Az egy éve hazánkban is megjelenő Playboy magazin óriásplakátjain jóképű, elegáns férfi éppen csokornyakkendőjét igazítja. Mozdulata ránkköszön az országutak mentén, a városok forgalmasabb csomópontjain, a metrón, az aluljárókban. De talán kevesen tudják, hogy ez a titokzatosan mosolygó „playboy” - aki egyébként, ahogy a tévéreklámban is látjuk, az egyetlen nyugodt ember az infláció elől menekülő sokaságban, hiszen neki MHB letéti jegye van - szóval ez az elegáns, magabiztos férfiú igazából akkor érzi jól magát, ha farmernadrágban, kötött pulóverben, kigombolt ingnyakkal sétálhat az utcán.
Otthon a ruhásszekrényemben nem sorakoznak elegánsnál elegánsabb öltönyök, nyakkendők, felöltők - mondja nevetve dr. Tábori Iván. - A ruhatáramat igyekszem úgy összeválogatni, hogy ha valahová el kell mennem, alkalomhoz illően tudjak öltözni, de ne érezzem magam kényelmetlenül. Egyetlenegy öltönyöm van, illetve az sem igazán öltöny, inkább egy sportos szmoking.
Pontosan. De azt sem hordom mindig nyakkendővel. Általában lezseren próbálok öltözködni. A plakátról tükröződő elegancia távol áll tőlem.
Hosszú éveken keresztül modellként dolgoztam, úgyhogy ez a fajta közismertség nem idegen számomra, nem foglalkozom vele. Ez a plakát nem rólam szól, így remélem, a hozzám közel álló emberek számára sem jelent különösebbet. Természetesen jó érzés, hogy a Playboy erre hivatott szakemberei bennem találták meg azt az arcot, amely közvetíteni tudja ennek az újságnak a stílusát. Számomra azonban ez ugyanolyan elvégezendő feladatot jelentett, mint bármi más.
Nem, hisz ezt nem személy szerint nekem, hanem az újságnak címezték. Egyébként ostobaságnak tartom, hogy egy szerintem színvonalas, kultúrát közvetítő lap megjelenésére egyesek így reagálnak. Lehet, hogy bizarrnak tűnik, hogy meztelen nők képe mellett találkozhatunk kultúrával, de ez a meghökkenés csupán az elmúlt negyven év rossz beidegződése, hiszen a női és férfi test az ókori görögöknél vagy a reneszánsz korában is a művészet és az esztétika egyik tárgya volt. Ne fosszuk meg hát a huszadik század művészetét, a fotográfiát sem ettől a lehetőségtől.
Hm... Lehetséges, hogy így van, én ebből nem sokat érzékelek. Az viszont tény, hogy az utcán többször odaszóltak. Egyszer egy gyalogátkelőnél vártam, hogy zöldre váltson a lámpa. Egy taxis éleset fékezett előttem és rámkiáltott: „Igazítsd meg a nyakkendődet!” Persze nem volt rajtam nyakkendő.
CD lemezeket árulok. Egyik barátommal sikerült exkluzív szerződést kötnünk egy nagy amerikai jazzlemez-társasággal, amely elsősorban a fülnek tetszetős és könnyen emészthető zenéket kínál. Ma ezt a zenei stílust a new adult („új felnőtt”) névvel illetik, amely valami olyasfélét takar, hogy az olyan, felnőtteknek szóló zene, amely kivezető utat jelent a mindennapi gondokból.
Feltétlenül. Ezeket a CD-ket meglehetősen olcsón tudjuk továbbadni a kiskereskedőknek. Ennek oka, hogy a CPU Kft lemezrészlege rajtam kívül két emberből áll: az osztrák partner, Kovács Béla barátom és a Special EFX billentyűsének felesége Amerikában. Így, míg egy Hungaroton típusú mammutcégnek ahhoz, hogy pár lemezt behozzon, hatalmas apparátust kell megmozgatnia, addig itt ezt mi hárman végezzük. Mi utazunk el Zürichbe a lemezekért, mi pakoljuk fel a buszra, mi szállítjuk be, és az ezzel kapcsolatos egyéb tevékenységeket - vámoltatást, üzletekbe való eljuttatást, reklámozást - mind-mind mi csináljuk. Természetesen egy vállalatnak minimum önfenntartónak kell lennie, de ezt kulturális missziónak is tekintjük. Három hónap elteltével nem azt számoljuk, hogy mennyi a bevétel, hanem hogy mennyire tudtuk az ezirányú igényeket kielégíteni. Ez utóbbi sokkal fontosabb, hiszen olyan hiányt próbálunk pótolni, amelyben a többi zenei irányzathoz képest is óriási a lemaradásunk.
Azt hiszem egy férfi számára, különösen harminc felett, és én harminchat múltam, nem lehet kizárólagos program, hogy jóképű legyen. Több kell. Ahogy Anthony Quinn fogalmazta egyszer - persze bölcs 75 évesen -: egy férfi akkor érezheti magát igazán férfinek, ha életében született egy gyermeke, elültetett egy fát, és legalább egyszer szembenézett a bikával.
Együtt élek valakivel, de sajnos nincs gyerekünk. Egyre inkább érzem a hiányt. Ami pedig a végzettségemet illeti, a jogi pálya sohasem vonzott. Mielőtt belekerültem a modellvilágba, a Hungária artista ugrócsoportban dolgoztam. Végig jártuk Nyugat-Európa összes cirkuszát. Ott naponta megmérettetett az ember. A cirkusz különleges életforma. Cigány módjára, lakókocsival vándorol az ember. Felvered a sátrat, elkezdődik az előadás, ám közben a víz belefagy a csövekbe, úgyhogy végig kell tördelni a slagot, ha este zuhanyozni akarsz. Hajnalban kelsz, indulsz a kamionnal, ha későn érkezel, mert az éjszakai sátorbontás miatt elaludtál, számítanod kell arra, hogy csak az oroszlánok mellett lesz hely. Egész éjszaka az üvöltözésüket hallgathatod, reggelente pedig a döglött hús iszonyatos bűze szinte letaglóz. Ettől függetlenül, ami kor egy-egy cirkuszi nap után esténként lefeküdtem, sokkal inkább férfinek érezhettem magam, mint amikor modellként a kifutóról visszatérve a paraván mögé értem. Talán ez is magyarázza, hogy miért nem vagyok elégedett, amiért manöken lettem ismert. De szerencsére jöttek a lemezek. Végre megint úgy érzem, teszek valamit. Ma, ha megkérdezik tőlem, hogy mivel foglalkozom, nyugodtan mondhatom: az én munkám jazz.