Novák Ferenc - vagy ahogy mindenki ismeri: Novák Tata - koreográfus, rendező, a Honvéd Művészegyüttes művészeti igazgatója nem szeret hátra tekinteni. Most viszont a számvetés elkerülhetetlen, a még mindig robbanékony, temperamentumos mester ugyanis ma hetven éves. 

Fotó: Szabó Bernadett

• Már amikor a barátaiddal az ötvenediket ünnepeltétek, akkor is eléggé megrendült voltál. Képzelem, mit érzel most...

Utálom az egészet. Húsz évvel ezelőtt, ahogy ott álltam a Bihari együttes próbatermében, hatalmas gyászszalaggal a mellemen, előttem a rengeteg ital, és ahogy egymás után jöttek a barátaim a részvétüket kifejezni, akkor tényleg azt hittem, hogy vége. Most viszont elértem a hetvenet, és egyáltalán nem biztos, hogy a nyolcvanat megérem.

• Születésnapodat a Pesti Magyar Színházban ünnepled meg, a műsorban azonban egyetlen koreográfiád sem szerepel. Gondolom, ez szándékos.

Igen, az én kérésem volt. Az egész est biztosan a "blamálásomról" fog szólni, a koreográfiáimra most nem vagyok kíváncsi. Nem akarok visszapillantani, történt, ami történt, ami agyrémet meg lehet csinálni az életben, azt megcsináltam. Történhetett volna persze egy-két dolog másként is, de utólag azokat sem sajnálom. Amikor például 1949-ben felvettek az egyetemre, majd két hónap múlva kitettek, mondván, nem jó a káderlapom, akkor nagyon el voltam keseredve. Nyolc évvel később aztán mégiscsak elkezdhettem, de akkor már nem irodalomszakra mentem, hanem néprajzra. Közben pedig dolgoztam egy gyárban, másként soha nem ismerhettem volna meg az életet úgy alulról. Boldog embernek mondhatom magam, soha nem kötődtem semmilyen politikai irányzathoz, mégis sok mindent meg tudtam valósítani.

• Nem csak megvalósíthattad elképzeléseidet, de a politikai kurzusok mindegyike el is ismerte a munkásságod.

Valóban nem panaszkodhatom. Pedig mindig azt mondom: a kommunizmus negyven évét úgy úsztam meg, hogy biztos volt valami titkos diliflepnim. Időnként elképesztő dolgokat mondtam nagy állami vezetőknek, magának Aczél Györgynek is. Aczél például az István, a király bemutatója után megkérdezte tőlem: maga olyan jól van Hollandiában, nem akarja a családját is kivinni? Mondtam, Gyuri bácsi, én nem okozok maguknak ekkora örömet. Egyébként is, minek mentem volna el, nekem itt volt a helyem. Koreográfiáim, rendezéseim itthon és külföldön rengeteg sikert arattak, írtak a munkáimról a kritikusok jót is, rosszat is, jóról rosszat és rosszról jót. Minden megtörtént hát velem, amire vágyhat egy magamfajta, táncból és színházból élő művész. Ráadásul két szerencsés tulajdonsággal is megáldott az isten: nem vagyok hiú és nem vagyok féltékeny. Az utóbbi években számomra az igaz boldogságot a tanítványaim jelentik. Ha körültekintek a szakmában, mindenhol ott találhatók. Tőlünk indult Román Sándor, a Közép-Európa Táncszínház mindkét vezetője, Szögi Csaba és Horváth Csaba, a Duna Együttes igazgatója, Mucsi János, a Szegedi Balett igazgatója, Pataki András, a Bihariból indult a ma már Kossuth-díjas Foltin Jolán, és műhelyünkhöz csatlakozott Diószegi László és Zsuráffszky Zoltán, a Biharit pedig ma a nagyszerű Neuwirth Annamária vezeti.

• Az ötleteid megvalósítását tehát inkább átengeded a fiataloknak?

Ez már jó pár éve így van. Így jött létre 1999-ben a Keleti Táncvihar, amit kétszer nyolcezer ember látott, tavaly tavasszal a Tánc évszázadai, most pedig a Tavaszi varázslatok a cirkuszban, melyet március 31-én és április 1-én mutatunk be. Kelet-Magyarországon, elsősorban a régi Szatmár megyében volt szokás, hogy a farsang utolsó bálján Konc király és Cibere vajda megmérkőzik egymással. Konc király hatalmas legény, látni rajta, hogy folyton csak eszik, míg Cibere vajda nyiszlett, de humorérzékkel megáldott legényke. A bál első felében a Konc "veri" a Ciberét, a bál végén viszont Cibere győz, ezzel vége a farsangnak és jön a böjt. Ebbe a népszokásba kapaszkodtunk bele, és ezt próbáljunk táncban, látványban megeleveníteni, a végén egy hatalmas happeninggel, melyben a táncosokon kívül tűzforgató artisták is részt vesznek.

• Pályád során elég széles volt a paletta, a Csíksomlyói Passiótól az István, a király táncjeleneteiig sok minden belefért. Támadtak is érte sokan. Hogy viselted?

Köszönöm, jól. A mi "iskolánk", Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly, Kricskovics Antal és én mind úgy gondoljuk, hogy a táncot ugyanolyan szinten és ugyanolyan lelkiismeretességgel kell megtanulni, mint az anyanyelvet. Ebből a folklórból azonban nekünk nem imitálni kell a paraszti kultúrát, hanem annak elemeiből ugyanolyan műveket kell létrehozni, mint azt teszik a kortársak a film, a képzőművészet, az irodalom vagy a zene területén. Mert ha nem így állunk hozzá, akkor valamiről lemaradunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne becsülném azokat, akik csak reprodukálják a folklórt, ezt a tánckincset, rájuk mint adatbankra van szükség. Mint az anyanyelv letéteményeseire. De aki koreográfus, színházi rendező, annak ugyanúgy legyen korszerű mondanivalója. Mi színházat akartunk csinálni, csak a mi anyanyelvünk nem a klasszikus balett vagy a jazzbalett, hanem a néptánc. Amitől abszolút nem volt idegen az István, a király vagy a Kőműves Kelemen. A Csíksomlyói passióban persze a paraszti gesztusrendszert kellett létrehoznunk, de ha egy rockoperában a néptánc és annak struktúrája belehelyezhető, akkor bele kell helyezni. Mesterem, Molnár István a sárga földig lehordott annak idején, hogy mit keresek én a beatnikek között. Mondtam, Pista bácsi, itt tíz estén keresztül tízezer ember nézi ezt, olyanok, akik soha nem találkoztak a néptánccal. Jöjjön el, nézze meg, itt rockzenére színtiszta dunántúli ugróst és mezőségi sorozatokat táncolnak. Ez akkor persze döbbenet volt néhány folklórista számára, ma viszont már természetes.

• Eléggé robbanékony alkat vagy, rendkívül örvénylő életet is éltél. Mégis, így hetvenhez érve, hogy bírod még a Honvéd együttes évi 4-500 előadását szusszal?

Úgy, hogy nagyon jók a munkatársaim és mind fiatalok. Szinte kivétel nélkül harminc alatt vannak, és roppant tehetségesek. A múltkor az egyik generációmhoz tartozó jeles íróval borozás közben rettenetesen "összevesztem", mivel azt mondta, hogy a fiatalok csak drogoznak és isznak. Holott tele van tehetségekkel. Elmentem a most megnyílt Magyar sajtófotó kiállításra, tele van tehetséges fiatal munkákkal. Minden területen szinte buggyannak elő a reményteli fiatalok, és csak sajnálom, hogy a generációmhoz tartozó színiigazgatók nem veszik őket olyan boldogan, mint én. Pedig nekem az a boldogság, hogy a tanítványaimban látom: a halálom után is lesz jövő. Sokuk produkcióját sápadt irigységgel nézem, de csinálják csak, én meg mindent megteszek azért, hogy ezt nyugodt körülmények között tehessék.