Főrendezőként, művészeti igazgatóként, elnökhelyettesként évtizedeken keresztül meghatározó egyénisége volt a magyar televíziózásnak. Amikor 1996 a Magyar Állami Operaház főigazgatója lett, egy pénzügyileg instabil, hatalmi klikkektől terhes intézményt vett át, tavaly májusban viszont egy adósság nélküli, személyi ellentétektől alig terhelt házat hagyott az utódaira. Az azóta úgymond "civil rendező", Szinetár Miklós ma hetven éves.
Ilyenkor mindig a klasszikus vicc jut eszembe: Belgiumban az iskolában megpróbálják szétválasztani az egyformán agresszív két nemzetiséget. Vallonok balra, flamandok jobbra, mondja az iskolaigazgató. Mire Móriczka jelentkezik: És tessék mondani, mi, belgák hova álljunk? Egész életemben belga voltam. Miként legutóbbi filmem hőse, gróf Bánffy Miklós, én is igyekeztem sehova sem tartozni, és a mindenkori agresszív nyájakat az intézményektől távol tartani. A televíziózásban a mindenfajta közönséghatás nélküli lila intellektuális önmutogató privát dolgozatírást éppúgy, mint a manapság mindent elöntő, teljesen alpári, házmester-kiszolgáló, agresszív, büdös lábú szórakoztatást. Az Operában is folyamatosan kétoldali nyomás ellen kellett küzdenem: sem a "német", sem az "olasz" tábor híveit nem akartam kiszolgálni. Nem akartam, hogy botrányelőadások legyenek a krisztuspapucsos heccértelmiségnek, ahol minden csak a rendezőről és a közönségelborzasztásról szól, vagy hogy egy szörnyű múmiacsapatnak csináljunk ócska, poros múzeumot, ahol mindenfajta gondolat nélküli hangnagybirtokosok ordítanak egy képeskönyv előtt. Egész életemben utáltam a nyájakat, és mindig volt belőle kettő: egy populista és egy intellektuális nyáj. Ugyanazokkal a nyájszabályokkal, ugyanolyan kötelező véd- és dacszövetséggel. És amikor változás van, és az egyik nyáj váltja a másikat, mindig azt kérdem, igen, de mi, belgák hova álljunk?
Ezt inkább a politikai területről mondták egyesek. A mai napig őrzöm az eljövetelemkor kapott levelet, melyben 52 televíziós rendező és szerkesztő köszönte meg nekem mindazt, amit a televíziózásért tettem. Az egykori kollégák a mai napig szívesen fogadnak, ha bemegyek a Szabadság térre.
Sokan szidják ma Aczél Györgyöt, de ne felejtsük el, akkor Csehszlovákiában kulturális ügyekben Bilak döntött, a Szovjetunióban meg Ponomárjov és Szuszlov. A magyar kultúrpolitika - bármennyire tagadják ma - nagyban különbözött a többi szocialista országétól. Nálunk Csurka István József Attila-díjas, Németh László Kossuth-díjas lehetett. Mégha szörnyű diktatúra is volt, és a rendszer természetéből fakadóan azokat, akik manifesztálták a rendszerellenességüket, nem engedték szóhoz jutni. Igen, akkor az alkotókat a félelem igazgatta. Nem úgy, mint ma, amikor - József Attila szavaival élve - a fortélyos félelem teszi ugyanezt. A be nem vallott, el nem ismert, de a háttérben munkáló félelem. Ha akkor az ember ment az utcán, és egy gyanús nő megállította, hogy gyere be szép szőke herceg, majd kapott egy betegséget, akkor azon nem csodálkozhatott, hisz tudta, hogy egy kurvához ment be, vagyis hogy egy diktatúrában dolgozik. Ha viszont ma egy úriasszony felhívja a lakására, cseveg vele, kávéval kínálja, zongorázik neki, vagyis úgy tesz, mintha demokrácia lenne, majd amúgy véletlenül lefekszik vele, és ettől kap egy betegséget - azt azért kikérem magamnak. Egyébként, ha az a pár évtized, amit a televíziózásban töltöttem, nem lett volna előnyös a szakmának, akkor ma televíziók nem ebből az archívumból élnének. Az akkor készült darabokat ma is játszhatók. Egyetlen általam betiltott művet tudtak csak később előszedni, az is rendkívül pocsék minőségű volt.
Inkább volt egyfajta személyes hitelem, ezért mint udvari bohócot eltűrtek. Mindig utáltam mindent, ami direkt, szájbarágó, fekete-fehér. Hogy a rosszakban nincs semmi emberi vonás, a hősben pedig semmi hiba. Kis túlzással közéletünket mindig ez jellemezte. Mindig voltak megszállottak, akik 1990 előtt keresték a jó elvtársat, 1990 után pedig a jó hazafit, ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanazzal az agresszivitással. A múltkor hallottam: aki csak hallgatja a Himnuszt, de nem énekli, az nem jó hazafi. Akárcsak gyermekkoromban a munkásmozgalmi dalokat. Vezető tévésként, színházak irányítójaként mindig az volt az elvem: tehetséges emberek vesznek körül, hagyom őket dolgozni. Egyszer ki is rúgtak emiatt. Amikor mint televíziós elnökhelyettest leváltottak, a pártközpont azzal indokolta döntését, hogy nem vagyok hajlandó cenzúrázni. Hogy én a műsorokat adásban nézem meg, és utólag mondok rá véleményt. Az igazi elnökhelyettes azonban kézben tartja a dolgokat, mondták, és előre kiszűri a "jót" és a "rosszat". Na, ez nekem sosem ment.
Igen, akkor évi hatvan-hetven tévéjáték készült a Magyar Televízióban. Tíz év alatt ötven eredeti opera és operettfilm. De azt se felejtsük el, hogy mindez a monopol helyzetű állami tévében jelent meg, a nézőnek tehát nem volt választása, legfeljebb kikapcsolta a készüléket. A televízió általam irányított kulturális részét ma is vállalom, a politikai részét már akkor sem. Szerencsére fizikailag sem nagyon érintkeztünk. Akkoriban azt mondogattam, az én televíziómra azért vagyok büszke, mert nem olyan, mint egy televízió. Mármint ahol két lábszagú szórakoztató műsor között szájbapolitizálják a nézőt. Az operaházamra is azért voltam büszke, mert nem olyan volt mint egy opera. Nem követte sem a már emlegetett "német", sem az "olasz" vonalat. Szerénytelenség nélkül mondhatom: eddig mindegyik munkahelyemen visszasírnak.
Borzasztó nehéz olyan embereknek, akiket szinte én fedeztem fel vagy indítottam el a pályán, azt mondani, hogy ne haragudj, de megöregedtél. Milyen jogon mondom ezt, hiszen én is. Csak hát ez a fajta vezetői munka tovább végezhető, mint az énekesi. Amikor végül elvállaltam, az Operaháznak 124 magánénekese volt, amikor elmentem, csak 92, és büszke vagyok arra, hogy a mindezt úgy sikerült megtenni, hogy igazából egyetlen ember került csak az utcára. Mindig nyugodtan aludtam. Nem vádolt meg senki azzal, hogy kicsináltam, tönkretettem. És a munkatársaim mindenhol hozzászokhattak ahhoz, hogy nálam nem érdemes feljelentgetni, mert aki feljelent, azt törvényszerűen feljelentik, aki áskálódik, azt óhatatlanul megfúrják.
Erre szoktam azt válaszolni, a konfliktus számomra nem doppingszer. Sokan vannak a szakmában, akiknek elemi szükségletük a feszültség, én viszont csak akkor megyek bele konfliktusba, ha annak valóban tétje van. Amikor az előző kulturális kormányzat be akarta zárni az Erkel Színházat, akkor tiltakoztam és sikerült is megakadályozni, más kérdés, hogy azonnal kaptunk egy pénzügyi revíziót, holott még alig ért véget az előző. Dee hát ezek reflexszerű hatalmi gesztusok. Amikor felsőbb helyről telefonon "ajánlották", hogy egy általam egyébként nagyra becsült karmestert nevezzek ki zeneigazgatónak, akkor is ellenálltam, meg is kaptuk érte az újabb pénzügyi revíziót. A televízióban számos alkalommal volt konfliktushelyzet, de ott másként éltem meg, mert az ottani derék "ávós szárny" havonta, kéthetente rendszeresen feljelentett. A veszprémi televíziós találkozó miatt azért, hogy az a disszidensek találkozója. Az NDK pártvezetésénél azért, a kelet-német filmek helyett nyugat-német filmeket hozatok be. Sára Sándornak a Don-kanyarról szóló dokumentumfilm-sorozata miatt több alkalommal is. A sors iróniája, hogy a feljelentők jelentős része ma népnemzeti hősként villong. De hát nekik a feljelentés a vérükben van, teljesen mindegy, hogy kit, kinek és miért.
Nem nagyon. Különösen az Operán belül nem látom még a saját helyzetemet. 1996-ban az első dolgom volt, hogy létrehoztam egy tanácsadó testületet, aminek a korábbi igazgató Petrovics Emil, a korábbi főrendező Mikó András, a legendás gazdasági vezető Szirtes György és a szintén nagyra becsült dramaturg, Fodor Géza volt a tagja. Mert úgy éreztem, egy folyamatot viszek tovább, és ezekre az emberekre szükségem van. Rám ma az Operában ilyen értelemben a világon semmi szükség. De nem panaszkodom, tele vagyok vágyakkal, tervekkel. Nemrég Kanadában rendeztem a Szerelmi bájitalt, most Belgrádban a Cosi Fan Tuttét. Szeretnék írni is, és változatlanul nagy szerelmem a televíziózás.