Az Amadinda ütőegyüttes immár tizenegy éve tolmácsolja kortárs szerzők műveit, illetve a különböző népek zenéjének átiratait. Nyári szabadságuk előtt utoljára a Művészetek Völgyében léptek fel, természetesen óriási sikerrel. A koncert után Rácz Zoltánnal, az együttes vezetőjével beszélgettem.

• Rendszeresen visszatérő vendégek vagytok az Eger-völgyében. Mi vonz ide benneteket?

A hely, a hangulat, a Márta Pistával való évtizedes barátság. Lenyűgöző, hogy négy apró bakonyi falu helyszínt tud biztosítani egy ilyen méretű és színvonalú rendezvénysorozatnak. Nagyon szívesen játszunk itt, mert a közönség hálás és ez sokat jelent nekünk.

• Tizenegy éve muzsikáltok együtt, s ez alatt az idő alatt a svéd Kroumata Percussion Ensemble mellett Európa vezető ütőegyüttesévé nőttétek ki magatokat. Annak idején nem volt azért merész gondolat ilyen jellegű zenekart alapítani?

Dehogynem, s ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy először 1982-ben vetődött fel bennünk a gondolat, aztán játszottunk egyetemeken, átgondoltuk jövőbeni életünket, s mire deklarálni mertük, hogy professzionális körülmények között működő zenekarként létezünk, 1984 tavasza lett. Azóta egyetlen tag cserélődött a zenekarban: 1991 áprilisában Sárkány Zsolt helyét Holló Aurél foglalta el.

• Úgy hallottam, akkoriban komolyan foglalkoztál a disszidálás gondolatával.

Valóban komolyan felmerült bennem. Közvetlenül a diplomamunkám előtt, 1981-82-ban nagyon úgy éreztem, hogy ebben az országban a szakmámat nem tudnám úgy csinálni, ahogyan szeretném. Semmiképpen nem akartam a hagyományos, ütőhangszereseknek kijelölt utat végigjárni, hogy az ember kijön a Zeneakadémiáról, beül egy nagyzenekarba, s élete szakmai része ezzel elintézve. Engem sokkal több minden foglalkoztatott, s annyira reménytelennek ítéltem meg a helyzetet, hogy majdnem elmentem egy DAD-ösztöndíjjal Christophe Caskelhoz tanulni Kölnbe. Caskellal, aki Stockhausen egyik közeli munkatársa volt, 1981-ben találkoztam Pesten, adott egy órát a Zeneakadémián, 1982-ben elmentem a darmstadti nyári kurzusára, s ezzel egyidejűleg Váczi László és Sárkány Zsolt Bayreuthban jártak egy másik kurzusra, s olyan tetterőtől duzzadva tértek haza, hogy elgondolkodtatott a dolog. Ha ez nem történik meg, akkor ma valószínűleg valahol Angliában élnék és zenélnék.

• Zenekarotok neve ugandai hangszer is egyben. Miért éppen erre az instrumentumra esett a választásotok? Csak megtetszett a név, vagy van ennek mélyebb jelentősége is?

Most már van, akkor még nem volt. Abban az időben egyik közeli ismerősünk, barátunk, tanárunk azt mondta: a mai világban eleve jó név nincsen. A nevet naggyá kell tenni. Amikor elkezdtük, először a legkülönbözôbb standardek jutottak eszünkbe, mint hogy Budapesti, meg Magyar, aztán végül az Unicumnál maradtunk. Ezen a néven léptünk fel 1984 januárjában a Zenebutikban, de a Filharmónia berzenkedett tőlünk -pedig semmi közünk nem volt az italhoz, inkább a dolog unikum voltára akartunk utalni - nem voltak hajlandó reklámozni, s így rövid gondolkodás után Amadindára kereszteltük el magunkat. Akkoriban elég kevés hangszerünk volt, viszont eredeti afrikai méretek alapján itthon elkészített amadindával már rendelkeztünk. Kisebb közvéleménykutatást tartottunk arról, hogy erről a névről ki mire asszociál, s bizony egyeseknek még Amanda Lear is eszébe jutott. Ennek ellenére megtartottuk, bár csak évek múltán vált a névnek igazán jelentősége, amikor rájöttünk, hogy a tradicionális zenéknek mekkora jelentőségére és hatása van részben a saját szakmánkon belül, részben a kortárs zenével kapcsolatban. S ma már kifejezetten szerencsésnek gondolom a választást.

• Mostanában a polinéz zene felé fordultatok.

Polinéz zenét másfél éve játszunk, s ez a zenei világ fantasztikus tárházat jelent számunkra. Igazából két mű készült el, melyből már csak az egyiket játsszuk koncerten. Nagyon szeretjük, s láthatóan a közönség is nagyon vevő rá. Most éppen Bali szigetéről való zenét készülünk előadni.

• Ezeknek a muzsikáknak nem igazán lehet leírt irodalma.

Nincs is, általában hangfelvételekről jegyezzük le a „kompozíciókat”, könyvek és esetleg személyes élmények alapján elkészíttetjük a hozzá szükséges hangszereket, aztán megtanuljuk. Tehát hat-nyolc hónap munka, melyből lesz öt perc zene. De azt aztán játsszuk és szeretjük legalább tíz évig.

• Az elmúlt 11 év alatt elég sok helyre eljutottatok. Még Ausztráliába is.

Soha ne gondoltam volna, hogy odáig eljutunk, ugyanis a mi szakmánkban egy meghívásra legalább ezer kilónyi hangszert kell repülőgépre pakolni. Ez alatt nem tudunk megmozdulni, ez a minimális hangszerpark. (És ekkor még a standardizált hangszereket - marimba, vibrafon - a helyszínen béreljük!) Mindez olyan irgalmatlan költség, hogy például egy ausztrál szervező százszor meggondolja, hogy meghív-e bennünket. Most megtették, s tavaly Sydney-ben felléptünk. 1992-ben Japánban is játszottunk, Európában szinte mindenhol, egyedül az amerikai kontinens maradt még ki.

• Mostani műsorotok különbözik a korábbiaktól.

Valóban, idei koncertjeinken kifejezetten az általunk játszott tradicionális és kortárs zenék kapcsolatát szeretnénk bemutatni. Pár évbe telt, hogy felfedezzük: a kortárs zeneszerzők nagyon nagy előszeretettel nyúlnak tradicionális kompozíciós technikákhoz. Az ütőhangszerek csábítása révén ez eléggé magától értetődik, de azért meghökkentő, amikor az ember rájön, hogy Steve Reich ghánai ritmusszerkezetre építette fel egyik 30 perces művét. De például Lukas Ligetitől, Ligeti György fiától is kaptunk egy darabot, amely kifejezetten az amadinda technikájából indul ki. Tehát kimutathatóan - s szerzők által sem tagadva - nagyon szoros kapcsolat mutatható ki a kortárs zene és a tradicionális zene között. És a mostani koncertjeinket ezek világos bemutatására törekedtünk, s ezeket a párhuzamokat és kontrasztokat egy lemez formájában is szeretnénk bemutatni. Mindez azért is fontos, mert manapság rengeteget fecsegnek a kortárs zene gyökértelenségéről. Pedig a zenetörténet egységes és folyamatosan változik. Nem fejlődik, hanem változik. És ma olyan, amilyen. De minden kort mégiscsak az éppen akkor iródó zene jellemez. És minden, ami a minőség jegyében zajlik és szívvel játsszák, azt a közönség elfogadja.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Rácz Zoltán: Dobpergés kicsiknek, nagyoknak >> - interjú, 2007. december

Rácz Zoltán: A zenészek tudatosan félrebeszélnek >> - interjú, 2003. szeptember

LGT-dalok Amadinda-átiratban >> - cikk, 2002. december

Rácz Zoltán: A közönség nem hülye >> - interjú, 2000. január

Rácz Zoltán: Kortárs és polinéz ritmusok >> - interjú, 1995. július