Szakcsi Lakatos Béla ma egyike legismertebb és legelismertebb hazai jazz-zenészeknek. Rendkívül sokoldalú: eddigi életpályája során a műfaj szinte valamennyi ágában tevékenykedett, kísérletezett, néha más zenei területekre tett kirándulásokat, s közel nyolc esztendeje a jazz szülőhelyén, Amerikában készíti albumait. Jelenleg itthon alkot, a jövő hónapban (szeptemberben) megy vissza a tengerentúlra, mivel éppen a napokban szerződik új lemeztársasághoz.

Fotó: Frankl Aljona

• Mire fel ez a váltás?

Eddigi kiadóm, a GRP Records az utóbbi időben meglehetősen átalakult, néhány éve megvette az MCA, jött az ilyenkor szokásos „tisztogatás”, s 26 művésznek - köztük nekem - egyszerűen kiadták az útját.

• Nem fáj, hogy ilyen körülmények miatt kellett megválod tőlük? Végül is, amikor 1987-ben megkötöttétek a szerződét, tíz közös lemezt terveztetek, s ebből eddig négy jelent meg.

Sajnos a szerződésemben kikötötték, hogy ők bármikor megszakíthatják azt, én viszont nem, hacsak nem vásárol  ki valamelyik másik kiadó. Most paragrafusokra hivatkoznak, s sok pénzre lenne szükség ahhoz, hogy egyáltalán bepereljük őket.

• Mennyire okozhat ez törést a pályádon?

Nézd, Chick Corea, amikor itt járt, és elmeséltem neki a helyzetet, csak annyit mondott: életében mintegy húsz lemeztársaságnál dolgozott, számára nem okoz gondot a váltás. Nekem viszont azért is jelent problémát, mivel innen messziről nem lehetek minden fontos amerikai eseményen jelen. Igaz, a négy lemez talán elegendő referencia, s előbb és jobb szerződést kapok ott, mint valamelyik európai lemeztársaságnál. Semmiképp nem szabad kétségbe esni, mert aki az ilyen megrázkódtatásokat nem bírja idegekkel, az inkább mondjon le erről a pályáról. Ez a helyzet a mi szakmánkban bármikor, bárkivel előfordulhat.

• Milyen lehetőségeid vannak most?

A GRP egyik, jó kapcsolatokkal rendelkező producere továbbra is nagyon támogat. Csináltunk már demo-anyagot, meglátjuk, mi lesz vele.

• Mikor várható az új lemezed?

Most írom, terveim szerint karácsonyra fog megjelenni.

• Végre igazi jazzalbum lesz, vagy - bocsáss meg a kifejezésért - folytatódik rajta a már Amerikában is leszálló ágban lévő, langyos new age-hangulat?

A jazz ma Amerikában sokirányú és sokszínű. A bebop, a klasszikus jazz és a modern jazz Európában jobban él, nem véletlenül jönnek az amerikai zenészek rendszeresen az öreg kontinensre. A tengerentúlon sok zenére - az acid-jazzre, a new adult contemporary musicra, a popjazzre, a hiphopra - ráfogják, hogy jazz. S talán mondanom sem kell, hogy ezekből a könnyed műfakoból mennyi pénzt lehet keresni. Az új lemezem viszont végre igazi, dögös jazz-album lesz.

• A korábbi kinti munkáidat szeretted, vagy csak azt kellett játszanod ahhoz, hogy szélesebb körben is megismerjenek?

Mondjuk azt, nem utáltam. Most viszont váltani kellett, mert egyrészt megbélyegeztek volna, hogy sok pénzt keresek vele (ami nem igaz), másrészt ha beleragadtam volna ebbe a stílusba, nehéz és keserves lett volna kijönni belőle. S jóllehet, sokan ma elsősorban new age-zenészként tartanak számon, ha valaki figyelmesen hallgatja a lemezeim, észreveheti a különbségeket.

• Ez a korszakod arra mindenképpen jó volt, hogy megismerjenek. Hiszen korábban is már sokat tettél - gondolok arra, hogy egykoron rendszeresen léptél fel például TV-showkban -, hogy kitörj a jazz-zenészek gettójából.

Ezek a tévéfellépések régebben voltak, s csak azért vettem részt benne, mert éppen pénzszűkével küszködtem. Így bejártam az ismertséghez vezető út három kötelező stációját. Először megismertek a zenészek, majd a szélesebb értelemben vett szakma, és legutoljára a közönség. Amerikában még csak az első kettőnél tartok. A jazz-zenészek amúgy azért kinn is szoktak haknizni, tévéprodukciókban, popfelvételeken közreműködni. Ugyanakkor a tévével kapcsolatban valóban az volt a koncepcióm, hogy az azzal járó népszerűség az én malmomra hajtja a vizet. Minél többet vagyok a képernyőn, annál nagyon a népszerűségem. S ez teszi lehetővé, hogy olyanok is ismernek - a taxisoktól a gázszerelőig -, akik egyébként nem szeretik a jazzt.

• Ezek a tévéfellépések viszont sokak rosszallását váltották ki, mondván, hogy rontod a jazz imázsát, hiszen sokan ezekkel azonosították a műfajt.

Lehet, de akkor is sokan felháborodtak, amikor még 1971-ban a Rákfogóban jazz-rockot, vagy amikor a Saturnusszal fúziós, dallamos zenét játszottunk. Sajnos az egykor ígéretes fúziós zene ma teljesen elment a pop irányába. Ugyanakkor Magyarországon - akárcsak a világ más részein - ezeket a zenéket kedvelik jobban. Néha ma is szoktam játszani például az In Line-nal, előadjuk a számaimat, s mindjárt eljött rá négyszáz ember. Akkor, amikor a rockzenekarok koncertjein alig lézengenek.

• Általában szólóban, vagy mindig más zenekarral lépsz fel. Egy ilyen formátumú zenésznek nem „dukálna” saját zenekar?

Nem merek saját zenekart alapítani, mert sokat kellene próbálni, a zenészeknek meg állandó fellépési lehetőséget biztosítanom. Sokat utazom, így nem tudnám foglalkoztatni őket.

• Igaz, hogy prímás édesapád volt az, aki a hegedű helyett inkább a zongora felé orientált téged?

Ha lehet mondani, nem önszántamból lettem zongorista. Édesapám gyerekkoromban, az ötvenes években elég rosszul élt meg a vendéglátóiparból, az ő biztatására választottam ezt a hangszert, azzal az előrelátással, hogy mennyire nehéz munkát kapni. Gondolta, a zongora jó hangszer, eljátszom valami bárban vagy mulatóban, mindig meglesz a kenyerem. Nagy szegénységben éltünk, apám hol dolgozott, hol nem, anyám könyvkötő volt az Atheneum nyomdában, s zongora egyfajta kiutat jelenthetett ebből.

• Tehetséged korán megmutatkozott, hiszen 12 éves korodban felvettek a konzervatóriumban.

Már tíz éves koromban eldöntöttem, hogy zongoraművész, illetve klasszikus zeneszerző leszek. Szabó Mártához, Kadosa Pál feleségéhez jártam, s biztos helyem volt a konzervatóriumban. Három évet jártam oda, aztán megismerkedtem a jazz-szel, és otthagytam az egészet.

• Mi az, ami a jazzben megragadott?

Nem tudom pontosan megmondani, egyszerűen megbolondultam tőle. Lehet, hogy azért, mert túl fiatal voltam, amikor bejött. Bár ma visszatekintve éppen idejében, mivel ha valaki 15-16 éves korában nem kezdi el ezt a zenét, pár év múlva késő. Egyszerűen nem érzi kellően az improvizációt. Valahogy eltávolodik tőle.

• Improvizávió többféle van: sokan előre gyártott panelekre építkeznek, a te játékodra mégsem ez a jellemző.

Az előre beállított „rögtönzések” egy idő után unalmassá válnak, s annyira berögződnek, hogy az illetőnek nehéz kijönni belőle. A hozzám hasonló játékosok viszont folyamatosan kutatnak, keresik az újat, hogyan lehet különböző hangrendszereket összehozni, ezért semmit sem tanulunk be. Persze ennek megvan az a hátránya, hogy improvizációink nem egységes színvonalúak és nem egységesen sokszínűek. De számunkra sokkal izgalmasabbak.

• Játékodat sokan hasonlítják Keith Jarrettéhez, talán azért is, mert mindketten hasonló hangulatú medidatív zenét játszotok.

Valóban van bennem Jarrettre való hajlam, de már nem hallgatom, mert érzem, ragadna rám. Azokat az érzelmek, amelyek Jarrett muzsikáját jellemzik, már akkor megvoltak bennem - lehet, hogy kicsit nagyképűen hangzik, de a barátaim igazolhatják -, amikor ő még nem volt nagy sztár. Nyilván sok közös vonás van bennünk, lehet, hogy azért, mert az ő ereiben is cigány vér folyik.

• Egyesek időnként plagizálással vádolnak.

Köztudomású, hogy a zeneszerzők szoktak lopni. Van persze, aki nem tud, mert azt úgy teszi, hogy észre lehet venni. De ha én lopok - mert néha ez is előfordul, valami megtetszik, s milyen kár, hogy nem én írtam -, akkor azt addig alakítgatom, elveszek és formálom a részeket, hogy elhiszem, hogy az enyém. S a külső hallgató ekkor nem jön rá, csak ha megmondom neki, hogy ez és ez innen van. De szerintem megcsinálták ezt a nagy klasszikus zeneszerzők is.

• 1963-ban - a fiatal zenészek közül elsőként - Nyugatra mentél vendéglátózni.

Három év múlva vissza is jöttem. Ez a kaland nagyon jót nekem. Aztán kimentem Amerikába dolgozni, elég pocsék volt, de legalább láttam New Yorkot, a klubokat, s mindenkit élőben hallgathattam. Amikor viszont hazajöttem, a jazz ugyan még mindig elég mostoha körülmények között tengődött, de alakulgattak már a dolgok.

• Elég zűrös, mondhatnánk bohém életet éltél akkoriban. Mi volt az a töréspont, amitől mindez megváltozott?

A politikai Kelet-Európába kevés amerikai zenész jött el játszani, ezért nálunk nimbusz vette körül őket. S a nimbuszt rátenni egy másik ember fejére nem egészséges. Mert istenné és elérhetetlenné válik. Ez bármilyen művész, vagy tudós, vagy politikus esetében igaz. Kisebbrendűségi érzése lesz tőle az embernek, hogy az sosem lehet elérni, olyan jó sosem lehet az illető.

• Így viszont minden a helyére került?

Pontosan. Láttam, átéltem, hogy a dolgokat meg lehet csinálni, s ekkor döntöttem úgy, hogy abbahagyom az egészet és kiszállok a vendéglátóiparból. Ez volt az első töréspont. Aztán meghalt édesanyám, majd apám is utána ment, s akkor elgondolkodtam az élet és a halál problematikáján. Hogy milyen tehetetlen az ember. Addig nem érdekelt, hogy van-e isten vagy nincs, de ekkor titokban - hiszen a barátaim számára furcsa lett volna, hogy egy olyan élet után, amit én éltem, ilyet teszek - elkezdtem olvasni a Bibliát. És sikerült legyőznöm önmagam. Végül is mindegy, hogy naponta egy oldalt olvasok el, vagy százat. Ennyi idő alatt azonban más több diplomát is letehetett volna. Nekem viszont ez a diplomám. Nem vagyok annyira olvasott ember, de úgy érzem, nincs szégyellnivalóm. Végül is az egész európai kultúra a Biblián alapul.

• Számodra mennyire meghatározó cigány származásod?

Nem nagyon. Nem tudom, voltak-e velem kapcsolatban egyeseknek előítéleteik, bár a hátam mögött biztos sokszor lecigányoztak, nem érdekel. Hadd mondjak egy példát. A konzervatóriumban éveken keresztül foglalkoztam a gyerekekkel, de soha nem tettem különbséget cigány, zsidó és magyar között. Sőt, az egyik cigány tanulóért az egész iskola könyörgött, hogy nem rúgjam ki, mégis kirúgtam, mert nem gyakorolt.

• De azért foglalkoztat a cigányság történelme, hiszen Indiából való eljövetelükről, ezekről az üldöztetésekkel teli évszázadokról évek óta tervezed, hogy operát írsz.

Valóban tervezem, de nem találok hozzá írót. Ez a témakör azért is érdekel, mert a leendő operámban végig az indiai, török és perzsa zenét használnám fel. Ugyanakkor - mivel nem politizálók - nem foglalkozom a cigány politikusokkal. Nem tetszik, amit csinálnak, hiszen eleve széthúznak. A problémát abban látom, hogy vannak ugyan antiszemita és cigányellenes emberek, de azt is el kell ismerni, hogy minden fekete, sárga és zsidó ember rasszista. Jobban vagy kevésbé.

• Arra gondolsz például, hogy Miles Davis sokáig nem tűrt meg fehér zenészt maga mellett?

Például. De amikor én kimondom, hogy ez vagyok, azzal mindjárt azt is kimondtam, hogy te meg az vagy. S nem szabad így elkülönülnünk egymástól. Az egész világ veszélyben van szerintem, hiszen nem csak a környezetünk, de saját magunk fennmaradása is kérdéses. Utálom a nacionalista embereket, mégis magyar  vagyok, mert itthon élek. Elmúltam ötven éves, mégis itt beszélgetünk, pedig más országokban sokkal többet kereshettem volna a tehetségemmel. De nekem ez a vidék a szülőföldem. Amihez ragaszkodom. Nyelvével, kultúrájával, embereivel együtt. Mindezek ellenére az otthonom mégiscsak a földgolyó, és ezáltal minden ember a testvérem. És ha egyszer külső lények megtámadnák a Földet, és az életünk forogna veszélyben, kérdem tőled, ki lenne továbbra cigány, zsidó, magyar, orosz vagy amerikai? Senki. Mert a Föld valamennyiünk otthona, s azt meg kell védeni.

• Elég sokmindent játszottál már életedben, még balettzenét is írtál...

Nem lehet csak a jazzből megélni. Még a legnagyobbak, Chick Corea, Keith Jarrett, Brandford Marsalis is átrándulnak más műfajokba, filmzenét írnak, satöbbi. Így aztán annyi pénzük van, hogy komolyabb műveket is megengedhetnek maguknak. S azt is jobban el tudják adni. Ma olyan üzleti rafináltságok vannak, hogy aki nem látja ezt át, beleragad a saját világába, csinálja a saját elképzelését végtelenségig, de...

• Azért becsülendő például Szabados György hozzáállása, s konoksága miatt talán hitelesebb is marad.

Én is szeretem a stílusát, az egyéniségét, tisztelem és becsülöm, hogy harminc éve kitart a saját elképzelése mellett, de a világ kegyetlen. S ha nem elég ügyes az ember, akkor nem tud megélni. Neki nyilván van másik szakmája (orvos - a szerk.), s nincs igénye a pénzre. Azonkívül embere válogatja. Bennem mindig is megvolt a szuperzenész hajlam, nem abban az értelemben, hogy jobb vagyok másoknál, hanem hogy sokoldalúbb. Leonard Bernstein a kedvenc zenészem, aki a világ egyik legjobb karmestere volt, de imádta a jazz, a rockzenét, a West Side Story-val a musical egyik megteremtője, és az amerikai klasszikus zene egyik reprezentánsa. Ezen kívül kitűnő zongoraművész és tanár volt. Állandóan hallgatok komolyzenét (mostanában főleg Mozartot, Bartókot, Schönberget és Sztravinszkijt), új jazz-lemezeket, ezen kívül figyelem az Music TV-t, hogy melyek az új ritmusok, mert ha ilyen zenéket kell írnom, tisztában kell lennem mindennel. S ha támadnak is azért, mert nem mélyedem el egyvalamiben, nem érdekel, mert számomra ez a sokoldalúság az izgalmas és ezt szeretem csinálni. És ráadásul meg is tudok belőle élni.

• Ruhacsere ide, ruhacsere oda, a lelked azért mindig ugyanaz?

A saját egyéniségem mindig megmarad. Talán azért is, mert nagyon komolyan veszek mindent. Mindig kiszolgálom az adott műfajt, nem erőltetem rá a jazzes elemeket. Nagyon büszke vagyok, hogy Chick Corea egyszer azt mondta: fantaszikusan eredeti és egyéni a billentésem. A huszonegyedik században, ha egyáltalán lesz, szerintem kevés zenész dolgozik. Nem lesz szükség sok művészre, sőt véleményem szerint az európai kultúra is eltűnik, még emlékezni sem nagyon fognak rá. Kevés polihisztor marad fenn. Vannak persze sajnos olyan próbálkozások, hogy digitálisan összevagdossák Mozartot, Bartókot, Ella Fitzgeraldot és Michael Jacksont, s csinálnak belőlük egyet. De ez a zene halálát jelentené.

• Végezetül hogyan tudnád összefoglalni művészi hitvallásod?

Nem vagyok művészkedő ember. Művészi hitvallásom mindössze annyi, hogy szeretem a zenét, és a hobbim is az. Ha újra kezdhetném, újra ugyanezt kezdeném. Ha kikezdenek, ha pofon vágnak, ha letörnek, akkor is folytatom, akkor sem fognak letéríteni az útról. Nem lázongok, tűrök. S ha Bartók és a többiek kibírták, én is kibírom. Ezzel az erővel és tehetséggel egyszerűen csinálnom kell. Az a lényeg, hogy a tűz ne aludjon ki bennem. Mert ha kialszik, akkor mindennek vége.

 ---------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Szakcsi harmadvirágzása >> - interjú, 2008. június

Szakcsi Lakatos Béla: Kampány a magyar jazzért >> - interjú, 2002. november

Szakcsi Lakatos Béla: Szeretem a zenét, a hobbim is az >> - interjú, 1995.augusztus