Szkárosi Endre művészi tevékenységét transzpoézisnak nevezi. Ami annyit tesz, hogy a költészet számára különböző anyagi formákban valósulhat meg, különböző terekbe „mehet át”. S minden műnek ott, abban az anyagban, azon a helyen és kifejeződési formában kell érvényesnek lennie, amelyben éppen megnyilatkozik. Talán ezért van, hogy eddigi pályája során annyi mindennel foglalkozott. Kísérleti színházban játszott, barátaival megalakította a Fölöspéldány irodalmi csoportot, 1984-ben a Konnektor koncertszínházat, electropleinair hangnaplót készített Márta Istvánnal és Bernáth(y) Sándorral, Intermámor címmel alternatív költészeti fesztivált szervezett,  1990-ben Galántai Györggyel kiadta Szellőző Művek című kötetét. Jelenleg olasz irodalmat tanít a József Attila Tudományegyetemen. S most - a Bahia Kiadó gondozásában - megjelent a Konnektor zenekarral 1985 és 1991 készített felvételeinek gyűjteményes kazettája.

• Miért most?

Ahogy mondani szoktam: a szükségszerűségek mindig véletlenek álorcájában jelentkeznek. Valahogy most ért meg az idő ezekre a dolgokra, hiszen - mint a művészeti alkotások rendesen - kicsit a koruk előtt jártak. A Bahia egy évvel ezelőtt örvendetesen felfedezte, hogy a nyolcvanas éveknek ez a kultúrája hanghordozókon tulajdonképpen mindmáig kiadatlan. Nem véletlen, hogy a Tűzfal című kazetta már a 23. kiadványuk. Szerintem kifejezetten jót tett a lemezcégeknek, hogy a „tízezer példány alatt szóba sem állunk”-korszak leáldozott. Most lassan minden megtalálja a maga nagyságrendjét, helyét, terjesztő hálózatát.

• Mennyire életképes ma az általatok képviselt avantgárd kultúra Magyarországon?

Van, létezik, és ami létezik, az van.

• Akkor is, ha csak nagy áldozatok árán tud megjelenni a nyilvánosság előtt?

A lényeg, hogy meg tud jelenni. Egyszerűen megért az idő ezekhez a dolgokhoz. (Galántai György barátom mondta: vigyázni kell. Utol ért bennünket az idő, megint előre kell szaladnunk.) Az általunk is képviselt kultúrának a nyolcvanas évek második felében volt a virágkora, de akkor csak egy meghatározott, a korabeli intézményi struktúrán kívül álló közegben vált ismertté. Ezért tekintették alternatívnak, undergroundnak, avantgárdnak, satöbbi. Most, hogy már nem csak két térfélre oszlik a kultúra - van egy hivatalos intézményrendszeren belüli és van egy azon kívüli kultúra -, árnyaltabb és változatosabb a leosztás, így azok az intézmények, amelyeket ez a kultúra nagy áldozatok árán kiizzadt magából, jobban látszanak. Így kerülhetnek felszínre a nyolcvanas évek kultúrájának eddig kallódó darabjai.

• S mi a helyzet a mai fiatalokkal, az újabb vonulatokkal? Ők mennyire tudnak megjelenni a nyilvánosság előtt?

Ma nincs olyan ellenállás, mint a mi indulásunk idején. Ma a figyelem hiányával kell megküzdeni. Nagyon jó baráti-szakmai kapcsolatban vagyok például a SoKaPaNaSz együttessel, akik igazán radikális, vad avantgárd zenét csinálnak, emellett valóban független folyóiratot is indítottak Cáf címmel. De említhetném a kecskeméti Képkeretet, vagy a vidéki városokban felbukkanó új és új kezdeményezéseket. A létező, dolgozó csoportok tehát előbb-utóbb megteremtik a maguk intézményeit, még ha csak kis méretekben is. Én azonban mindig úgy gondoltam, a kultúra teremtése nem mennyiségi kérdés. A legfontosabb, hogy a kínálat létrejöjjön. Hogy a mű, a tárgy megszülessen, testet öltsön. Aztán hogy hányan fogyasztják, hova jut el, sokkal inkább szociológiai, mint sem művészi kérdés. A nyolcvanas években is az volt a nagy probléma, hogy rengeteg művészi energia működött, amelyek remek produktumokat hoztak létre, de ezek sajnos többnyire csak az élő szférában, koncerteken, színpadi formákban juthattak úgy-ahogy érvényre. Mivel többnyire nem tudtak tárgyiasulni, gyakorlatilag elszálltak a levegőben.

• Ezek a kazettán a magyar költészet ismert műveit hallhatjuk - igen eredeti feldolgozásban.

Meggyőződésem, hogy ezek a remekművek ma is rendkívül élőek és érvényesek. Amikor 1985 tavaszán a Konnektorral Tankanyar, Tankanyaró, Tankagyló címmel új repertoárt dolgoztunk ki, Magyar Irodalmi Hallgatókönyvünkben  a magyar költészet számunkra fontos darabjainak akartunk hangot adni, olyan felfogásban, olyan nyelven, olyan hangszereléssel, amellyel rekonstruálni tudjuk eredeti jelentésüket, fantasztikus energiájukat. Hogy ne a passzív, kötelező tisztelet pora temesse mind mélyebbre őket, hanem hogy a mi életünk fájdalmas részeként hallgassuk őket . Például a Nemzeti dalt, mint a maga idejének radikális punk-nótáját, A walesi bárdokat, mint a terror és a lelkiismeret drámáját, vagy az  Allegro Barbarot, mint a vad, vérpazarló életvágy groteszk indulóját. Hogy akiket ezek a művek és ezek a magatartások akkor felbőszítettek, bőszüljenek csak fel nyugodtan most is.

• Ezeket az átiratokat azonban akkoriban inkább közöny, mint heves felindulás fogadta.

Igyekeztek nem észrevenni, és erre volt is alkalmuk, hiszen ebben a tekintetben a kulturális intézményeken kívül léteztünk. Most annyiban változott a helyzet, hogy ez a kultúra egyszerűen bedolgozta magát azzal, hogy fennmaradt. S ezeket a felvételeket ma újrahallgatva azt kell mondanom, még mindig aktuálisak. Csak az időszerűség oka, tartalma, kontextusa változik. Ezeknek a dolgoknak a nyolcvanas évek zárt, monolit, szabadsághiányos társadalomban egyértelműen provokatív erejűk volt, mert a szabadság dimenziójába nyitottak teret. Ezt a konfliktust persze hivatalos részről el lehetett kerülni azzal, hogy nem vettek róluk tudomást. Ma viszont minden ugyanúgy időszerű. Régen is azt mondtam, hogy az elementáris erejű kultúra mindig az uralkodó trendekkel ellentétes irányba halad. Most ezeknek a verseknek - a szó nemes értelmében - provokatív tartalma abban van, hogy ezúttal szellemhiányos társadalomban a nemzeti, a magyar fogalmának primitív és önös, a hatalomvágy álcájául szolgáló a kisajátítása ellen dolgoznak. E lassan kiejthetetlen szavaknak az eredeti, természetes tartalmát képviselik.

• Azt mondod, ez a kultúra az uralkodó trend ellen hat. Korábban viszont azt hangoztattad, hogy itt nem „ellen-„, hanem sokkal inkább „párhuzamos” kultúráról van szó.

Igen, de ezen azt értettem, hogy ez a hivatalos intézményrendszeren kívül kereste a maga kifejeződését. A művészet azonban nem csak a saját rétegszabadságáról, hanem az ember általános szellemi, politikai, erkölcsi szabadságáról szól. Az, hogy ez a kultúra valami ellen irányul, nem tőle függ. Ellenirány csak történeti kontextusban létezik. A korhoz kötött történelmi, szociológiai összetevőkkel kénytelen megküzdeni, de nem azok hozták létre. Amelyik műalkotás azonban csupán csak az adott kor kihívásai ellen akar hatni - tehát csupán az ellenirány, a provokatív szándék hívja életre -, abból egy gyorsabban enyésző - bár politikai, szociológiai, történelmi kontextusban esetleg jelentős - alkotás lesz. Nem örökérvényű.

• Létezik még a Konnektor együttes?

Nem tudok igazán válaszolni erre a kérdésre. Az biztos, hogy az utóbbi egy-két évben nem dolgozunk. Életemet, művészi tevékenységemet mindig is végigkísérték a különböző kollektív formációk. Ennek a kollektív munkának az az igazi varázsa, hogy a benne részt vevő, művészileg érett individuumok olyat tudnak létrehozni, amit egyedül senki sem. Ez mindig vonzott. Számos ilyen formációban dolgoztam. Például a Fölöspéldány irodalmi csoportban, amely a nyolcvanas évek első felében tevékenykedett, s 1986-ban jelent meg az antológiánk a JAK-füzet sorozatban. Azóta nem dolgozunk együtt, de nem mondom, hogy megszűnt, mert virtuálisan létezik, hiszen bármikor összeállhat.

• Ez egy szellemi kör?

Igen, azt hiszem. Ennek a körnek a produktumait az élet, a valóság, a kor szükségletei, inspirációi hívják életre. Ezért inkább úgy fogalmaznék: nem a Fölöspéldány csoport, nem a Konnektor együttes szűnt meg, hanem az a közeg, amely elkerülhetetlenné tette, hogy ebben a formában jelenjünk meg és dolgozzunk. Ezek a kihívások bármikor újra érkezhetnek.

• Téged elsősorban a szöveg nélküli költészet, a hangköltészet úttörőjének, zászlóvivőjének tartanak.

Megtisztelő, hogy ilyeneket mondasz. Való igaz, hogy én foglalkoztam ezzel a legkitartóbban. De azért rengeteg olyan hangprodukcióm van, amelynek teljesen normális, érthető szövege van.  A költészet számomra lényegében határtalan művészi tevékenységi forma. Tehát bármilyen anyagi formában megnyilatkozhat. Csináltam kiállítást, installációkat, vizuális munkákat, s ezeket alapvetően szintén költői tevékenységnek tekintem. A költészet ugyanis a konkrét anyagi megvalósulási formák fölötti szellem.  Igaz persze, hogy az utóbbi időben nálam a hanghoz kötődik a legerősebben.

• Ez talán abból adódik, hogy a hang univerzális.

Igen, még az orális költészetben is a hang az, amit a legkevésbé kell megmagyarázni. Nehezen megfogalmazható metafizikus dolog: fizikailag leírható, de mégsem megfogható. Ennélfogva valójában semmi nem pótolhatja. A képet kész anyagi formában kapjuk. Lehet rajta gondolkodni, értelmezni, de inkább csak felfogjuk. A hang a képzeletet is mozgósítja, amellett számot kell vetni azzal, hogy a bennünket követő nemzedékeknek már egyértelműen a hang, illetve a zene a kultúrális köznyelve. Ennél fogva nagyon jól hasznosítható az összes művészeti ág számára. Ezért is tartottam mindig fontosnak, hogy a költészet nem egyenlő az írott költészettel. Ez ma már egy kicsit elfogadottabb felfogás, de amikor elkezdtem, még keményen kellett küzdeni érte. Pedig az írásbeliség előtt is volt költészet. A mai kultúra, civilizáció pedig ismét megteremtette azt a közeget, amelyben a költészetet már nemcsak az írásbeliség közölheti. Ez a tény persze nem zárja ki magát az írott formát, csak tudomásul kell venni, hogy az írás és a nyomtatás megszűnt a költészet kizárólagos hordozója lenni.

• Mi az, ami mostanában foglalkoztat?

Merülő Monró című új könyvemen dolgozom. A költői anyag teljesen készen áll, csak össze kell állítani. A Szellőző Művekhez hasonlóan ez is rétegelt, heterogén kötet lesz. Hogy a különböző nyelveket és működési módokat, amelyekben dolgozom, valahogy könyv formában tudja reprezentálni. Hang- és konceptversek éppúgy lesznek benne, mint vizuális, vagy fax-költészeti alkotások, sőt teljesen hagyományosnak tekinthető szövegversek is. Talán lesz hozzá hang is. És esetleg ezt a kultúrát megvilágítani kívánó értekező próza.

• Néhány héttel ezelőtt került a kezembe az angol Towering Inferno együttes Kaddish című lemeze, melyen a két szerző - Andy Saunders és Richard Wolfson - a zsidó halottas ima metaforikus nézőpontjából próbálja újraértelmezni az európai szellem szenvedéstörténetét. E mű létrejöttében - sokak számára meglepő módon, sokak számára természetesen - te is komoly mértékben részt vettél.

A zenekarral 1986-ban találkoztam egy bolognai fesztiválon, azóta többször dolgoztunk együtt, így megismertük és a szó legszellemibb értelmében megszerettük egymást. 1990-ben fogtak hozzá e régen dédelgetett zenei álmuk megvalósításához, egy évvel később pedig megkértek, írjak szövegeket hozzá, illetve hangmunkával működjek közre. A személyes ismeretségen és hitelen túl szellemi szempontból is nyilvánvalóan izgalmas volt, hogy az angliai zenészek, a zsidó kántor, a nigériai dobos, a görög népdalénekes, a wales-i kórus és a palesztin tüntetők mellé - a nagyszerű  Sebestyén Mártával együtt - erős magyar részvétel is társul. Ez azért is fontos, mert náluk a gyökerek feltárásának zenei folyamata messze túllép az etikai  és érzelmi dimenzión, és a zsidóság fogalma és élménye az univerzális szellemiség, az európai szellem metaforájává tágul. Amely összeköti, harmonizálja a karakteresen különböző eredeti, hiteles kultúrákat. Ezt a szellemet próbálták meg hangban megfogalmazni. Nem ideologikusan, hanem érzésből, alkotó intelligenciával, és persze zenéből.

A Kaddish zeneileg heterogén, de szerkezetileg egységes, egyetlen nyelvvel, egyetlen nemzeti kultúrával le nem írható, földrajzi helyhez nem köthető szellemi és zenei anyag. És ehhez nekik jól jött, hogy egy nem angol költő ír hozzá szöveget. Talán ezt így nem fogalmazták meg magukban, de - miután a művészt szerintem alapvetően az intuíció és az ösztön vezeti -, nyilván így működött. 1991-ben Budapestre jöttek a kész zenei anyaggal, megírtam hozzá a szöveget, egyeztettük, variánsokat csináltunk, felvettük a teljes szöveg- és hanganyagot, aztán hazamentek, s két évig dolgoztak rajta. S miután tavaly Londonban megjelent, Gőz László és Dés László cége, a Bouvard & Pécuchet vállalkozott rá, hogy idehaza is megjelenteti licenszkiadásban.

• Szövegileg is elég heterogén, hiszen a magyar verseken kívül angol és olasz nyelvű költeményeid hangzanak el benne.

Nekem régóta rokonszenves gondolat több nyelven dolgozni a költészetben. És ezt nem is olyan nehéz megvalósítani. Persze angolul vagy olaszul nem tudok úgy írni verset, mintha magyarul akarnék, de bizonyos költői megoldásokat mégis meg lehet találni. A vegyesnyelvűség, többnyelvűség, ide-oda fordítgatás mindig nagyon foglalkoztatott. S most mindez nagyon érdekes találkozási pontokat eredményezett. Szerepel benne egy walesi kórus, ezt összehoztuk. A walesi bárdok Konnektor-feldolgozásából rákerült részlettel. Mindez nagyon érdekesen cseng együtt. S ezek az utánozhatatlan találkozások és összefüggések megteremtik a konkrét szövetet a szellemi elképzelés megvalósításához.

• A véletlen műve csupán, hogy a Tűzfal és a Kaddish megjelenése időben egybecsúszott?

A véletlené. De magamat tudom csak ismételni: a szükségszerűség mindig véletlenek álorcájában jelentkezik. A két, egymástól független produktum a szellem szférájában összeér. Az egyik univerzális - nyelvhez és földrajzi területhez igazából nem köthető - szellem és kultúra, a Tűzfal viszont igen is erősen nyelvhez és földrajzi helyhez kötődő produktum, annál is inkább mert rajta a szövegek hetven százaléka magyar klasszikusok alkotása. És a bennük található eredeti, érvényes költői minőség és szellem ugyanabba az irányba, a nemzetek fölötti európai kultúrába visz. Tematikusan és érzelmileg kötődik egy adott történelmi helyhez és helyzethez, de a szellemisége univerzális, mint végső soron minden komoly műalkotásnak.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Mártha István: Támad a szél >> 303 magyar lemez, 2008

Spiritus Noister - A betű, mint zenei alapanyag >> - cikk, 2004. január

Nincs mese, itt a Világgége >> - cikk, 2003. április

Szkárosicon - A költészet energiaátadás >> - cikk, 2002. augusztus

Szkárosi Endre: Nemzeti zajzárványok >> - interjú, 1997. március

Szkárosi Endre: Hagymaláz a romtemplomnál >> - interjú, 1995. július

Szkárosi Endre - A költészet határtalan >> - interjú, 1994. május