Clavier Charlotte - Az R-Go-tól a pizzériáig

A cseh vámos megvakarja a fejét, majd újra átlapozza az útlevelet, Nem érti. A tulajdonos francia állampolgár, Hanoiban született, állandó lakcímként Budapest van feltüntetve, és mindehhez egy müncheni rendszámú kocsiban ül. Megcsóválja a fejét, kicsit még hitetlenkedik, aztán továbbot int. Az útlevél tulajdonosa, Clavier Charlotte elmosolyodik, és beletapos a gázba. Sokat változott az elmúlt néhány év alatt. Az egykori R-Go-gida és maneken mára üzletasszony. Kedves és határozott. Tudja, mit akar. Barátai szerint különös keveredése az ázsiai nyugodtságnak és a hevesebb francia mentalitásnak. Ami nem véletlen, hiszen anyja vietnami, apja francia.

Apám a francia-vietnami háború idején járt ott, majd a háború befejeztével megnősült, és ott maradt. 1964-ben jöttünk Magyarországra.

  • Miért éppen ide?

Apám újságíróként itt kapott állást. Egyikük sem tudott magyarul, azt hiszem, én voltam az első, aki a családból jól beszélte a nyelvet.

  • Hogyan lettél fotómodell?

Gyermekkoromban énekeltem, baletteztem, aztán kutatólaboratóriumban szerettem volna dolgozni, ezért egészségügyi szakközépbe mentem, ahol aztán el is ment a kedvem az egésztől. 17 éves koromban hívtak először fotózni: megláttak az utcán, leszólítottak, de nemet mondtam, mert nem bírtam volna elviselni, hogy beállítsanak, mint egy bábut. Később azonban megismerkedtem néhány manökennel, akik elhívtak egy étterem reklámfotózására, ami tulajdonképpen semmi másból nem állt, mint evés-ivásból: nem kellett beállni, csak jól érezni magad. Megindult a lavina. Érettségi után elvégeztem a két hónapos manekeniskolát, ami annak idején nagy szó volt, mert oda csak négyévente vettek fel harminc lányt. Az oklevél kézhezvétele után mindenki a kategóriájának megfelelő gázsit kapott. Én A-t kaptam, és ez az „öregeknél” rossz pont volt, hiszen sokan, akik több éve dolgoztak a szakmában, kevesebbet kaptak, mint én. Amikor először mentem színpadra, az akkor harmincévesek a legszívesebben kivájták volna a szememet. A legnagyobb ruhát adatták rám, szó szerint kilöktek a kifutóra, Azt sem tudtam, mit kell csinálni. Szerencsémre azonban a fiúk rendesek voltak, belém karoltak és vezettek. Ez volt az én beavatásom.

  • Hogyan kerültél az R-Go-ba?

Környei Attilának tetszettem, s meghívott a Bombázó felvételére. Amikor a Szikora meglátott, csak annyit mondott, hogy ő nem éppen így képzel el egy bombázót. Környei azonban meggyőzte: „nem kell a nagy mellű, szőke nő, nekünk erre a bombázóra van szükségünk.” Az R-Go számomra munka volt. A színpad ugyanakkor más, mint a kifutó, talán ezért csinálom a mai napig a Dr. Beatet. Nyújtok valamit az embereknek, s ezt azzal hálálják meg, hogy tapsolnak. Ezt az érzést sehol máshol nem lehet megkapni. Ezért sem tudják sokan elhagyni a színpadot.

  • Az R-Go-kapcsolat azonban véget ért. Miért?

Robival mindketten fura természet vagyunk, ezért rengeteg nézeteltérés volt köztünk. Nem bírta elviselni, hogy egyéniség vagyok, én meg azt, hogy ő ezt nem bírja. A magánéletembe is bele akart szólni, például hogy miért megyek férjhez. Amikor 1984 telén kiváltam az R-Goból, úgy éreztem, semmi értelme Magyarországon maradnom. Az egyik barátnőmmel kimentem Bécsbe modellnek. Szerencsénk volt, mert bár a magasságom nem elegendő - 165 cm -, a fejem nem európai, és ezért könnyű volt munkát találni. Egy évre rá a férjemmel kiköltöztünk Münchenbe.

  • Sikeres időszaknak érzed ezt?

A maga nemében igen, bár amerikai sztár nem lett belőlem. Nemsokára elváltam, majd néhány hónap múlva visszaköltöztem Magyarországra.

  • Attól kezdve nem dolgoztál többet modellként. Meguntad?

Nem, de nem szeretek visszalépni. Inkább előre vagy másfelé. Voltam „valaki” idehaza, tudták, milyen vagyok, nem akartam, hogy harmincéves koromban a fiatalok rugdossanak le a színpadról. Ha valaki Nyugaton dolgozott, nem tudja elviselni a magyar mentalitást: itt neked kell rohangálnod a pénzed után, míg kinn kiszolgálnak. Két fiatal megkeresett, van-e kedvem énekelni a Dr. Beat zenekarban. Volt kedvem, belevágtam. Sokat koncerteztünk és sokat küzdöttünk, mert nem akartak elfogadni. Elkezdtem foglalkozni az üzleti élettel. Két barátommal létrehoztuk Magyarország első, kizárólag olasz alapanyagokból dolgozó pizzeriaáját. Az olasz pizzaszövetség elnökének támogatását élvező kft. szállít mindent: a sütőt, a spagettit, a paradicsomszószt, a fűszereket, sajtokat, a különböző tengeri herkentyűket és az olasz borokat is.

  • Térjünk vissza az időben. 1988-ban jártál először Vietnamban. Milyen érzés volt a szülőföldedet felnőtt fejjel látni?

Iszonyatos volt, ami ott fogadott. Nagyanyáméknál, Hanoitól 45 km-re például azt sem ismerik, mi az, hogy matrac, mindenki a konyhában guggol a tűz körül, a vécé egy kővel elkerített rész, Saigonban azonban a japán autótól a színes tévén keresztül a Seiko óráig minden megkapható a feketepiacon. Az emberek európai ruhát viselnek, ágyban alszanak, van kádjuk.

  • Milyen nemzetiségűnek vallod magad?

Ha azt mondják rám, magyar vagyok, letagadom, mert vér szerint nem köt hozzájuk semmi. Csak a vietnamit és a franciát vállalhatom fel, de hát nem is beszélem a nyelvüket! Ha viszont a hazámról beszélek, Magyarországra gondolok, hiszen itt nevelkedtem fel. Ide jövök haza. Ha valaki viszont rosszat mond Vietnamról, az rosszulesik. Az Apokalipszis most című filmben például a vietnamiakkal érzek együtt. Tehát a mai napig nem tudtam eldönteni, minek érzem magam. Alapvetően európai vagyok, hiszen nem tudnék Vietnamban élni. De leginkább, azt hiszem, ember.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el