A hazai underground tánczenei kultúra doyenje Palotai Zsolt, vagy ahogy a többség ismeri: Dj Palotai. Partijai, rádióműsorai, mixalbumai ebben a műfajban régóta etalonnak számítanak, hovatovább nemcsak idehaza, de nemzetközi szinten is. Szikár, szótlan, látszólag szenvtelen, valójában tele van energiával, érzéssel, melódiával.

• A lemezlovas szó hallatán a többségnek még mindig Arató, Fabula, Cintula ugrik be, holott a kurrens dj-kultúra, különösen annak általatok is képviselt vonulata egészen másról szól. Mitől számít ma jónak egy dj?

Nehéz erre válaszolni, hisz dj sokféle lehet, az otthoni lemezlovasoktól a profi szórakoztatókig terjed a skála. Amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem, azt láttam, hogy külföldön a fiataloknak saját gyűjteményük van, sőt ezekből saját kazettákat készítenek, ezeket aztán odaajándékozzák a barátaiknak vagy hallgatják őket az autóban. Odakinn tulajdonképpen mindenki dj, aki otthon zenét hallgat. A CD-játszókba ma eleve bele van építve a randomtechnológia, ha megunod a sorrendet, egyetlen gombnyomással a gép tetszőleges sorrendbe rakta a számokat. Sőt akár saját magad is beprogramozhatsz bármilyen sorrendet.

• Ennek a zenekultúrának az alapja, ugye, a jamaikai stílusirányzat, a dub...

Részben maga a dub, részben a hozzá kapcsolódó fogalmak, hogy a dalnak többféle változata létezik, de a hangzás mindig egyedi. Ebben nagyon hasonló a mai tánczene a népzenéhez: lehet, hogy sosem tudod meg, ki volt az eredeti előadó, de nem is érdekes. Józsi bácsi vagy Mari néni esetleg ugyanazt a népdalt énekli, mégis egyben annak egy variánsát. Ez a zene ma is kicsit szájhagyomány útján terjed.

• De a különböző változatok ezúttal lemezen is rögzülnek, azaz elvileg bárki számára hozzáférhetőek.

Mégsem biztos, hogy eljut hozzád. Bár rengeteg felvétel keletkezik ma, hetente akár több száz lemez, de hogy arra ki hogyan talál rá, egészen más történet. Szintén egy párhuzam a népzenével: amikor nagyon erős, nagyon jó zenéket találok, úgy érzem magam, mint annak idején érezhették magukat a népzenegyűjtők, ha valamely vidéken csodálatos dalokra bukkantak. A kortárs tánclemezek sokszor csak pár száz példányban léteznek a világon, ha idejében nem bukkanok rá, akkor már soha nem fogom megtalálni.

• Számomra mindez a tömeggyártású hanghordozók megjelenése előtti időket idézi, amikor a dalokat még csak koncerteken lehetett hallgatni. A mai tánczenéknek rengeteg olyan változata van, amelyik nem kerül kereskedelmi forgalomba, csupán a megszállottabb dj-k forgatják őket, így azokat ismét csak adott alkalommal, partikon lehet hallani, azaz ismét közösségi élményhez kötődnek.

Így van. Az elmúlt évtizedben nagyon megváltoztak a zenehallgatási szokások. Időhöz és helyhez vannak kötve. Partikon, autóban, futás közben walkmanon. Ráadásul egy partin már semmit nem hallasz az elejétől a végéig, csakis a folyamatot. Ha jó a dj, észre sem veszed, hogy hol kezdődik az újabb dal, átúsznak, egymásba érnek a zenék. Ráadásul egy ideje fordult a kocka: míg korábban a dj-k a zenekarok mögött kevertek a háttérben, addig ma már gyakorlatilag egyenrangúak velük.

• És ebből a hangfolyamatból tíz év múlva mire fogunk emlékezni? Nincs konkrét szám, nincs konkrét lemez, illetve ha vannak, folyamatosan változnak.

Ez a pillanat művészete. A jövő itt nem érdekes. A múlt is csak annyiban, hogy abból ki tudd választani a mindenkor érvényeset. A folytonos új zene a többségnek zavaró. A régit folyamatosan össze kell rakni az újjal. A heti több száz lemez közül legfeljebb ha ötven-hatvanat meg tudok hallgatni. A legnagyobb kihívás - különösen annak, aki minden héten játszik -, hogy ebből mennyit vagyok képes beépíteni a repertoárba. Minden héten úgy összerakni az újat a régivel, hogy az működjön. Megtalálni azt, ami a múltból passzol, úgy, hogy talán észre sem veszed, hogy az tíz évvel ezelőtt történt. Egyfajta kettősségnek mindig benne kell lennie a zenében: amikor elkészül, legyen benne a most érzése, ugyanakkor legyen benne az időtlenségé is. Az elmúlt években maga a mű fogalma is erősen átértékelődött. Sőt ez a folyamatzene sokszor "folyamatalkotást feltételez. Egyesek gyakorlatilag a stúdióban élik az életüket, tudok olyanról, hogy a keverőpult alatt hálófülkét rendeztek be.

• Te valójában a közönséget szolgálod, tehát mindez alkalmazott zene vagy sokkal inkább önkifejezés?

Akkor jó, ha mind a kettő. Ha a közönséget figyelmen kívül hagyod, olyan, mintha otthon játszanál. A két dolognak egyensúlyban kell lennie. A rádióban is. Minden zenét azzal a meggyőződéssel kell lejátszanod, hogy az most éppen ott, éppen akkor a legjobb. Ha ezt meg tudod találni, akkor mindegy, hol játszol, milyen bulin, mennyi embernek. Ezért nagy a felelőssége a dj-knek. Nagyon fontos, hogy mi van az adott dal előtt, és mi jön utána. Ha mindez organikus, magától értetődő, akkor jó.

• Hol szeretsz jobban játszani: partikon, rádióban, esetleg odahaza?

Ha jó, akkor mindegy. A rádió talán azért izgalmasabb, mert ott többféle hangulatot lehet teremteni. Bár változatlanul azt állítom, hogy mindenre lehet táncolni, még a zajra is, de igazából azok a pillanatok izgalmasak, amikor kinyílnak a kapuk, amikor azt érzed - most minden megtörténhet. Németországban volt nemrég egy megrázó élményem, amikor eljutottunk ide. És akkor ott, a parti közepén feltettem egy cigánylemezt. Az emberek meg megőrültek.

• Ebben a világban számomra megdöbbentő a bakelitlemezek varázsa. Mi az oka, hogy az a kultúra, ami jelenleg a legprogresszívebb, és amelyben a technikának igen nagy szerepe van, éppen e régi, sokak szerint idejétmúlt hanghordozóhoz nyúl?

A hangzás miatt. A CD például képtelen visszaadni a bakeliten tökéletes basszusokat De a bakelit esetében sem mindegy, milyen vágás. Nagyon fontos, hogy a dubplate-hez játszás közben fizikailag is hozzá tudsz nyúlni. És látod a zenét. A barázdák változóak, tudod, hol mi fog történni. Látod, hol a kiállás, látod, mikor jönnek be a ritmusok. És akkor még nem is beszéltem az illatáról: ha kihúzom a borítójából, ugyanaz az illat csap meg, mint a régi könyveknél. Ezek a dubplate-k igazából arra jók, hogy a partikon teszteljed. A stúdióban kész vagy a zenével, vágatsz egy mintát, este leviszed a klubba, megkéred a dj-t, vagy te magad lejátszod, és a hatást azonnal tesztelheted. Ha valami nem tetszik, visszamész a stúdióba, újra kevered, kicserélsz benne ezt-azt, újabb mintát vágatsz, és minden kezdődik elölről. Mire a lemez megjelenik, a dal egészen átalakul. És közben létrejött belőle ezernyi variáció.

• Mondják, a mai tánczenékbe mindenféle stílus, irányzat belefér, a klaszszikus zenétől a népzenén át a dzseszszig. De hallgatva őket, gyakorta elbizonytalanodom. Nemcsak a stílusok keverednek itt, de a zseniális művek is a tucattermékekkel, az eredeti hangvételek a halovány kópiákkal.

Az ellenpontnak mindig ott kell lennie, egy idő után a tökéletes is kioltja önmagát. Hosszú távon bármi unalmassá válik. Szokták persze azt is mondogatni, hogy a zenekarokkal szemben mi 5-6 órán keresztül is képesek vagyunk változatosak lenni. Ráadásul a világ legjobb zenéit játszhatjuk. Nincs időlimit, nincs kizárólagosság. Ez a kultúra eddig a világ összes létező zenéjéből táplálkozott, most valószínűleg megfordul a dolog, és az összes többi zene fog ebből meríteni. Kölcsönhatás lesz, közelítenek, átcsúsznak egymásba. Mondják persze, hogy egyes dj-k az autentikus népzenéket csak attraktív hanghatásként használják, de ez is csak attól függ, ki nyúlt hozzá. Bár a hangképzés gépekkel történik, de egyáltalán nem mindegy, ki van a gép mögött. Az embereknek meg kell tanulniuk bánni a technikával. És az utolsó egy év nekem arról szólt: most vált mindenki számára érzékelhetővé a zene lelke. Ez az év egyébként Magyarországon is az áttörés éve lesz, a honi zenék igen erősek kezdenek lenni. Itt van például Yorderboi, 22 éves, és Perutól kezdve Amerikáig mindenki ráizgul a zenéjére.

• Igaz, hogy a külföldi dj-knek, amikor idejönnek, leesik az álluk, hogy erre a kultúrára idehaza mennyi ember vevő?

Igen, ez a fajta rétegzene, meggyőződésem, Magyarországon sokkal erősebb, mint bárhol. David Holmes, amikor legutóbb Miamiban láttam, a kisszobában játszott ötven embernek. És amikor idejött, nem hitte el, hogy háromezer ember van a partiján. Nagyon erős itt ez a réteg.

• Ez talán annak is köszönhető, hogy ennek a kultúrának fontos közvetítője a Tilos Rádió, amelynek te is alapító tagja vagy, sőt, annak zenei világát nagymértékben meghatározod.

Lehet. De az biztos, hogy a Tiloshoz hasonló rádió nemcsak Magyarországon nincs, de a világon sem nagyon. Nem elsősorban azért, mert nincs benne reklám, mert minden műsorkészítő ingyen dolgozik, hanem mert itt a műsorok 90 százaléka élő. Nem előre felvett stúdióbeszélgetések, zenei blokkok, hanem szó szerint aktuális történések. Talán egyetlen ilyen rádióról tudok még: a New York-i WFNU, ahol három órán keresztül váltják egymást a műsorkészítők, szinte kivétel nélkül dj-k. Az is érdekes, hogy hogyan tartják fenn magukat! Naponta délelőtt héttől fél kilencig van egy műsorsáv, amit két ember készít a New York-i zsidóságnak. Alapvetően elviselhetetlen, annyira rossz a műsor és a zene is, de azok, akik rendszeresen hallgatják ezt a rádiót, ebben az időpontban alszanak. Azaz nem zavarja az életüket. Amikor viszont gyűjtést rendeznek a rádiónak, az adományok 80 százaléka azoktól az emberektől jön, akik csak azt a másfél órát hallgatják. Sajnos Magyarországon nincs olyan mecénás réteg, amely fenn tudna tartani egy ilyen típusú rádiót. Illetve van, hisz a hallgatók, ha nehezen is, de fenntartják a Tilost.

• A Tilos, sokan mondják, belterjes világ. Egy jól meghatározható kör csinálja, a betelefonáló hallgatók is nagyjából mindig ugyanazok.

Meglepetések mindig vannak. Sosem tudhatod, hogy kit találsz meg. Emlékszem, még kalózrádióként működtünk, a Szabadság-hegyről adtunk, és az egyik hajnalban, amikor elfáradtunk, kiraktuk a mikrofont a kertbe. Kaptunk leveleket, az egyik lakótelepen élő idős házaspár írta, hogy egyszer csak beleakadtak ebbe a madárcsicsergésbe. És órákon keresztül hallgatták. Amikor a TF-pályánál volt a stúdió, kérdezték, kinek a kazettája az, amin teniszeznek. Mondtuk, nem kazetta, kitettük a mikrofont, élőben adogatnak, vasárnap délelőtt. Ilyenek persze ma már sajnos nincsenek.

• Visszatérve a partikra: mennyi ideig tart összeállítani az aznapra való lemeztáskát?

Teljesen változó. Nyilván vannak olyan lemezek, amelyeket mindenhová elviszek magammal. De függ a bulik helyétől, idejétől. Általában két táskát viszek, van bennük vagy kétszáz lemez. Vannak, akik mindenhová ugyanazt a hatvan lemezt viszik. A dolog működhet így is, úgy is. Szerencsések vagyunk, mert azt tesszük, amit igazán szeretünk. Az egyetlen gond, hogy nálunk minden csak éjfél után működik. Sokszor elmondtam már: nincs igazi közönség. Illetve csak azok vannak ott, akiknek másnap nem kell felkelniük. Londonban, New Yorkban minden este zajlik, legkésőbb kettőkor abszolút vége. Nálunk meg gyakran reggel hatkor fejeződnek be a partik.

• Mostanában külföldre is egyre többet hívnak. A múlt héten például Hollandiában jártál, nem is akármilyen eseményen.

Igen, az új, Abrak a Dubra című lemezem révén hívtak meg, az Európa-napra, ami tulajdonképpen egy vonatút volt Maastrichtől Utrechtig. Az uniós tagságra váró országok mutatkoztak be itt, zenei vonalon ebből a térségből egyedül engem hívtak. Ott volt a holland kulturális miniszter, az egészet élőben közvetítette a nemzeti rádió. Ami a közeljövőt illeti: Monacóban a herceg bulijára Boban Markovics és Lajkó Félix mellett engem is meghívtak. A jövő hónapban a zene ünnepén játszom majd Berlinben. Lehet, hogy Norvégiában is fellépek. De nekem már így is nagyon sok. Már vidékről is fárasztó hazajönni hajnalban. Éjszaka dolgozom, ráadásul van családom, nem könnyű megteremteni itt is az egyensúlyt.

• Sok felkérést hárítasz el?

Attól függ, hova hívnak. Ha látom értelmét, elvállalom. Pénzért csinálom persze, de még a zsírosabb helyzetekből is igyekszem a maximumot kihozni. Nagyon sokfelé hívnak, divatbemutatóktól a színházon át a filmekig. A Műcsarnoknak a mai fiatal magyar képzőművészek kiállításához kértek tőlem kísérőzenét. Ezek valódi kihívások.

• Buktál már meg valaha?

Bukni talán nem buktam, de előfordult, hogy nem működött a dolog. Egyszer egy klasszikus zenét játszó zenekarral engedtek össze, mindenfajta elképzelés nélkül. Mondták, játszunk egyszerre. Izgalmas lehetett volna, ha mindketten felkészülünk rá. De őket igazából nem is érdekelte, hogy én mit csinálok. Ami viszont eddig talán a legizgalmasabb volt: Lajkó Félixszel Szabadkán zenélni. Hozta a hegedűjét, és hat órán keresztül játszottunk. A végén már elszakadt az összes húrja, nekiállt, ütötte a hegedűjét, plusz szövegelt a mikrofonba.

• Mi volt az eddigi legnagyobb kihívásod?

Talán egy New York-i kávéházban vasárnap délután, kettőtől ötig játszani. Meggyőződésem, hogy egyes zenék hajnalban működnek, mások inkább este, megint mások délután. Ebbe a New York-i kávézóba körülbelül ötvenen fértek be. Hihetetlen volt számomra. Olyan hangzás volt, ami itthon egyik klubban sincs, és olyan zenét játszottam, amit különben sosem tudok játszani. Közben a helyen minden berendezési tárgy eladó volt, ott függött rajta az ár, ha fizettél, vihetted. Fél óra elteltével egyszer csak odajöttek, összecsomagolták a mellettem lévő asztalt, gondoltam, táncolni akarnak, de nem - valaki megvette. Majd jött a következő asztal, és azt is beárazták. Ettől folyamatosan változott a hely. Azt gondoltam, New Yorkban már nem lehet semmi meglepetést okozni, de akkor - a tulajdonosok elmondása szerint - soha ennyien nem mentek oda hozzájuk érdeklődni: ki ez az ember, honnan érkezett? Nem szólva azokról, akik egyenesen hozzám jöttek. A mosogatónénitől a jól szituált üzletemberig. A gyerekek meg ott táncoltak az apjukkal. Volt, aki az ott lévő kis lemezboltba hívott meg lemezekre. Azt mondta, amit választok, ő fizeti. És mindez nem egy péntek éjszakai bulin történt velem, hanem vasárnap délután.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

A zeneszelektor (Palotai Zsolt portré) >> - cikk, 2010. március

Palotai Zsolt - Megmutatni, más is van >> - interjú, 2009. július

Palotai Zsolt - Sokszínűség, sok szeméttel >> - interjú, 2003. szeptember