„Gondoltam, elmegyek Amerikába
Itthagyom kis hazám a büdös picsába
Megvan az útlevelem, pénzem is van kurva sok
Unom már, hogy mindig hazudoztok.
Csókollak bennetek, magyarok!”
Miként korábban beszámoltunk, Wahorn Andrásnak, a mai magyar avantgárd képzőművészet egyik reprezentáns egyéniségének életműkiállítása nyílt a székesfehérvári Csók István Képtárban. Ezzel egyidőben került a boltokba az ex-Bizottság tag új, Tengerhajózas című lemeze, amelynek kiadását a fenti idézett Emigráns dal miatt az akkori minisztérium nem engedélyezte.
De. Aztán kiderült, pontosan ugyanaz a helyzet, mint két évvel ezelőtt. Mindegy, hogy kommunisták vagy demokraták vannak hatalmon, itt elsősorban magyarok élnek, ugyanazokkal a problémákkal. Ez a dal róluk szól.
Amikor a Szerzői Jogvédő Hivatalban nekem szegezték a kérdést, hogy mi a lemez címe, kinéztem a Vörösmarty téri iroda ablakán, s megláttam ezt a feliratot: Tengerhajózás. Ez jó lesz, gondoltam, ezzel kapcsolatban sok mindenre gondol az ember: az elutazásra, az elvágyódásra, az ismeretlenre, a tengerre.
Egészen biztos vagyok benne, hogy külföldön nem lenne sikere. Sajnálom, hogy a számok nagy része angol, de az a helyzet, hogy magyarul csak akkor tudok írni, ha erős belső késztetést érzek. Angolul könnyebben megy, valószínűleg azért, mert nem tudok jól. Ha magyarul leírok egy mondatot, mindjárt úgy érzem, nem úgy van. Miután ezen a lemezen arra törekedtem, hogy mindent magam csináljak, gyakran angolul írtam a szöveget. Csak a saját szerzeményeimet tudom elénekelni - így volt ez a Bizottságban is. Amikor az 1985-ben feloszlott, évekig elő sem vettem a hangszereimet. Aztán hozzájutottam egy négysávos házistúdiós magnóhoz, s azóta ezen készítem a felvételeket. Ha érzel valamit, azonnal odaülhetsz, és akár egyetlen óra alatt meg tudod csinálni. Annak idején tudtuk, hogy lemez lesz, készülni kellett rá, és az előírt stúdióidő alatt, ha törik, ha szakad, de be kellett fejezni. Így azonban, ha ihleted van, leülsz, és mint az író, és azon nyomban rögzíted.
A Bizottságot nem lehet felülmúlni. Újra összeállni pedig olyan lenne, mint a tíz évvel ezelőtti szerelmeddel ágyba bújni. Nem ugyanaz. Nagyon szeretem a Bizottságot, ezért soha többet nem lépek fel velük.
Régi vágyam, hogy akik nem tudják megfizetni a drága stúdiókat, jöjjenek hozzám. Ezért létrehoztam a Wahorn-alapítványt és a Bad Quality Records kiadót. Tervezem egy videóstúdió is, értelemszerűen szintén házistúdió szinten.
Ha sikerül megfelelő támogatót találni, igen. Barát Jóskával írattam egy forgatókönyvet, amely megtörtént élményen alapszik. Néhány hónapja Budapesten egy orosz bohóc rávett, menjünk el az autómmal Moszkvába. A „nemzetközi autópályán” végigutazni egyszerűen fantasztikus. Szürreális, megfoghatatlan, hihetetlen és félelmetes. Aki szereti Dosztojevszkijt és az orosz írókat, nagyjából sejtheti, miről lehet szó. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha ezt az utat nem egy magyar, hanem egy olyan, velem egyívású laza amerikai csinálná végig, mint a Törvénytől sújtva című filmből ismert John Lurie. Aki járt a Szovjetunióban, az tudja, hogy azt a népet nagyon lehet szeretni, de vigyázni is kell vele. A szent és az ördög egyszerre van meg benne. Az úttesten eltapossák az öregasszonyt, odahaza meg verseket szavalnak, gitároznak és énekelnek. Két hatalmas véglet között libikókáznak egyazon pillanatban, s én küldetésemnek éreztem, hogy megmutassam: a nemzeteknek az emberekhez hasonlóan sorsuk és tulajdonságuk van, amelyből nem tudnak kibújni, nem tudnak szabadulni. Azzal, hogy a kommunisták eltűntek, az emberek azt hitték, van esély a változásra. Szerintem azonban nincs változás. Ahogy az ember harmincéves kora körül rádöbben, hogy kicsoda valójában, rájön azokra a jó és rossz tulajdonságaira, amelyeken haláláig nem tud változtatni, ugyanúgy a nemzetek esetében is alapvetően változatlan minden. Ezt szeretném bemutatni az orosz és amerikai emberek egymáshoz való viszonyában.
Szeretnék, bár elég nehéz ott bármi jót csinálni. A tévések zöme igazi tévés, akinek - tisztelet a kivételnek - halvány lila gőze sincs a művészekről és a művészetről. Ott semminek sincs értéke, semmit sem lehet előre eltervezni, nincs idő az elmélyülésre, egy-egy dolog kidolgozására. Ennek ellenére szeretném magam kipróbálni tévés keretek között.
A rajzolás és a festés során az ember saját magából hív elő képeket, még akkor is, ha tájat fest, mert mindenben a saját belsejének tükröződését keresi. Az ecsetvonásából és a stílusából következtethetünk a belső világára, a pszichéjére, az indulataira. Mindig arra törekedtem, hogy a lehető legközvetlenebb formában fogalmazzam meg a gondolataimat. A bennem lévő feszültségek a nő és férfi kapcsolatára, kettejük harcára vagy nem-harcára redukálódnak. A szerelemben, a vágyakozásban az ember kiszolgáltatott, mivel nem használhatja az eszét. Ezt az élet más területén nem tapasztalhatod. Itt valami súlyos titok lappang. Mostanában kezdem azonban átértékelni, mert úgy érzem, ez a kapcsolat mégsem hoz valódi értéket létre: elmúlik, elszáll, mint minden más emberi dolog. A szerelem, amiért képesek vagyunk ölni, más embereket tönkretenni, egyszer csak elmúlik, és nem marad utána semmi.
--------------------------
Kapcsolódó anyagok:
Wahorn András: Felkészültem az önvédelemre >> - interjú, 2008. október
Privát Bizottság-sztori >> - cikk, 2008. február
Wahorn András: Ha meghalok, nincs probléma >> - interjú, 1999. október
Wahorn András: Művészet ott születik, ahol falba ütközöl >> - interjú, 1998. május
Wahorn András: A kultúrában nincsenek szintek >> - interjú, 1994. december
Wahorn András: Gondoltam, elmegyek Amerikába >> - interjú, 1993. február
Wahorn András: Nagyon szenvedélyes ember vagyok >> - interjú, 1991. június