Holnap este a Petőfi Csarnokban egy nagy reménységű, bizonyos szempontból úttörő jelentőségű zenekar tart koncertet. Az After Crying a hagyományos zenei kategóriák alapján meglehetősen besorolhatatlan, sajátos, különböző stílusokat ötvöző muzsikája új színt jelent a hazai zenei életben.

A zenekar 1986 novemberében alakult, eredetileg zongora-cselló-fuvola felállásban, majd 1989-től csatlakozott hozzájuk Maroevich Zsolt hegedűs, s az egyre nagyobb érdeklődésre való tekintettel két éve saját klubjuk működik a Fővárosi Művelődési Házban. Eddigi egyetlen lemezük Overground Music címmel jelent meg tavaly. Idén tavasszal a Chesterton Kulturális Társaság égisze alatt - Katakomba Kiadó néven - kis példányszámban kazettán publikálták korábbi munkáikat. Mint elmondták, erre azért van szükség, hogy az After Cryingot ne lehessen megfojtani. Ma a világ olyan, ha érvényesülni akar az ember, kompromisszumot kell kötnie. Szerintük azonban ez nem fontos: nem meggazdagodni akarnak, hanem csak azt, hogy a zenéjük eljusson azokhoz, akiknek szánták.

• A pénteki koncert első részében az együttes legújabb, még készülő műsorából játszotok ízelítőt, majd rövid szünet után a legendás angol progresziv-rock zenekar, a King Crimson Islands című lemezét mutatjátok be. Miért egy húszéves albumra esett a választásotok?

Mert egyáltalán nem érezni ezt rajta - válaszolja Vedres Csaba, a zenekar meghatározó személyisége. - Túlélt minden zenei irányzatot, s ma pontosan ugyanazért szeretik, mint annak idején. Élő anyag, szeretnénk közvetíteni. A King Crimson első nyolc lemezén úgy éreztem, bármikor bármi megtörténhet. Éppen elkönyvelnénk hard-rock bandának, amikor jön egy avantgárd zajkollekció, majd egy klasszikus zenei betét és így tovább. Sokszínű, és mindez nagyszerűen megszerkesztve. Egyfajta tisztelgés előttük ez a koncert.

• Az After Crying zenéje nekem valahol félúton van a komolyzene, a jazz és a rock között. Te hogy határoznád meg?

Rengeteget szenvedtünk a határvonalakkal. Ketten konzervatóriumot végeztünk, a többiek zeneakadémiát, így, hála istennek nincsenek műfaji korlátaink. Úgy gondoljuk, egyes emberek a zenén keresztül - legyen az komoly-, jazz, rock vagy akár punkzene - próbálják meg elmondani véleményüket, benyomásukat a környező világról. Eleinte próbáltunk kategóriákban gondolkodni, de aztán rájöttünk, ez a zene magját nem érinti. Lehet rá azt mondani, hogy unalmas vagy agresszív, esetleg túl van bonyolítva - ezek emberi fogalmak -, de nem akarunk bármilyen ideológia védőpajzsa mögé bújni. A mai kortárs zenében sokan azt mondják, mindent lehet írni. Ez nem igaz: C-dúr-ban például nem írhatsz, mert arra azt mondják, korszerűtlen. Sokan meg azzal védekeznek, hogy a zenéjüket a nagyközönség nem érti, nem is értheti, mert az kortárs. Ezt sem akarjuk. Ugyanakkor a munkáimban - így az After Crying zenéjében is, hiszen én írom a szerzemények kilencven százalékát - fontos szerepe van a kereszténységnek és az élő Istennel való kapcsolatnak. Úgy érzem, Isten szereti az embereket, az élet minden megnyilvánulását, és ezt a örömet szeretnénk másoknak átadni. Nem kell ezért feltétlenül templomba menni. Ilyenformán a komponálás is megfordult, egyre kevésbé akarok valamilyen zenét írni, inkább megpróbálok a zene ősi forrásából táplálkozni. Ettől a zenénk kitárulkozóbb és szabadabb lett.

• Az After Crying azt jelenti, Sírás után. Miért ezt nevet választottátok ehhez a zenéhez?

Adorno a második világháborút követően azt mondta: Auschwitz után nincs többé harmonikus zene. Ő volt az egész úgynevezett új bécsi iskolának, az atonális zenét képviselő Schönberg-Berg-Webern-triónak a fő ideológusa, s a későbbi kortárs zenében sok minden erre a kijelentésre épült. Elidegenedés, rossz közérzet, lepusztulás, csalódás van - hirdették. Ez szerintünk a sírás (Crying) korszaka. Mi pedig úgy véltük, igenis van hallgatható, értelmes, dallamos és szép zene a világon. Cage 4'33-ig tartó csendje izgalmas, mert valóban nem maradnak csendben a hallgatók, valami megmozdul bennük, de ez nem zene, nem az az állapot, amikor az ember végtelenül szabadnak érzi magát. Egyre kevésbé akarunk megdöbbenteni vagy rossz érzést hagyni magunk után. Mi a „sírás után” (after crying) vagyunk. Egyelőre semmi jelét nem látom annak a borzalmas pusztulásnak, amelyről állandóan beszélnek. Inkább emberi gyengeséget, visszahúzódást, eleve szakadékba ugrást látok, ahonnan fel lehet üvölteni, hogy nekünk milyen rossz. Miközben seregnyi létező életjelenséget tagadnak. Auschwitz valóban iszonyú trauma lehetett, de a virágok azóta is kinyílnak minden tavasszal. És nekem ez a legfontosabb.

---------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Vedres Csaba: Hallgatható kortárs zene >> - interjú, 2009. július

After Crying: Overground music >> - 303 magyar lemez, 2008

Tíz év a periférián >> - cikk, 1996. december

Vedres Csaba: A sírás korszaka után >> - interjú, 1991. október