Bozay Attila zeneszerző megjárta a szakmai ranglétrát. Tizenhárom évi szabadúszás után 1979-től előbb hangszerelést, majd zeneszerzést tanított a Zeneakadémián. Korábban UNESCO-ösztöndíjas volt Párizsban, három évig szerkesztőként dolgozott a Magyar Rádióban. Munkásságáért 1968-ban és 1979-ben Erkel-, 1988-ban Bartók Béla-Pásztory Ditta-, 1990-ben Kossuth-díjban részesült. 1984-ben érdemes művész. 1990. július 16-a óta a Nemzeti (volt Országos) Filharmónia igazgatója.
Meglehetősen bonyolult időszakban került vezető beosztásba. Kinevezése kisebb politikai vihart kavart, annak ellenére, hogy korábban az intézmény munkájának egyik legfőbb bírálójaként tartották számon. Azóta az igazgatói székben ülve, „belülről” kell szembenéznie a gyakorta politikai élű támadásoknak.
Általában véve azt kell mondanom, a közérzetem jó. Örülök annak a munkának, amit végzek és végezhetek, még akkor is, ha ez nem áll teljesen közel hozzám.
Ennek oka, hogy munkámhoz a feltételek csak részben adottak. A szellemi szabadság megvan, az anyagi háttér viszont nagyon szűkös. Bár minden évben hihetetlen feszültséget okoz az évzárás, képtelen vagyok csökkenteni a hangversenyek számát, vagy munkánk területi, illetve műfaji kiterjedési körét, és kétségbeesetten kísérlem meg, hogy újból és újból - nehezebb feltételek mellett - legalább ugyanazt a teljesítményt meg tudjuk ismételni.
Érzésem szerint sikerült az intézményt decentralizálni és demokratizálni. Decentralizáláson nem azt értem, hogy független vidéki filharmóniák legyenek, hanem hogy a gondolat „érkezzen meg” és érvényesüljön. Mindenkinek a komolyzenei igényét és véleményét vegyük a lehető legkomolyabban. Technikailag is rendkívül nehéz lett volna hat-nyolc kicsi vidéki filharmóniát létrehozni. Nem kívánhattuk, hogy a szakképzett és bizonyított szerkesztők, rendezők leköltözzenek vidékre. Újakat felkutatni helyettük pedig eleve reménytelen lett volna. A helyzetből fakadóan fennmaradt centralizáció nem okozott nagy gondot, sőt - érdekes módon - a Pesten élő kollégák úgy elkezdték védeni a maguk körzetét, hogy magam is meglepődtem rajta. Vigyáznunk kell arra, nehogy az az érzés támadhassák bárkiben, hogy a vidéket Pestről irányítják. Itt csak az összehangolás zajlik. Pénzügyileg teljesen önállóak a régiók, arról nem beszélve, hogy közvetlenül tárgyalhatnak az adott terület erőforrásaival. Ezért fordul elő, hogy gyakran kétszer annyi pénzből gazdálkodhatnak, mint amennyit a központ leoszt. Bizonyos produkciókhoz csak ők tudják megszerezni az ottani támogatókat.
Demokratizáláson azt értem, hogy ami zenei érték Magyarországon van, volt és reméljük, hogy lesz, annak a Nemzeti Filharmónia programján meg kell jelennie. Semmiféle diszkrimináció nem lehetséges. Sajnos - ki kell mondanom - korábban volt ilyen.
Nincs új klikk, s amíg én vezetem az intézményt, nem is lesz. Természetesen bizonyos differenciálások, súlyozások várhatóak, s nem állíthatom, hogy minden egyes döntésünk tökéletesen igazságos. Csak a szándék, hogy minden irányzat, minden életkor megfelelő képviseletet kapjon.
Fogalmam sincs - ha csak ki nem nyilatkoztatják -, hogy a művészeknek, illetve a dolgozóinknak mi a politikai meggyőződése, de nem is érdekel. Ezt tényleg komolyan veszem. Emberekkel dolgozom.
Elsősorban az új jelleget akartam ezzel hangsúlyozni. Egyrészt megpróbáltam új korszakot nyitni az intézmény életében - ez, úgy érzem, sikerült -, másrészt a nemzeti jelzővel a nemzeti zenei értékek védelmére kívántam helyezni a hangsúlyt. Legyen az népzene, gregorián dallam vagy éppen jazz.
Ez csak egyfajta irányszám volt, soha senki nem számolt utána. De továbbra sem tartom rossznak és irreálisnak ezt a százalékos arányt. Két esemény kapcsán figyelünk erre jobban oda: az egyik a Korunk Zenéje Fesztivál, a másik a Fiatal Művészek Fóruma. Esetükben mindig szólok, ha valamilyen irányba kileng az inga. Különösen az utóbbit érzem fontosnak, ahol fiatal és tehetséges magyar előadóművészek lépnek fel, s mit tagadjam, számomra a legörömtelibb, ha fiatal magyar zeneszerzők műveit játsszák. Szeretném, hogy ezek az események ne kampányszerűek legyenek. Hogy a szervezők, szerkesztők is természetesnek érezzék, ha szezon közben is játszanak mai magyar zenét. Például alkalmazzák a hatvanas években nagy eredményeket hozó „szendvicselés” módszerét, melynek magam is sokat köszönhettem.
Huszonhat éves koromban megéltem azt, hogy Beethoven II. Szimfóniája és Muszorgszkij Egy kiállítás képei között az én darabomat játszották. Mindehhez Ferencsik János állt a dobogón. El tudja képzelni, hogy milyen élmény volt számomra? Ezt a nagyszerű érzést szeretném a fiataloknak ugyanúgy megadni.
Tényleg sokat gondolkodtam ezen, de nem került rá sor. Nincs rá szükség. Maguktól is rájöttek a munkatársaim, hogy ez így jó. A kortárs magyar zene megszólalása ma nem olyan nehézkes, mint hat-nyolc évvel ezelőtt. Természetesebbé vált.
Előtte azonban mindenkit meghallgatok. Rengeteg időt töltök ezzel. Sokszor mondják, túl sokat foglalkozom piszlicsáré ügyekkel. De a végső döntésért enyém a felelősség. Amiért nem állok ki, amivel nem értek egyet, az nem valósult meg. Föl lehet a témát újból vetni, lehet, hogy megváltozik a véleményem, de miután egyszemélyi felelősség van rajtam, csak olyan ügyekhez tudok asszisztálni, amivel egyetértek.
A négy úrból hármat elég jól ismerek, hiszen együtt tanítottunk a Zeneakadémián. Csemiczky Miklós hangszerelésből tanítványom volt, Orbán Györgyöt én ajánlottam a tanszékvezetőm figyelmébe, Vajda Jánost kifejezetten jó barátomnak éreztem. A negyedik aláírót, Selmeczi Györgyöt személyesen kevésbé ismerem. Számomra ez a levél olyan volt, mintha fejszével vágtak volna fejbe. Máig nem értem. Valami rossz lelkiismeret lehetett mögötte, ezt abból gyanítom, hogy Vajda János előre jelezte: „fogsz kapni egy levelet, amely a legkevésbé ellened irányul.”
Tavaly márciusban, a rendkívüli kimerültség miatt elmentem pihenni Galyatetőre. A pihenésből persze nem lett semmi, hiszen folyamatosan jöttek az újságcikkek, pro és kontra, de főként ellene. Akkor kibírtam szó nélkül, pedig majdnem belebetegedtem, olyan mértékig fájt, s olyan mértékig igazságtalannak éreztem. Nem tudom, érdemes-e most róla beszélni. Annyit azért elmondhatok, hogy ezeket az urakat becsülöm, egyiket-másikat kifejezetten szerettem és szeretem talán most is. Csemiczky Miklós nem hiszem, hogy letagadhatná: anno én voltam a Zeneakadémián a zeneszerző kör felügyeletével megbízott tanár. Ez az kör semmiképp sem akart működni. Egyszer leültem velük, s részben kiabáltam, részben könyörögtem: „csináljanak, amit akarnak, mondják meg, hogy hülyék vagyunk, csak valamit találjanak ki, valamin dolgozzanak, váltsanak le bennünket.” És nem csináltak semmit.
Nem volt olyan hely, ahol ezeket az urakat valamilyen formában ne javasoltam volna. Csemiczkyt például a Fiatal Zeneszerzők Csoportjának elnöki tisztjére. Mindig azt válaszolták: nem vállalom. Éppen ezért nem értem az egészet. Az egyetlen ember, aki mindig mindent vállalt, Selmeczi György. Több állása volt, mint nekem most. Nem baj, mindenki annyit dolgozik, amennyit akar. Csak azt nem tudom, hogy mért nem a munkámat bírálják. Mondják meg, hol tévedtem, hol vagyok elfogult, hol nyomom a saját személyemet előtérbe, hol vagyok önző, hol vagyok korrupt. De ne azt kezdjék ki, hogy mért vállaltam el. Ez az én bajom és az én felelősségem.
A Nemzeti Filharmónia évente legalább másfélezer hangverseny szervezésével foglalkozik. Ebből az ÁHZ magyarországi koncertjeinek száma körülbelül hatvan lehet. Sokan - nyilván pénzkeresés szándékával - szeretnének máshol is dolgozni. Én azonban nem vagyok hajlandó máshoz igazítani a zenekar programját. Az a véleményem, hogy a zenekar tagjai szabad idejükben sem csinálhatnak, amit akarnak. Pontosabban nem lehetnek hivatásos tagjai egy másik hivatásos zenekarnak.
Azt igen.
Igen, de ezt nem lehet és nem szabad megakadályozni. Ha megtehetem, hogy egyrészt igazgatok, másrészt tanítok, harmadrészt zenét szerzek, s mindezekért fizetést is kapok, akkor ők miért ne tehetnék meg ugyanezt. De én sem lehetek két helyen igazgató. Pláne nem ellenérdekeltségű cégeknél. Néhányan emiatt léptek ki többen tőlünk, de őszintén szólva Magyarországon olyan bőség van jó zenészekből, hogy ezek semmiféle gondot nem jelentettek.
Ezt a fajta összefonódást sosem támogattam, de minden olyan kötelezettségnek, ami már folyamatban volt, az adott év végéig eleget tettem. De egy zenekar nem lehet kék is, meg zöld is. Örültem, amikor végre nagy nehezen megalakultak, mert ez tényleg megkönnyebbülés mindenki számára. Végre felszabadultak a zenészek a pszichológiai nyomás alól.
Ők külön szervezik a saját programjaikat. A levelemre annak idején válasz sem érkezett. Kocsis Zoltánnak többször üzentem, szerettem volna vele találkozni. Bármikor boldogan felléptetném. Őt is, a zenekart is. De van egy bizonyos határ, amin túl nem tudok semmit sem csinálni. Ha őt nem érdekli, hogy a Nemzeti Filharmónia műsorán szerepeljen, akkor.... Még azt sem mondom, hogy soha többé nem fogom őket keresni. Talán eltelt annyi idő, hogy újra megpróbáljunk beszélni. Elvi akadálya nincs. Legalábbis részemről.
Félállásban. Igazgatói kinevezésem után egy évig próbáltam mindkettőt csinálni. Négy zeneszerző főtanszakos és hat hangszerelés növendékem volt. Tíz órát jelentett egy héten. Ez nem tűnik soknak, de ha figyelembe veszi, hogy ehhez gyakorlatilag a teljes zenei irodalom állandó fejben tartása szükséges, akkor elképesztően fárasztó. És mindezt úgy, hogy az ember elvégzi a hivatali munkáját, ami szintén részben zenei, de még több emberi, gazdasági és politikái figyelmet, érzékenységet követel. Gondolkodást, erőfeszítést, tapintatot és megértést kíván. Nagyon sok ez nekem. Azt hiszem, a kettőt nem fogom sokáig együtt csinálni. Pedig jó volna, mert a Zeneakadémia munkája részben azért történik, hogy annak eredményét valahol megjelenítsük, és erre a legnagyobb intézmény, a Nemzeti Filharmónia hivatott.
Amikor elvállaltam az igazgatóságot, majdnem készen állt egy darabom. Azt még egyetlen lendülettel befejeztem. Utána nagy boldogságomban 1991 januárjában belekezdtem egy zenekari darab írásába, amiből négy oldal készült el. Tavaly július óta egyhuzamban dolgozom. Megtaláltam azt a műfajt, amely az igazgatói tevékenység mellett győzhető. Most írom a tizedik dalomat. Két darab hét dalból álló ciklus lesz, az első Fodor András, a második Kormos András verseire készül. Szerencsés vagyok, mert igen sok költő ismerősöm és barátom van, s kifejezetten az ő verseiket akarom megzenésíteni. Sok tapasztalatot és segítséget jelentenek nekem ezek a költemények
Meg nem bántam, de tudom, hogy idegileg és fizikailag nem folytatható ez akármeddig. Van olyan zeneszerzői tervem, amely minden időmet igénybe fogja venni. Szeretnék új operát írni, s amellett nem fogom tudni ezt a munkát végezni.
Igen. Boldog lennék, ha jó érzéssel állhatnék fel. Egyrészt, amit jó szándékkal akartam, meg tudtam valósítani, másrészt, aki ezt a munkát - esetleg másképpen - folytatja, jól folytatja. Érzem a magam határait. Talán inkább az átalakítás embere voltam, de nem hiszem, hogy a jövőben én lennék a leghasznosabb az intézmény számára. Ebben a világon semmiféle keserűség vagy sértődöttség nincsen, csak úgy érzem, ide más szellemű és fiatalabb ember kell. Remélem, találnak olyat, aki az általam megkezdetteket folytatni tudja.