„Ha ma száz zenekedvelőt megkérdeznénk, tudja-e, ki volt Gottlieb Teophil Muffat, valószínűleg százan nemmel válaszolnának. Ám ha ugyanezek az emberek meghallgatnák Muffat 1739-ben kinyomtatott Componimenti musicali című csembalószvit-sorozatát, s tippelniük kellene a szerzőre, biztosan ott lennének a kor legnagyobb billentyűs komponistáinak nevei” - olvasható a Hungaroton gondozásában nemrég megjelentetett, s igazi komolyzenei csemegének ígérkező dupla CD-lemez ismertetőjében. De hogyan lehetséges, hogy egy ilyen kvalitású zeneszerzőt ennyire elfeledjen az utókor? - kérdeztem az előadót, Dobozy Borbála csembalóművészt
Van, aki azzal magyarázza, hogy élete viszonylag eseménytelenül telt el Bécsben, ahol mint udvari orgonista és a császári család zenemestere tevékenykedett. Művei azonban önmagukért beszélnek. Ez a hat szvitből álló sorozat Bach hasonló gyűjteményei mellett szerintem a legjelentősebb barokk csembalókötet. Apja, az elzászi születésű Georg Muffat szintén nagy zeneszerző volt, a három nagy nemzeti zenekultúra, a francia, a német és az olasz összegezője. Hatása erősen érződött fia munkásságán is. Ahogy Péteri Judit a lemez kísérőfüzetében találóan megfogalmazta: „Muffat komponistaportréjának talán legjellegzetesebb vonása a szellemi nyitottság, a minden iránt érdeklődő, minden újra fogékony attitűd, amely pozitív értelemben eklektikus zeneszerzői stílus kialakulásához vezetett. Ugyanakkor mindazt a sok és sokféle hatást, amely pályája során érte, úgy tudta műveibe integrálni, hogy közben mindig felismerhető maradt bennük saját, alapvetően lírai, rokonszenves személyisége.” Engem a színgazdagság és az elegáns virtuozitás mellett elsősorban ez a líraiság fogott meg. Különösen csodálatosan szép lassú tételeibe szerettem bele.
Tény, hogy nem könnyű művek. Aránylag hosszúak, mintegy húsz- percesek, egy-egy szvit 8-10 tételből áll. Technikailag a legfőbb „kellemetlenséget” okozza ugyanakkor, hogy a gyors tételekben is szinte abszurd módon sok a díszítés. A francia mestereken - Couperin, Rameau - is túltesz, s az ő köteteikhez hasonlóan e gyűjteményben szintén bonyolult díszítéstáblázatot találunk. Ez valóban technikai igényességet követel.
Eredetileg Bach Goldberg variációit szerettem volna felvenni, de Hollós Máté kiadói igazgató emlékeztetett arra, hogy ebből sok felvétel készült a világban, így kevesebb eséllyel indulna a nemzetközi piacon, amelyre viszont a Hungaroton érthető okokból törekszik. Olyan igényes és szép zenét kerestem hát, mely ritkán, vagy egyáltalán nem hallható. És ami nekem is szívügyem. Így jutott eszembe Muffat, akinek egyik szvitjét már korábban is játszottam, de a teljes gyűjteményt nem tűztem műsorra. S bár mindig is lenyűgözött a muzsikája, az egész kötetet csak a lemezfelvételre tanultam meg.
CD-n valóban világpremier. A nemzetközi katalógusokat böngészgetve azonban kiderült, hogy 1977-ben egy kaliforniai csembalista hölgy hagyományos lemezen már rögzítette, de sem őt, sem a felvételt nem ismerem, s ma tudomásom szerint nincs is forgalomban.
Természetesen, hiszen ezek a darabok igen közel állnak hozzám, de önálló Muffat-estet nem adok. Műsoraim összeállításánál általában a változatosságra törekszem. Egyébként előadói tevékenységem elsődleges célja Bach műveinek interpretálása. Bach a zenetörténet csodája. Számomra a legnagyobb élményt az ő művészete jelentette. De rendszeresen repertoáron tartok olyan zeneszerzőket, akik jók, de kevésbé ismertek. Mint például Georg Benda (eredeti nevén Jiri Antonin), a cseh rokokó nagy mestere. Róla Mozart is igen elismerően nyilatkozott. Állítólag egyik partitúráját mindig magánál hordta. Mégis alig ismerik. Úgy érzem, tehát, amellett, hogy szeretem ezt a zenét, kötelességem, hogy a műveket a közönséggel is megismertessem és megszerettessem. Remélem, ez a Muffat-album legalább olyan örömet szerez a zeneértő közönségnek, mint amilyet nekem szerzett és szolgálja azt a törekvést, hogy egy méltatlanul elfeledett nagy zeneszerző az utókor megítélésében is elnyerje a saját korában joggal elért megbecsülését.