Ligeti György (78), a Bécsben élő világhírű magyar zeneszerző az elmúlt héten ismét hazalátogatott, ezúttal Kurtág György hetvenötödik születésnapja tiszteletére rendezett zeneakadémiai koncert alkalmából jött el Budapestre.

Fotó: Sopronyi Gyula

• A háború után együtt járt Kurtág Györggyel a Zeneakadémián. Ön 1956-ban elhagyta az országot, Kurtág maradt, a barátságuk mindenesetre töretlen. De mennyire tartja a kapcsolatot a magyar zenei élettel?

Sok barátom van Magyarországon, de mivel Bécsben és Hamburgban élek, ez a kapcsolat nem állandó, nem naprakész. 1970-ben jöttem először haza, három évvel azután, hogy édesanyám utánam jött Ausztriába, és - mint minden disszidensét - a lakását "lepecsételték". Ezt a lakásügyet jöttem intézni, attól kezdve több-kevesebb rendszerességgel újra hazajövök, bár ezek a látogatások inkább baráti kapcsolatokhoz kötődnek. Kurtágon kívül Szőlössy Andrással, illetve két íróval, Kertész Imrével és Esterházy Péterrel szoros a barátság. Persze ha itthon többet játszanák a műveimet, nyilván én is gyakrabban és szívesebben jönnék.

• Bár negyvenöt éve külföldön él, és változatlanul magyar zeneszerzőként tartják nyilván, mennyire maradt a zenéje "magyar"?

Magyar az anyanyelvem, és ez közvetve meghatározza a zenei gondolkodásomat. Zeném egyes jellegzetességei, például a "lejtése" a magyar nyelv lejtéséből ered. Nagyon szoros barátságban voltam Weöres Sándorral, akinek több versét már fiatal koromban, 1945-46-ban megzenésítettem, és ez a kapcsolat az ő haláláig megmaradt. Műveimben népdalmotívumokat nem használok, de ennek a mai kortárs zenében szerintem nincs is helye. Teljesen más volt a helyzet Bartók és Kodály idejében, akkor a magyar zenét meg kellett menteni a mulatós "cigány" zenétől, a verbunkostól. Engem már egészen más kérdések izgatnak.

• Mint például az Európán kívüli, elsősorban afrikai zenekultúrák?

Igen, mindenekelőtt egyes afrikai komplex ritmikai struktúrák. Ennek kapcsán megismerkedtem több etnomuzikológussal, elsősorban Gerhard Kubikkal. Nekem a polifónia és az ellenpont a mániám, és egyes afrikai kultúrákban található meg az a fajta poliritmikus komplexitás, ami sehol máshol nem létezik a világon. De sokat foglalkoztam az európai hagyományos polifóniával, Machaut-tól egészen Dufay-ig. A hatvanas évekig még úgynevezett álló, hangszín zenéket írtam, aztán elég lett belőle. Mindig szeretek valami mással foglalkozni, mást tanulni, mint amit korábban csináltam, rengeteg hatás ér, nem is mindig zenei. Nem foglalkozom azzal, hogy valami új vagy régi, tradicionális vagy avantgárd, teszem a magam dolgát, és ahogy az életem és az érdeklődésem, úgy a zeném is folyamatosan változik

• Fontos volt Önnek, hogy ebben a régióban maradjon? Hisz eredetileg, úgy tudom, Amerikában szeretett volna menni.

Az ötvenes években mindenféle mítoszok, naiv elképzelések éltek idehaza a Nyugatról. Ahogy a szlogen szólt, ott még a lófarok is nylonból van. Így mindenki, aki elhagyta az országot, Amerikába kívánkozott, mivel ott "korlátlanok a lehetőségek". Szerencsére én nem mentem oda, de ebben a döntésemben nem játszott szerepet semmiféle közép-európai ideológia. Nem is én döntöttem, egyszerűen így alakult. Ormándy Jenő, a philadelphiai szimfonikusok későbbi karmestere 1956 decemberében éppen Bécsben volt, és a szállodai szobájában megvendégelte a menekült magyar zenészeket. Voltak ott hegedűsök, zongoristák, és ő mindenkinek Amerikát ajánlotta. Mikor rám került a sor, mondtam, zeneszerző vagyok, eddig összhangzattant és ellenpontot tanítottam a Zeneakadémián. Van doktorátusa, kérdezte. Mert ha nincs, akkor ne is jöjjön. Ott ugyanis csak ez a lényeg.

• Ezért ment inkább Kölnbe?

Kölnbe azért mentem, mert a rádió keretein belül ott működött a világ kevés elektronikus stúdióinak egyike, Stockhausen vezetésével. És akkor engem ez a zenei irányzat érdekelt. Ezután évekig Nyugat-Németországban éltem, Amerikáról egyre több információm lett, és egyre kevésbé vágytam utána. Ráadásul levélben megkérdeztem több híres muzsikust, érdemes-e nekem egyáltalán az Egyesült Államokban letelepednem. Mire Yehudi Menuhin csak annyit írt: ha gabonakereskedéssel akarok foglalkozni, menjek nyugodtan, de ha komponálni szeretnék, maradjak inkább Európában. S bár később jártam Amerikában, valamennyire meg is szerettem, szerencsére azért itt maradtam Európában.

• Bár ma is rendszeresen komponál, életművének egyfajta összegzése, legalábbis ami a lemezfelvételek illeti, 1993-ban megkezdődött. Előbb a Sony-nál jelent meg nyolc lemeze, most pedig a Teldec-kel kötött exkluzív szerződést, melynek első produktuma várhatóan idén áprilisban jelenik meg. Miért volt szükség a kiadóváltásra?

A történet 1992-re nyúlik vissza: az egyik zongoraversenyem párizsi bemutatóján mellettem ült Vincent Meyer Genfben élő francia milliomos, aki látta, mennyire elkeserített a rossz előadás. Egy évre rá felajánlotta, ha találok zenészeket és karmestert, valamint egy világcéget, amelyik kiadná az összes eddigi darabomat, akkor ő hajlandó lenne a zenészek honoráriumát kifizetni. A nagy lemeztársaságok ma élő zeneszerzőnek műveit persze csak akkor adják ki, ha az mondjuk filmzenét ír, de a Sony látott fantáziát ebben a konstrukcióban. Nyolc lemez készült így el, rajta a szóló és a kamaradarabok, valamint a Budapesten is bemutatott a Le Grand Macabre opera. De aztán túl sok kompromisszumot kellett volna kötni, amiről nem szívesen beszélek, ezért váltottam kiadót.

• Egyetlen műben sem zongorázik, vagy dirigál, viszont valamennyi felvételen részt vesz. Mennyire kap szabad kezet abban, hogy kikkel dolgozik együtt?

A Teldec-nél teljesen, a Sonynál azonban más volt a helyzet. Ebből eredtek a problémák is. De a megjelent lemezekkel teljesen elégedett vagyok. Az új sorozatnál a koncepció és a konstrukció nem változott, Vincent Meyer változatlanul kifizeti a zenészeket, csak amit eddig Ligeti Editionnek hívtak, az mostantól Ligeti Project.