Szörényi Levente - Ha már kézben a gitár

Készült: 2005. április 22. péntek, 01:00 | Jávorszky Béla Szilárd – Népszabadság

Illés, Fonográf, István, a király, Atilla - Isten kardja, Veled, Uram! A legfontosabb csomópontok Szörényi Levente életében. S bár színpadi műveinek, világnézetének, történelmi meglátásainak és nyilatkozatainak megítélése változó, abban vélhetően mindenki egyetért, hogy az április 26-án hatvan éves Kossuth-díjas zeneszerző-előadóművész a hazai beat/rockzene egyik meghatározó alakja.

alt Fotó: JBSz

Nemrég a Nemzeti Hangversenyteremben adtak ünnepi koncertet a tiszteletedre, ahol többek között Illés-dalok a capella feldolgozásai is elhangzottak. A magyar beat/rockzene egyik megteremtőjeként számon tartott csapat hivatalosan harminckét éve oszlott fel. 1981, 1990, 1996 és 2001 után idén augusztus 9-én viszont már ötödik alkalommal próbáljátok meg néhány órára felidézni azt a világot, ami kétségkívül elmúlt. Miért éreztek erre újra és újra késztetést?

A korábbi nagyszabású koncertek mind külső nyomásra jöttek létre - ez az első alkalom, hogy az Illés együttes belső késztetésre megy fel a színpadra. A több százezer embert megmozgató 2003-as csíksomlyói István, a király előadást látva Pásztory Zoltán vetette fel, hogy az Illés megalakulásának negyvenedik évfordulója alkalmából miért nem ismételjük meg ugyanezt. Ha nem is fenn a nyeregben, hisz az egyházi terület, de lenn a városban, Csíkszereda főterén. Mindannyiunknak tetszett az ötlet, a Zikkurat Színpadi Ügynökség pedig elkezdte megszervezni. Közben jelentkezett a Sziget, hogy ha már amúgy is a kezünkben a gitár, miért nem lépünk fel a fesztivál nulladik napján.

És valóban kézben a gitár?

Még nincs. Jelenleg zsibbad a bal kezem, kezelésre járok az ORFI-ba. De a koncert még messze van, addigra rendbe jövök.

1984-ben, 39 évesen mondtál búcsút a színpadnak. Azért egyre nehezebb lehet egy-egy ilyen megmérettetésre újra formába lendülni.

Persze. Az ember ízületei fájnak, az ujjak végén a bőrkeményedést szintén újra kell „termelni”, ami alapfeltétele a jó gitározásnak. A kor előrehaladtával ráadásul a hang is kopik, illetve mélyül. De aki fiatalon megtanult énekelni, az hatvan évesen is képes megformálni a hangokat. Kétségtelen, hogy a Little Richard vagy a Goodbye London előadása 2005-ben nem lesz könnyű feladat, de kinyomjuk.

Te már a hatvanas években is sokban különbözött pályatársaidtól. Például abban, hogy képzett muzsikusként bármit képes voltál eljátszani. Még a Stúdió 11-ben is gitároztál.

Keresgéltem a helyem. Zsoldos Imre felkérésére játszottam a Stúdió 11 „bittes” hangszerelésű számainak rádiófelvételén, de közben már be-beugrottam az Illésbe és a Bergendybe, így egy idő után ott kellett hagynom a fiatalok egyik „fő ellenségének” számító rádiós tánczenekart. Ma már furcsa lehet, de az akkori „forradalmi helyzetben”, ahol az ifjúsági lázadást a Radio Luxemburg angol számai jelentették, a Bródyval közösen írt első dalainkat is alig mertük előadni. Két angol szám között be sem konferálva játszottuk őket a Boschban. A tökéletlen technikai körülmények között alig lehetett érteni a szöveget, gondolták, biztos új Kinks-számok. Fokozatosan szoktattuk a közönséget a saját dalokhoz. A nagy áttörést aztán egy rádiós amatőr zenekari fesztivál hozta meg, ahol a döntőbe jutottaktól négy magyar nyelvű számot is kértek. A többiek - nem lévén saját - kénytelenek voltak korabeli könnyűzenei slágereket feldolgozni, nekünk viszont már kész volt az első négy Szörényi-Bródy dalunk, az Ó, mondd, a Légy jó kicsit hozzám, az Utcán és a Mindig veled. S amikor ezeket a rádió is elkezdte játszani, onnantól a közönség országosan megismert minket és befogadta a muzsikánkat.

Az Illés ettől kezdve befutotta a maga közismert pályáját. Aztán 1973-ban jött a Fonográf, ami zeneileg összetettebb volt, sok szempontból viszont érdektelenebb.

Az Illés-hangzásban valóban ősi, atavisztikus erők szabadultak fel, nem különösebben törődtünk a cizellálásra. A zenekari felállás sem tette volna lehetővé, de fel sem merült bennünk. A Beatles-felfogást - hogy a repertoáron legyenek sodró rock and rollok és lassú virágénekek - Szabolccsal vittük az Illésbe. Bródy inkább a Rolling Stones-féle irányba szeretett volna menni, Illés Lajos meg sokáig nem hitt a saját repertoár sikerében. A Fonográf többi muzsikusa, Tolcsvay László és Móricz Mihály a folk-rock felől jöttek, Németh Oszkár pedig sokkal finomabb kezű dobos volt, mint Pásztory Zoltán. A countryt magam mindig szerettem, az Utazás lemezem is alapvetően ilyen hangvételű, de azért azon meglepődtem, hogy a többiek ennek a sikeres album nyomdokain óhajtottak tovább menni. Aztán a hetvenes évek végén több nyugati szakember izgalmasnak találta, hogy van egy kelet-európai zenekar, amely ilyen sajátos ízzel játssza a country-t. A Wembley country-fesztiválra is hívtak, s ha a korabeli hatalom támogatott volna bennünket, talán nemzetközi szinten is elindulhatott volna valami mozgás körülöttünk. De nem sikerült kiutaznunk.

A Fonográf feloszlása, illetve a te 1984-es visszavonulásod azonban nyílván nem ennek a csalódottságnak, hanem a Bródy Jánossal közös színpadi művek - Kőműves Kelemen, István, a király - sikerének a következménye.

Így van. A Fonográf vezetőjeként - mivel akkor idehaza a zenekarok mögött ritkán álltak menedzserek - nekem kellett az együttes működésével kapcsolatos összes problémával megküzdenem. Ami már régóta csak nyűg volt. Amikor az István, a király „berobbant”, lélekben felszabadultam a zenekari béklyók alól. Nem csak a működtetési gondoktól, de az egész turnézós életmódtól. Nyilván alkati kérdés, de nekem a színpadi jelenlét már nem hiányzott akkoriban. Ahogy később sem. Nem is nagyon akartam ráállni az újabb és újabb Illés-koncertekre - ezzel, azt hiszem, a többségünk így volt -, de néha engednünk kellett a különböző irányból érkező folyamatos külső nyomásnak.

A kétségkívül korszakalkotó István, a király megítélése a közönség és a szakma részéről egyöntetű és nagyjából azonos. A zeneileg összetettebb és kísérletezőbb Atillára, illetve a trilógia harmadik részére, a Veled, Uram!-ra ez közel sem igaz.

Attól függ, mit értünk a szakmán. Érdemi kritikát ritkán olvashat az ember, az újságírók általában nem értenek ahhoz, amiről írnak, inkább csak ilyen-olyan előítéleteiket vetik papírra.

Te elégedett vagy ezekkel a darabokkal? Ahogy azok színpadra kerültek?

Többször elmondtam már, hogy alkotói szempontból számomra az Atilla a legjobb és legfontosabb. Lezsák Sándor igen szép, költői ihletettségű szövege egészen más mint Bródy Jánosé, és az Atilla már csak ettől is különbözik az István, a királytól. Később ugyan változtattam a darabon, zeneileg és dramaturgiailag is - új részek, új szereplő került bele, aki a mű monolitikusságát kicsit megszaggatta -, de a felújított változathoz többé nem nyúlok. Az Atilla jelentőségét lassan a közönség is kezdi észrevenni. A közérthetőség szempontjából kettő között elhelyezkedő Veled, Uram!-ot pedig már a bemutatóján is sokkal kedvezőbben fogadták.

Ebben a műben némi biztonsági játékot is érzett az ember.

Nem biztonsági játéknak mondanám ezt: csak jobban hasonlít az István, a királyhoz. Nincs benne annyi kísérletezés, mint az Atillában, de azért például a Megtettem mindent című utolsó kép, amikor István a halálos ágyán van, minden szempontból szembemegy annak, amit popularitásnak hívunk.

Úgy tudom, Árpád népe címmel új művet írsz.

Egyelőre keressük a lehetőséget, hogy miből, hogyan és hol tudjuk bemutatni. Készül a partitúra, de ahogy mondani szokták, a legjobb múzsa a határidő. Mint a címe is jelzi, nem Árpád áll a középpontban, bár a honfoglaló magyar vezér egy táltos alakjában több helyen megjelenik a darabban. A mű a két Vászoly-fiúról szól, Andrásról és Leventéről, és azt az állapotot mutatja be, ahová az erőszakos és magyargyűlölő Orseolo Péter uralkodása után jutott az ország.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Bródy János: Egy rezignált nyugger vallomásai >> - interjú, 2011. október

Bródy János: Dalba sűrített üzenetek >> - interjú, 2008. augusztus

István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008

Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus

Szörényi Levente: Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április

Nem járt le a Fonográf >> - cikk, 2004. június

István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus

Rosta Mária: Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2001. augusztus

Szörényi Levente: A darab vállaltan eklektikus >> - interjú, 2000. szeptember

Szörényi Levente: Másféle hangvételt akartunk >> - interjú, 2000. március