Juhász Gábor jelenléte, súlya egyre meghatározóbb a hazai jazzéletben. Szerény, halk szavú, de roppant tudású muzsikus, széles kitekintéssel. A kilencvenes évek elején Binder Károly partnereként tűnt fel, azóta megszámlálhatatlan formációban játszott, ma is több társulat tagja: Off Course, Balázs Elemér Group, Mirrorworld, Metszetek. Tizenöt évi intenzív zenekari jelenlét és több tucatnyi album után a nemrég megjelent “60/40” című lemez az első, melynek borítóján a saját neve szerepel.

Fotó: Domaniczky Tivadar

• A Budapest Music Center évek óta igyekszik világsztárokat hazai jazzmuzsikusokkal összeereszteni, így hallható közös lemezen például Archie Shepp és a Dresch Quartet, Charlie Mariano és a Balázs Elemér Group, vagy Erik Truffaz és az Off Course. A te szólólemezed is ennek a sorozatnak a része, rajta szintén egy világnagyság, a dán trombitás Palle Mikkelborg a partnered. Ki kezdeményezte ezt a találkozást?

Eredetileg a Fonó vezetői kerestek meg, hogy lenne-e kedvem szólólemezt készíteni, de ekkor már a BMC több produkciójában részt vettem, és elég lojális tudok lenni, ha egy kapcsolat működik. Legyen szó zenekarról, kollégáról vagy iskoláról. Ezért Gőz Lászlót, a BMC vezetőjét kerestem meg, ő ajánlotta, hogy legyen rajta külföldi vendég. Felmerült Charles Lloyd és John Surman neve is, de ők foglaltak voltak, majd eszünkbe jutott Palle Mikkelborg - az egyik legszebb tónusú jazzmuzsikus, akit az elmúlt években hallottam. Zenéjében egyszerre van jelen a tipikusan északi, kicsit Garbarekre emlékeztető éteri világ és Miles Davis harapós hangja. Ő javasolta aztán, hogy vegyük be a hárfás feleségét is.

• Mikkelborgtól - ahogy Surmantől vagy Lloydtól is - több generáció választ el. Miként a BMC-sorozat többi lemezére is javarészt a nagy öregeket hívták. Miért nem a saját generációjukból választottak partnert, ahogy ez a nemzetközi jazzéletben általánosabb?

Ebben nyilván kereskedelmi szempontok is szerepet játszottak, másrészt nálunk még mindig más a helyzet, mint Nyugaton. Ott egyáltalán nem meglepő, ha egy nemzetközi produkcióban a gitáros német, a trombitás svéd, a bőgős amerikai, a zongorista meg mondjuk spanyol. Tőlünk viszont még mindig teljes zenekarok mennek külföldre, vagy csak egyetlen sztár szólistát hívnak ide hozzánk, mert erre és ennyire lehet támogatás kérni. Egy hamburgi zenésznek nem gond Londonban vagy Párizsban játszani, ahogy egy párizsinak sem gond átugrani Hamburgba. Nekünk viszont először mindig el kell jutnunk Hegyeshalomig, és az utak onnan ágaznak tovább. Ráadásul ezek a közösen készített lemezek sem igazán itthon kelendőek - míg külföldön, főként Franciaországban és Németországban, több ezret adnak el belőlük, addig idehaza alig pár száz példányban fogy. Pedig mi, magyar jazz-zenészek elsősorban idehaza vagyunk ismertek.

• Elég sokat kellett várni erre az első szólólemezedre. Miért?

Nem érzem késeinek. Remek produkciókban vagyok benne, ahol ki tudom élni a saját kreativitásomat. Mindig úgy gondoltam, majd ha a saját gondolataim megvalósítása legalább olyan könnyű és eredményes lesz, mint más gondolatainak formába öntése, akkor értelemszerűen az előbbire helyezem a hangsúlyt. Persze az elmúlt években többször létrehoztam saját triót vagy kvartettet, de aztán azt láttam, hogy a körülöttem lévő dolgok annál erősebbek és értékesebbek. Dés László Metszetek című lemezével például nagyon jó turnézni. Dés számomra amúgy is a magyar jazz fontos alakja, igazi európai figura, nagy szabadságot sugárzó zenész. A Balázs Elemér Group ugyanilyen stabil pont az életemben, ahol szerzőként, hangszerelőként szintén jelen vagyok. A mostani lemezem nem azt jelenti, hogy ezeket a közösségeket szűknek érezném, csak azt jelzi, hogy már elég erős volt körülöttem a felhajtóerő ahhoz, hogy készítsek egy saját albumot, illetve hogy ezzel párhuzamosan ismét létrehozzak egy saját triót.

• Igen változatos lett ez a lemez: a mainstream jazztől a keleti hatásokon át a modern tánczenei ritmusokig sok minden összeér rajta...

Ezek adódnak az eddigi érdeklődéseimből. Ami talán kicsit újszerű, az az egyik számban hallható drum & bass alap. Ez a fajta modern elektronikai ritmus rendkívül izgalmas alapanyag egy jazzmuzsikus számára. Próbálkoztam már vele korábban az Off Course-ban is, de ott nem működött. Amikor viszont Erik Truffazzal játszottam, ismét felfedeztem magamnak, bár tudom, a drum & bass igazán öt-hat éve volt divatos. Az én értékrendem viszont jó ideje nem a divatokat követi, egyszerűen csak rácsodálkoztam.

• És a keleti zenei hatás? Ez azért elég nehezen összeilleszthető a mainstream jazzel.

Számomra fontos világ. Tíz évig foglalkoztam keleti, főként indiai zenével, dallamszerkezetekkel, közel ennyi ideig játszottam a keleti zenét a jazzel ötvöző Tin Tin Quartetben. Hogy mennyire sikerült a két világot integrálnom, nem tudom. Amúgy is nagy kérdés persze, hogy mennyire lehet szintézist teremteni bármilyen zene és a jazz között. Mert a jazz szerintem mindennél erősebb. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a jazz a mai kor legpontosabb, legkifinomultabb hangszeres zenei kifejező eszköze.

• Ezt talán járjuk körbe.

Azok, akik nem a papíron szeretnének darabokat megalkotni, mint az általam amúgy sokra tartott és tisztelt kortárs zenészek, hanem a hangszerükön akarják megélni a lehetőségeket, azok előbb-utóbb beleakadnak a jazzbe. És a mainstream jazz nyelvezete semmi mással össze nem hasonlítható szabadságérzetet, kifejezési lehetőséget ad. Valamikor a hatvanas-hetvenes években a rockzene is hasonlóan erős hangszeres önkifejezési forma volt, de a jazz a mai napig megmaradt ennek. Időről időre persze kapcsolatba kerül más zenei műfajokkal, formákkal, de azokat aztán szépen beolvasztja. Ami meg nem működik jól, azt egy idő után ledobja magáról.

• Nem inkább kölcsönhatásról van szó?

Van persze, hogy a jazz hat más zenei műfajra, a popzenétől a kortárs zenéig. Eötvös Péter új darabjaiban például egyértelműek a jazz hatásai. Sőt, már a negyvenes években Sztravinszkij vagy Bartók is használt jazzelemeket a műveiben, gondoljunk például A csodálatos mandarinra. De a jazz egy folyamatosan fejlődő nyelv. Az persze, hogy a műfajon belüli irányzatokból melyik lesz zsákutca vagy főág, az időről időre változik. A bebop például a maga korában egyértelmű leágazásnak tűnt. Az azóta eltelt ötven évben azonban minden, a jazzel komolyan foglalkozó zenész a bebop dallami nyelvét, struktúráját, harmónia-építéseit tanulja. Sokkal inkább mint a szving, a free vagy akár a cool nyelvezetét. Sőt, dallami szempontból a Miles Davis fémjelezte cool sem más, mint a bebop lelassítása. A bebop tehát túlélt mindent és mindenkit. Csak a közönség ezt esetleg nem tudja. Erik Truffaz lemezén mindenkinek a drum & bass alap a feltűnő és újszerű, miközben ő afölé akarva-akaratlanul bebop dallamokat is játszik.

• Más. A gitár a jazztörténelemben sokáig periférikus hangszernek számított. Az elmúlt két évtizedben viszont rendkívül megugrott a jazzgitárosok száma, külföldön és idehaza egyaránt. Szerinted mi lehet ennek az oka?

Szerintem ez a rockzene hatása. Abban, hogy régen annyi fúvós volt a jazzben, az is belejátszott, hogy népszerűek voltak a katonazenekarok, így a kisgyereknek trombitát vagy szaxofont vettek a szüleik. A hatvanas évektől viszont már inkább gitárt. Voltak amúgy korábban is jó jazzgitárosok, gondoljunk Wes Montgomeryre, Jim Hallra vagy Joe Passra, de ők is inkább a fúvósok eszközeit és technikáját vették át, ahogy mi is inkább Charlie Parker dallamai tanuljuk és Bill Evans akkordjait. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján aztán jött az új gitáros nemzedék, John Scofield, Pat Metheny, Bill Frisell, Mike Stern, akik ugyan a jazzen belül találták meg az önkifejezést, de mégis kötődtek valahogy a rockzenéhez vagy a blueshoz. És az ő hatásuk a jazz egész további irányára meghatározó. A nyolcvanas-kilencvenes években a vezető amerikai jazzmuzsikusok között pedig már igen magas a gitárosok száma. Mindez értelemszerűen Magyarországon is hat. A gitár, nekünk, magyaroknak amúgy is erősségünk, hisz az a két zenész - Szabó Gábor és Zoller Attila -, akik külföldön igazán komoly elismertségre tett szert, mindketten gitárosok voltak.

• Abban, hogy a gitárosok a rock, illetve a jazz felé fordulnak, nyilván az is szerepet játszik, hogy a klasszikus zenén belül ennek a hangszernek messze nincs olyan perspektívája, mint mondjuk a zongorának.

Nyilván. Klasszikus gitárosként az ember kizárólag szólista lehet vagy tanár. Egy jazzgitáros viszont semmivel sem áll hátrébb a rangsorban, mint egy jazz-zongorista vagy jazz-trombitás. A lehetőségek tágak. A rock más ügy. Amikor én kezdtem, sokan fordultak olyanok is a jazz felé, akik igazából rockzenészek szerettek volna lenni, de azt még nem oktatták iskolában. Ma már vannak rocksulik, például Kőbányán, így jazzt csak olyanok tanulnak, akik kifejezetten azt is szeretik. De azért majd minden nap játszom itthon klasszikus zenét is, amit hivatalosan nem tanultam. Egyetlen ilyen jellegű koncertet adtam eddig Olaszországban, többre nem is törekszem. De szeretem és sokat tanulok belőle. Arról nem beszélve, hogy mégiscsak jobb eljátszani egy Bach-művet, mint mondjuk skálázni.

• A jazz az elmúlt évszázadban fokozatosan intézményesült, a világ haladóbb felén neves állami iskolákban tanítják, egyre stabilabb az establishmentje. Bár nálunk - a térségben elsőként - már 1965-ben létrejött a jazztanszak, mely 1992-ben elvben a Zeneakadémia része lett, mégis a mai napig egy újpesti művelődési házban kénytelen néhány bérelt teremben működni. Hogy a műfajnak évente odaítélt különböző közpénzek nevetséges nagyságáról ne is beszéljünk. Várható áttörés?

A döntéshozók az elmúlt években kezdik felismerni, hogy a jazz évtizedek óta értékesebbé teszi a világ kulturális életét, ezért támogatandó. Egy neves jazzmuzsikusokból álló grémium több mint egy éve tárgyal a kulturális minisztérium képviselőivel, és ennek már vannak kézzel fogható eredményei is. Más kérdés, hogy ma még - mondjuk a klasszikus zenéhez képest - ezek valóban aprópénzek. A hazai jazzoktatás színvonala amúgy szerintem jó, legalábbis képzett muzsikusok jönnek ki, akik megállják a helyüket a nemzetközi porondon is.

• Lehet, hogy az oktatás jó, de utána a kiugró tehetségeknek - mondjuk Szabó Dánielnek, Oláh Cumo Árpádnak - változatlanul külföldre kell menni az elismerésért, mint ahogy annak idején Snétberger Ferencnek vagy Tony Lakatosnak.

Sajnos ez így van: a hazai jazzoktatás még mindig inkább elismert, mint a jazz-zenélés. Bár azért itt is történtek változások. A rendszerváltás környékén az akkor velem egykorú kollégák egyöntetűen azt állították, hogy Magyarországon jazzből nem lehet megélni. Ez ma már szerencsére nem igaz. Hogy persze mennyire számít jazznek a tanítás vagy a filmzene, azon lehet vitatkozni, de ma Magyarországon vagyunk jó páran, közel százan, akik alapvetően a jazzből élünk. És talán nem is rosszabbul, mint a társadalom nagy része. Nekem a havi fix a tanítás, nem sok pénz, de legalább a társadalombiztosításom rendben van. Nyilván e nélkül is életben maradnék, de túlságosan feszítene, hogy nem biztos, hogy a következő hónapban is lesz annyi koncert, mint az előzőben.

• Ehhez nyilván az is kell, hogy több formációban játsszál párhuzamosan. Nem igényel ez túl sok szellemi és fizikai egyeztetést?

Ma, ahhoz képest, hogy három-négy évvel ezelőtt még 9-10 zenekarban játszottam, ideális a helyzet, hiszen csak 4-5 produkcióban veszek részt párhuzamosan. Ez persze szellemileg szét tudja szedni az embert, ugyanakkor viszont nagyon inspiráló. És míg korábban voltak olyan munkák, amelyek nem okoztak számomra túl nagy örömet, ma mindegyik produkcióban egyformán jól érzem magam. A naptár persze már nehezebb ügy. Szerencsére a tanításban van egy remek helyettesem, a zenészkollégák meg általában rugalmasak. Ebben az évben például sokat játszottam, és már régen elhatároztam, hogy június végén mindenképpen elmegyek Firenzébe kiszellőztetni magam. Aztán két héttel előtte kiderült, a Balázs Elemér Grouppal lenne két koncert ebben az időszakban. Elemér viszont elfogadta a helyzetet, és ha nehezen is, de megoldották a fellépéseket egy másik gitárossal. Jó ilyen közegben létezni.

-------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Neve is van: Budapest (Juhász Gábor és Gyémánt Bálint duóprojektje) >> - interjú, 2012. február

Juhász Gábor: Nekem ez a díj a barátságról szól>> - interjú, 2009. október

Líraibb Juhász-dalok >> - interjú, 2009. február

Juhász Gábor: A jazz folyamatosan fejlődő nyelv >> - interjú, 2004. október