A magyar jazz egyik legprogresszívebb egyénisége Grencsó István. Erőteljesen egyéni stílusa először az 1979-ben alakult szombathelyi Masina Jazz Csoportban mutatkozott meg, majd Budapestre költözése után Dresch Mihállyal zenélt. 1985-ben alapította meg a változó összetételű, ma is aktív Grencsó Kollektívát. Emellett a kortárs/etno Makám, a kortárs/rock Kampec Dolores tagja, illetve a kísérleti jazzt és hiphop ritmusokat ötvöző Dubcity Fanatikz egyik kulcsfigurája. Ma este a Trafóban ad koncertet új társakkal kiegészült zenekarával, különleges, a vándormozik hagyományában gyökerező, saját bevallásuk szerint a "figyelem szisztematikus porlasztására" alkalmas vizuális környezetben.

• A szabad jazz és a kortárs rockzene között mozgó 7 ének az utolsó mohikánoknak című lemezed majd egy éve jelent meg. Gondolom, azóta változó a koncertanyag.

Nemcsak az anyag változik, de a muzsikustársak is, egy csellistával és egy újabb gitárossal egészültünk ki. A koncerten részben felidézzük a Villa Negra és a 7 ének az utolsó mohikánok lemezeket, részben eddig még el nem hangzott kompozíciókat játszunk. Nemrég egyébként meglepődve tapasztaltam, hogy az album a hazai szaklap, a Gramofon szavazásán bekerült a tavalyi év három legjobb lemeze közé. Meg kell követnek magam: azt hittem, erre a produkcióra oda se figyel a szakma.

• Talán ezzel azt is méltányolták a kritikusok, hogy te nem ortodox jazzmuzsikus vagy, aki kizárólag standardeket, illetve a műfaj modern irányzataiba illő kompozíciókat játszik, hanem mindig megpróbálta a határokat tágítani, más területekre is elkalandozni. Például a mai elektronikus tánczene felé, miként ezt legutóbb a Dubcity Fanatikz projektben tetted.

Ebbe a projektben nem én voltam a kezdeményező, csak később kerültem bele. Az ötletgazda-kivitelező Prieger Zsolt szombathelyi, akárcsak én, mégha nem is ugyanaz a generáció. Örömmel figyeltem, hogyan bukkan fel a kilencvenes évek elején az Anima Sound Systemmel, gondoltam, végre valami új jött Szombathelyről. Aztán tavaly Zsolt megkeresett, mutatott néhány anyagot, zenei szövetet, és kifejezetten azt kérte, hogy magamat adjam. Sosem zárkóztam el az ilyen felkérések elől, mindig tanulhatok belőle, újabb stílusokat és embereket ismerhetek meg, és sosem kell olyat játszanom, amihez ne lenne kedvem. Két Dubcity-koncert volt eddig, mindkettőn jól éreztem magam, akkor meg miért ne?

• Lesz ennek esetleg további folytatása is?

Elképzelés szintjén igen. A legközelebbi munkámba mindenképpen szeretném bevonni Zsoltot, illetve Németh Gergőt, hogy segítsenek a keveréssel, a dj-s mixeléssel. Esetleg én is részt veszek egy-két további produkciójukban.

• A magyar jazz egyik nagy kalandozójaként elég könnyedén vándorolsz a különböző korszakok között. Elindultál a kortárs avantgárd jazz irányából, a kilencvenes évek végén a századelő jazz-, illetve a negyvenes-ötvenes évek filmvilágát idézted meg, most meg a legfrissebb popzenéhez nyúlsz, ezzel akár a jövő jazzének egyik lehetséges irányát is megmutatva. Ennyire kalandvágyó vagy?

Én mindenhol ugyanazt játszom, csak mindig az aktuális környezet adja meg annak végső formáját. De nem csak a zenei szövet, hanem az azt megszólaltató formáció is állandóan más és más. A Grencsó Kollektívában eleinte kényszerű volt az állandó váltás, folyamatosan cserélődtek a muzsikustársak, de ma már tudatosan törekszem erre. Nagyon jó ez az folyamatos mozgás, hogy a Kollektíva hol kibővül, hol beszűkül. De mindig van egy stabil mag - Benkő Róbert bőgő, Jeszenszky György dob -, nagyon jól érezzük egymást, és körénk időről időre mindenféle zenészek csoportosulnak. Így állandóan van frissülés, ez a változás nem engedi megsavanyodni, megposhadni a zenét. Ezek a kívülről érkező és részben beépülő ötletek, impulzusok elevenen tartják az egészet.

• Igen, de nem biztos, hogy rajongóid/tisztelőid mindig tudják ezeket a kalandozásokat követni.

Majd utolérnek, majd megszeretik. A 7 ének az utolsó mohikánoknak című lemezem is első hallásra sok barátomat meglepett, de aztán többszöri nekifutásra a helyére került az album. Ez a sokszínűség persze a lemezkiadásnak sem tesz jót, de egyébként is annyira kis példányszámban adunk el CD-ket, hogy már csak ezért is felesleges ezen gondolkodni.

• Inkább min gondolkodsz?

Több dolgon töröm a fejem: szeretnék készíteni egy "indulós" lemezt. Olyan zenét, mint amit a tűzoltó zenekar szokott nyomni, de magyar művekből, Rákóczi marsot meg 1848-as honvéd indulókat, sok fúvóssal, közvetlen stílusban. Másik dédelgetett vágyam, hogy gospelekből egy nagyon letisztult, áttetsző albumot készítsek. Hogy mindezt milyen hangszer-összeállításban, az még képlékeny.

• Nem mondhatnám, hogy az a koncertező fajta vagy. Nem akarsz többet játszani, vagy nem is nagyon keresnek?

Lehetne több fellépés, ha komolyan foglalkoznék vele. Kipróbáltuk néhány új kávézót, és bár nem szólnak bele, hogy mit játszunk, de igazából a vendéglátás a fontos, nem a zene. Ahol meg szívesen koncertezünk, például a győri Medawave fesztiválon, ott meg mostanában anyagi nehézségek vannak. A Mediawave szervezői éppen most mondták le a fellépésünket, mert nem kapták meg a beígért állami pénzeket. De ez minden évben így volt, ezért készülünk rá, ott is hasonló előadást tervezünk, mint most a Trafóban: 15-20 vetítőgép a térben elhelyezve, filmrészletekkel és végtelenített szalagokkal. Azaz egyfajta vizuális figyelemeltereléssel.

• Külföldre se nagyon hívnak?

Nem jellemző. Bár éppen két hete kerestek meg Németországból, egyszerűen felhívtak itthon, hogy bármilyen formációval érdekelném őket. Már vissza is igazolták, úgy néz ki, tavasszal lesz néhány koncertünk ott. Ezt szeretem, ez így tiszta. Itt tényleg kíváncsiak ránk, nem arról van szó, hogy addig ostromoltuk őket, míg elunták, és azt mondták: na jó, hívjuk már meg. Az általunk játszott zenére egyébként is eddig kevesen kattantak rá. Én viszont nem akarok senkit sem kiszolgálni, divatokat meglovagolni, 500 márkáért valahol bohóckodni.

• És mi van a fotózással? Erről a szenvedélyedről is sokáig csak a barátaid tudtak.

Valahogy így alakult. Kapcsolatok kellettek volna, meg mozogni bizonyos körökben, s nekem ez nem fekszik. De sosem dugtam el a képeimet, ha valaki kérte, szívesen megmutattam. Itthon egyébként is kevés képem marad - mindig elviszik a barátok, az ismerősök. Kicsit fellengzősen azt is mondhatnám: folyamatos világkiállításom van, mivel a képeim Tokiótól Baltimore-on, Helsinkiig és Párizsig lógnak a falakon. A zene mellett a fotózás azonban periferikus tevékenység. Be kell valljam, másfél éve a régi anyagokból élek. Sosem fotóztam programszerűen. A legkedvesebb képem, a Villa Negra lemezborítóján is látható bácsit például úgy vettem le, hogy mentem haza a boltból, és ott aludt a Horánszky utcai MÉH-átvevő előtt. Gyorsan hazaszaladtam, hoztam a kamerát, közben meg izgultam, nehogy elmenjen. Tulajdonképpen csak két igazi fotósorozatom van, a könyv alakban is megjelent Kilincsek, és egy az újvidéki magyar telepről. Tolnai Ottó mesélt sokat róla, a kilencvenes évek elején, még a háború előtt több alkalommal jártam ott. Kertvárosi rész, igen eklektikus, hol egy hatalmas villa, hol egy fabódé, szűk utcákkal, földutakkal. A telepet azóta teljesen feltúrták, átalakították, a magyarok elköltöztek. Így lettek ezek a képek dokumentumok. Most januárban volt egy kiállításom Ausztriában, Kőrössy Zoltán pedig kért tőlem fényképeket legújabb könyve illusztrálására. De mondom, nem ez a fő csapás, egész nap a zenével foglalkozom. Meg a gyerekekkel.

---------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Grencsó István: Nem preferálom az ipari jazzt >> - interjú, 2011. január

Grencsó Big Collective: Villa Negra >> - 303 magyar lemez, 2008

Grencsó István és a Csodaautó >> - cikk, 2003. szeptember

Grencsó István: Mindenhol ugyanazt játszom >> - interjú, 2002. március

Grencsó Rejtélye >> cikk, 2000. április

Grencsó Fekete kenyere >> - cikk, 1999. május

Grencsó és Monk találkozása >> - cikk, 1996. október

Grencsóék Ébredése >> - interjú, 1996. március