokat játszottunk vele. Néhány év alatt pedig kiderült, az elképzeléseink nem csak életképesek, de a közönségnek is tetszenek. Nagyon jól éreztük magunkat, voltak ötleteink, s ebben a furcsa, akusztikus felállásban mégiscsak úgy tudtuk kialakítani a zenénket, hogy nem volt hiányérzetünk. Ezáltal a közönségnek sem.

• Vannak, akik úgy vélekednek, hogy amit a Trio Stendhal játszik, túlságosan szép, túlságosan karcmentes.

Tudod, hogy milyen könnyű disszonáns zenét előállítani?

• Szerintem nem kell feltétlenül disszonáns zenét előállítani, de azért csodál(koz)om, hogy valakiből ebben a disszonáns világban ennyire tiszta harmóniák áradnak.

A művészet attól művészet, hogy valahogy máshogy fogja meg a dolgot. Azt gondolom - és nyilván ezért csinálom úgy, ahogy csinálom -, hogy nem feltétlenül a direkt megoldások az igazán értékesek. Nem az, amikor harsányan deklarálom, hogy nekem fájdalmaim vannak, s ezt beleszarom, beleordítom a világba, hanem amikor finomabb eszközökkel érzékeltetem ezt. Nekem mindig gyanús, szimpla és leleplező, amikor a forte egyenlő a fájdalommal, a piano pedig a depresszióval. A Trio Stendhal esetében nem manipuláltunk semmit. Mindössze három muzsikus bensőséges egymásra találásáról volt szó. Nekem nem függött sem az életem, sem az egzisztenciám tőle. Talán ezért sem volt bennem sosem görcs, talán ezért sem áradt a zenémből izzadtságszag.

• A Trio Stendhal lemezeit - az elsőt kivéve - egy külföldi, az olasz Sentemo Records adta ki.

Jókor jött az olasz ajánlat. 1989-90 tájékán csak hiénák és kétes elemek voltak a hazai lemezpiacon, a nagy világcégek hazai leányvállalatai épp csak alakulgattak. Kis példányszámú produkciót senki sem vállalt. Aztán az egyik feltörekvő, kétes egzisztenciájú magáncég felajánlotta, hogy kiadja a következő lemezünket. Megkötöttük a szerződést, az első kazettamennyiség időben megjelent, aztán semmi. Fizetni meg elfelejtettek. Csak egy év múlva, amikor már mindenhol erről beszéltem, fizették ki a tartozásukat. De a kiadvány teljesen ráment. Intő jel volt ez számomra, s szerencsénkre ekkor jött az olasz ajánlat. Végre ismét emberi körülmények között dolgozhattunk. Így éppen azokat az éveket húztuk ki külföldön, amikor a magyar hanglemezkiadás területén zűrzavaros állapotok uralkodtak.

• Úgy tudom, az Interkoncerttel is voltak konfliktusaid.

Az Interkoncert enyhén szólva nem favorizált, az akkor monopolhelyzetben lévő Kiss Imrével olyan volt a viszonyom, amilyen (azaz semmilyen), s ezért sok mindenből kimaradtam. Mégsem tudtak leradírozni, víz alá nyomni, s ebben nagy érdeme volt a Hungarotonnak. Így mégiscsak volt publicitásom, az emberek tudták, hogy létezem. S biztos vagyok benne, hogy ha a dolgok nem így alakulnak, a filmzenéhez is később jutok el. Ebben az időszakban egyre inkább magamba fordultam, mert egyedül maradtam. S ez mégsem az a műfaj, ahol a műveket az íróasztalba lehet dugni.

• Annak ellenére, hogy látszólag nyugodt ember vagy, eléggé morgós a híred. Bizonyos erkölcsi dilemmákon nem tudtad túltenni magad, gondolok a Hungaroton élén végrehajtott "rapid-megoldás", illetve a Magyar Rádióban történt változások elleni tiltakozásaidra. Ma visszatekintve továbbra is úgy gondolod, hogy a például a szerzeményeid rádiós letiltása hatékony módszer volt? Hiszen végső soron ezzel az aktussal elsősorban a hallgatókat büntetted, s a közönséggel való kommunikációd szenvedett csorbát.

Akkoriban a többség csak tiltakozott, de nem tiltotta le magát. Utólag azt kell mondanom, igazuk volt. Valóban olyanokat büntettünk vele, akik az egészről semmit sem tehetnek, ugyanakkor fel kellett hívni a közvélemény figyelmét arra, amivel mélységesen nem értettünk egyet a televízióban, illetve a rádióban történtekkel. Mindig a tiltakozás módját a legnehezebb megtalálni. Ráadásul idővel bebizonyosodott, hogy sok újságíró, akiket tisztességesnek és erkölcsösnek gondoltam, valójában nem azok. El voltam tájolva, nem vettem észre, hogy mennyi ügyeskedő figura van köztük, akik számára remek üzlet volt az ellenzékiség. Megtanultam, nem szabad egyértelmű kategóriákban gondolkodni, s az embernek nem szabad feltétlenül magából kiindulnia. Oda kell figyelni, hogy milyen módon fejtem ki nemtetszésemet, s ez az odafigyelés fárasztó, rengeteg energiát és időt igényel. Tudom, csúnyán hangzik, mert a morális indíttatású állásfoglalásokat nem szabad idővel és energiával mérni, de nekem tényleg az a feladatom, hogy azt csináljam, amihez a legjobban értek.

• Ezért sem lehet hallatni most a hangod? Vagy nincsenek ma már olyan éles helyzetek?

Egyrészt nincsenek, másrészt kevésbé figyelek oda rájuk. Nagyobb fenntartásaim vannak, ám távolabbról szemlélek. De ha valami olyan történik, ami ellen úgy érzem, hogy fel kell emelnem a szavam, akkor megteszem.

• Térjünk vissza a filmzenéhez. Első ilyen jellegű műved az 1981-es Nyom nélkül című film kísérőzenéje volt. Akkoriban mindez nem csak kirándulásnak tűnt számodra?

Nem. Régóta izgatott és vonzott a film világa. Évek óta jártam a filmgyárba szaxofonozni, s akkoriban a magyar film sikeresebb volt, több mű készült, mint ma, egyszóval a magyar filmgyártás még létezett. Előadóművészként is sokat tanultam, s valóban a véletlennek köszönhetően kerültem oda.

• Azért véletlenek nincsenek. Ahogy Buddha mondta: aki ül, annak a sorsa is ül. Mozogni kell, s akkor a sorsod is mozogni kezd. Nyilván jól ismerték már ott korábbi tevékenységedet, ezért kértek fel komponálásra is.
  

Van benne valami, amit mondasz, valószínűleg így történt. Mindenesetre két felkérés érkezett párhuzamosan: az egyik Makk Károlytól az Egymásra nézve című filmhez, a másik a Nyom nélkülhöz. Rettenetesen lelkes voltam és boldog, s ezzel a két munkával indult el az a folyamat, amelynek eddigi legsikeresebb állomása a Nagy utazás.

• Tudom, hogy nagy odaadással végzed a dolgaid, még az utolsó utáni pillanatokban is javítasz a kész partitúrán, de vajon mennyire egyeztethető össze a popularitás az igényességgel? Nem félsz-e attól, hogy filmzenei sikereid olyan irányba húznak el, amely nem egészséges?

Ettől egyáltalán nem félek. Az első találkozás az értetlenséggel a Szerelem első vérig című filmhez komponált zeném kapcsán történt. Hogy jön ez ide - kérdezte sok riporter és újságíró. Pedig a zene megírására még jazzistaként kértek fel, hiszen az első forgatókönyv szerint a filmben szegedi jazz combo szerepelt. Aztán idővel rockzenekarrá alakult át, a rendezőnek szüksége lett valami „elemelő” főcímzenére. S hát a film- és színházi zene köztudottan alkalmazott műfaj. Szolgálnom kell a rendező elképzeléseit. Úgy érzem, a feladatot jól megoldottam, amire büszke is voltam. Nem akartam másnap feloszlatni a zenekaromat, nem akartam slágerszerzővé átvedleni, a szakmában mégis rengetegen felháborodtak.

• Kívülről szemlélve tényleg képtelenségnek tűnt. Még azt is mondták, hogy eladtad magad.

Ez hülyeség. Maga a jazz a harmincas-negyvenes években alapvetően szórakoztató zene volt, az akkori zenekarok többsége Broadway-slágereket és musicalbetéteket játszott. Nem érzem egyáltalán gondnak, hogy például Pat Metheny slágert írt David Bowie-nak. Nyilván zavar támad a kialakult képben, sokaknak nehéz ezt feldolgozni, hiszen az emberek általában szeretik az egyértelmű magatartást. Hogy valaki csak adott műfajban él és mozog. Amit azonban én csinálok, kissé nagyképűen posztmodern hozzáállásnak is lehetne nevezni.

• Az emberek szerintem nem is annyira a műfajokhoz, inkább a mélységhez ragaszkodnak.

Ezzel vitatkoznék. Mennyire lettem felületesebb, mennyire játszom, gondolkodom, érzek másként attól, hogy a Dimenzió vagy a Trio Stendhal mellett megírok ilyen alkalmazott zenéket is? Ha sikere van, ez az jelenti, jól végeztem a dolgom. Hiszen végső soron mindenki számára cél a siker. Ezt nem szabad röstellni. Ez azt jelenti, hogy még több emberhez jut el a zeném. Nincs az az elvont író, költő vagy képzőművész, aki nem káromkodna a tapsért.

• Sokan azonban inkább úgy gondolják, az legyen sikeres, amit csinálnak. Nem ők akarnak a közönség igénye felé közelíteni, hanem azt szeretnék, ha az közeledne hozzájuk. Épp azt vetik a szemedre, hogy elmentél a közönség felé, hiszen már a Trio Stendhal koncertjeire sem elsősorban a jazzbarátok jártak.

Nem így érzem. Elég ha megnézzük, hogy a Szerelem első vérig című film slágerei után készítettem el társaimmal az Avec plaisir, amelyet máig az egyik legjobb albumomnak tartok. Fantasztikus formában játszottunk, együtt mozgunk, együtt lélegzünk, s ezt tükrözi a lemez. Tehát külön tudtam, s ma is tudom választani a két dolgot magamban. A Trio Stendhallal bőven koncerteztünk, amikor a Nagy utazást megírtam. Semmiféle megalkuvást nem jelentett a részemről. Mindenhol tudtam, mi a feladatom. Ez a sokoldalúságomnak is köszönhető. Meg valamiféle érzékenységnek. Mert szerintem ugyanaz az érzékenység és dramaturgiai érzék működik mindenhol. Mind a kettő teljességgel belőlem fakad. Nem tudtam volna másként megírni az abszolút negatív példaként emlegetett Patika-dalt, az Olyan szépek voltunkat. Ez egy ballada, amelyet bármikor, ha leülnék mondjuk Szakcsi Lakatos Bélával és eljátszanánk ketten, senki sem mondaná azt, hogy az tévés sláger.

• Azt azért te is tudod, hogy a jazzt az utóbbi években hanyagoltad.

Nem hogy hanyagoltam, abba is hagytam. A Trio Stendhal feloszlása, azaz 1993 nyara óta egyáltalán nem játszom jazzt.

• Nem érzel késztetést a visszatéréshez?

Dehogynem. Pedig, be kell vallanom, az első évben egyáltalán nem éreztem, sőt, kifejezetten jól esett, hogy szabadon dolgozhatom. Nem kellett súlyoznom, egyeztetnem a jazz és az alkalmazott zene között. Most azonban megint ott tartok, hogy hiányzik, kezd mozogni bennem a dolog. És várom a pillanatot, amikor fordított értelemben leszek szabad. Talán jövőre újra magamba szállhatok. Úgy érzem, jót fog tenni, hogy egy darabig mást csináltam. Volt némi tisztulási folyamat, némi leülepedés, amelyből újra el tudok indulni.

-------------

Kapcsolódó anyagok:

Dés László: Kezdetben bosszantott a jazz >> - interjú, 2009. június

Dés László: Utcazene >> - interjú, 2005. április

Dés László: Hagyni kell érni >> - interjú, 2004. március

Dés László: Fekve hangszer, állva szobor >> - interjú, 2000. január

Dés László: Kerülni a görcsös helyzeteket >> - interjú, 1996. május

Dés László: Védem a saját hangom >> - interjú, 1995. december

A Trio Stendhal esete a sajtóval >> - cikk, 1992. szeptember