A Kispál és a Borz a Csinibaba című Gothár-film kirobbanó sikere kapcsán lendült igazán a köztudatba, pedig lassan másfél évtizede gyűrik az ipart. Fanyar humorú, erősen egyéni zene- és szövegviláguk több fiatal zenekar számára követendő példa. Megvannak a maguk korlátai, de azon belül tökéletesen mozognak. Lovasi Andrást, az együttes frontemberét faggattam.

Fotó: Domaniczky Tivadar

• Ami talán a legszimpatikusabb bennetek, az a pécsi kötődés. Popzenei életünk mindig is Budapest központú volt, a Kispál és a Borz azonban immár tizennégy éve változatlanul “vidéki", és gondolom, most már az is marad.

Szerintem merészség lenne kijelenteni, hogy nálunk egyáltalán van popzenei élet. Londonban mondjuk működik, ott valóban izgalmas dolgokkal, emberekkel, produkciókkal találkozhatunk. Mi meg furcsa német popgyarmat vagyunk, a másolat másolatát gyártjuk, a szarból is a legszarabbat kopírozzuk. Ami ma Magyarországon nem cukrozott és nyálas, az gyakorlatilag alternatív. Miközben a világban egész más zajlik. Madonna vagy Robbie Willians ma Kozsóhoz képest abszolút alternatív. Igényesen és viszonylag szellemesen összerakott popzenei terméket kínálnak, jó ízléssel, bátran nyúlnak a legfrissebb irányzatokba. Más kérdés, hogy zanza, de képesek megújulni, mert nem csak anyagi, de szellemi háttér is van mögöttük. Nálunk viszont mindez kisipari barkács-szatócs szinten működik, a lényeg, hogy ártalmatlan legyél, és ne akarjál semmit. A popzene szerintem viszont éppen nem erről kell, hogy szóljon. Legyen lendületes, felforgató, a fennálló értékrendet megkérdőjelező. Legalább gesztusból. Mégha jobbat nem is tud ajánlani helyette.

• Ha akarjuk, ha nem, ebben a műfajban mégiscsak Budapesten történik minden. A ti kiadótok, menedzseretek szintén itt vannak, az évadzáró bulikat is rendre itt tartjátok. Még az eseménytelenebb időszakokban is hetente utazol a fővárosba.

Ez csak a látszat. Olyan, mintha lenne valami zenei élet, pedig Budapesten legfeljebb összeköttetések vannak, információk, esetleges pénzek. Látom magam körül, hogyan gazdagodnak meg azok az ismerőseim, akikkel tíz éve a Sziget, vagy bármilyen koncertszervezés kapcsán megismerkedtem. Elég furcsa látni, hogy az ember egykori osztálytársai miként alapozzák meg a saját és a mások karrierjét, ahogy ezt láthatjuk akár kormányzati szinten. Az is furcsa, hogy éppen a Fidesz regnálása gyorsította fel a generációm helyzetbe kerülését.

• És ti hogyan maradtatok ki a szórásból? Hisz a rendszerváltás környékén rengeteget játszottatok Fidesz-közeli rendezvényeken, így az ős-Fideszesekben nyilván élhet még némi nosztalgia a zenekar iránt. Lehet, hogy ott szúrtátok el, amikor 1994-ben szabaddemokratákkal kokettáltatok?

A zenekar sosem politizált, az 1994-es eset az egyetlen, amikor burkoltan, de valóban részt vettünk a választási kampányban. Fodor Gábor és Pető Iván szerették a zenekart, és nagyon tisztességes ajánlattal rukkoltak elő: csak annyit kértek, írjuk rá a koncertjeink plakátjaira: “támogatják a szabad demokraták, mert ők is szeretik". Egyetlen valódi SZDSZ-rendezvényen játszottunk, a mai rendőrpalota helyén volt valamilyen akció, nem is tudom, éppen miért küzdöttünk.

• Pedig, úgy hírlik, szeretsz politizálni.

Ha szavazni kellett, mindig az SZDSZ-re voksoltam, jobb híján. Magánemberként valóban politikus alkat vagyok, de a zenekart sosem akartam ebbe az irányba terelni. Az megint más kérdés, hogy ha felkér egy minisztérium vagy egy alapítvány, semmilyen politikai kiállást nem kérnek, nincs deklarált politikai célja a rendezvénynek és megfizetnek, akkor működhet a dolog. Az a vicces - talán a fideszes rendszerváltó nosztalgia miatt -, hogy a legtöbb ilyen felkérést 1998 után kaptuk. Végül is azt a műsort játsszuk, amit máskor.

• De nem biztos, hogy azoknak, akiknek máskor.

Végső soron nem mi válogatjuk meg a közönségünket. És ezt az 1994-es esetet kivéve soha semmilyen kampányban nem vettünk részt. Ez az ominózus koncert nekem vállalható, bár annyival idősebb lettem, hogy ma semmilyen párttal nem kokettálnék, még ilyen szinten sem.

• Hagyjuk a politikát, térjünk vissza inkább a pécsi kötődéshez. Pályátok kezdetén sem merült fel, hogy érdemes lenne Pestre költözni?

Mint ötlet sokszor felmerült, főként akkor, amikor az első kiadónk (Nagy Feró Produkció - a szerk.) a lemezborítótól a hangfelvételekig elrontott sok mindent. A borítón eredetileg fotó szerepelt, de hogy olcsóbb legyen, lerajzoltatták egy másik grafikussal. Ez a szokásos adjunk-munkát-a-barátainknak-effektus. Így lett a Napozz Holddal cím helyett Naphoz Holddal, a grafikus egyszerűen elértette a szót a telefonban. A lemezre ráadásul felkerült olyan szám is (Őrjárat), ami nem volt megkeverve. Ezek a hibák akkor érzékenyen érintettek bennünket. Felmerült, hogy Pestre költözzünk, de pénzünk nem volt hozzá. Később a zenekari tagok családjai is szépen kialakultak Pécsett, a téma így lekerült a napirendről. Ráadásul a kilencvenes években szinten az összes, nem felülről csöpögtetett, nem nagy reklámmal bedobott, hanem a saját hullámán, a saját tehetségén növekvő előadó, együttes mind vidékről jött, gondolok itt például a Tankcsapdára, az Anima Sound Systemre, Yonderboira vagy a Sub Bass Monsterre.

• Mintha kevesebbet turnéznátok mostanság.

A kilencvenes évek elején sokkal kevesebb nyári fesztivál volt, mi ma. Akkoriban szerveztünk magunknak harminc koncertet tavasszal, harmincat ősszel, és kész. A nyár és a tél szabad volt. Most meg összefolyik minden, elvesztette az egész az idény jellegét, minden hétvégén fellépünk valahol. Miközben sok helyre képtelenek vagyunk elmenni, mert a bevétel még a rezsit sem fedezi. Az első turnénkat egyetlen Barkasszal csináltuk végig, ma minimum három autó megy, egy Pestről, egy Pécsről, plusz a hangtechnika. Csak az útiköltség mondjuk száz néző.

• Ha ilyen nehéz ma koncerteket szervezni, akkor miért kezdtetek el mindenhol inkább dupla bulikat tartani?

Úgy gondolom, az utóbbi 4-5 lemezünkön sok olyan dal van, ami rockos, táncolós koncerteken nehezen él meg. Maguk a koncertek sem voltan korábban ennyire táncolósak. Mondjuk harmincan ropták, a többiek meg néztek és tapsoltak. Ma meg szinte az egész terem táncol. Kettévált ez a két nézői/hallgatói magatartás, ezért sokan egyszerűen kiszorultak a buliról. Ha meg visszavettünk a lendületből, akkor meg leült a koncert. A húzósabb, zajosabb koncerteken bennem is leszakadt a “népművelői attitűd", átment a másikra, a csendes-ülősre, ahol esetleg erősebb lehet az epikus vonal. Ez a dupla-buli koncepció egyfajta kísérlet arra, hogy a zenekar két arcát markánsan szétválasszuk. Egyelőre nagyon jól működik.

• A Kispál és a Borz esetében a szövegek eléggé fontosak, ami manapság kevésbé divat, a magyar popzenei életben inkább a hatvanas-hetvenes évekre, a nyolcvanas évtized elejére volt jellemző.

A magyar popzene progresszív szelete szerintem mindig is szövegcentrikus. Régen ez nyilván a politikai attitűd miatt volt fontos, ma meg ki tudja, miért. Egy olyan beállítottságú zenekar, mint a Kispál és a Borz, Magyarországon nem szokott ennyire népszerű lenni. A megfejtés, a szükséges plusz nyilván a hozzáállásunkban és a zenénkben keresendő. Már csak azért is gondolom így, mert külföldön, ha véletlenül kiesünk Hollandiába vagy Lengyelországba, klubszinten, szövegértés nélkül abszolút működik a zenekar. Talán azért is lehettünk népszerűek, mert már az induláskor épkézláb popdalokat játszottunk, nem is rossz szöveggel. A többiekben meg élt a nyolcvanas évekből örökölt underground gesztus, hogy kiállunk nagy bátran, aztán hátha megáll a maga lábán a produkció. Sok zenekarnak vagy összetettebb volt a muzsikája, vagy az egyszerű punkos lendület jellemezte. A miénkhez hasonló, bluesosabb alapú, emészthetőbb, egyszerűbb dalszerkezetű gitárpop nem igazán akadt akkoriban.

• Nyilván ezért is vált értelmiségi körökben eléggé referenciaértékűvé a csapat.

Hogy mennyire referenciaértékű, nem tisztem megítélni, de az a kedvezőbb időknek szól, hogy ez a zenekar ezen a szinten kifuthatta a formáját. Sokkal inkább, mint mondjuk a nyolcvanas évek nagy underground zenekarai, az URH, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport és a többiek, melyek nagyon fontosat alkottak, de a többség erről mit sem tud. Szerencsés időben kezdtünk, 1989-ben minden megbolydult, a nagy öregek halkabbak lettek, nem tudták, mi lesz velük, a fiatalok előtt meg kinyíltak a lehetőségek. Két éve voltunk együtt, még lemezünk sem volt, mégis több ezer ember előtt játszhattunk a KEK-en, mert Fodor Gábor meghívott minket a Fidesz rendszernyitó házibulijára. Vagy ott volt Nagy Feró, akire gyakorlatilag rászáradt az első lemezünk, az ő stúdiójában vettük fel, de a megrendelőnk nem fizette ki, ő meg meghallgatta és azt mondta, hű, ez egész jó, és elkezdte reklámozni az akkoriban elég hallgatott Garázs című rádióműsorában. Most meg itt a kedvencem, a hiperkarma, azaz Bérczesi Róbert, akinek most lenne szüksége arra a barátságosabb környezetre, arra a segítségre, ami nekünk a kilencvenes évek elején megadatott. Jókor indultunk, szerencsés közegben, a mögöttünk lévő korosztályból senki más nem tudott ilyen népszerűségre vergődni. Pedig legalább három olyan zenekar van ma, mint mi voltunk, mondjuk a Heaven Street Seven, a Quimby vagy a Nyers. Ezek az utánunk 4-5 évvel született pasik most értek be. Csak éppen semmi hatásuk nincsen semmire.

• Ebben azért a média, különösképp az elektronikus média is ludas.

Persze, nem is akármilyen mértékben. Régen például régen volt hetente jelentkező, a műfajjal érdemben foglalkozó és ráadásul nézett pop-rock műsor. Megtörténhetett, hogy kívülállóként is bekerülhettél egy műsorba. Éppen vettük fel a demónkat a Fekete Lyukban, Geszti Péterék meg éppen ott forgattak és bejöttek. Mi ez? Tök jó! Vegyük fel! És annak idején így be lehetett kerülni a Magyar Televízió akkori egyetlen, igen nézett popműsorába. Ma meg legfeljebb úgy lehet megjelenni valamely esztrád jellegű műsorba, hogy művirágos háttérben playback-elsz két pszichopata és egy hű-de-érdekes cyberológus, esetleg egy hímzőszakkör között. Eleve maga a közeg olyan, ami kizárja az érvényesülést. Ha oda teszed, már hamis. Teljesen kialakult, rendkívül gyáva műsorstruktúrával rendelkező rádiók és televíziók vannak, az írott sajtó sem elég bátor, nem elég trendérzékeny. A mostanában sokat emlegetett Yonderboi esetében mindenki megvárta, amíg külföldön elismerik, csak aztán kezdett el foglalkozni vele. Az angol popzenei újságírás nem erről szól. Ők alapvetően a popzenéből élnek. Ha nincs trend, akkor csinálnak. Teremtenek sztárokat magunknak. Nálunk mindenki kacsint jobbra-balra, hogy ki mit mond, nagyon kevesen vállalják fel a megérzéseiket.

• Több kiadóváltás után - Nagy Feró Produkció, Humán Telex, Rózsa Records - 1994-ben a PolyGramhoz (ma Universal) kerültetek. Tudom, sok vitátok volt, ők eleinte próbálták terelgetni a csapatot, de mivel látták, hogy reménytelen, és mivel hoztátok az albumonkénti 15-20 ezres példányt, végül is rátok hagytak mindent...

Éppen a legutóbbi lemezünk kapcsán igyekeztem ismét bevonni a kiadót, hogy legalább halványan érezzük, valamilyen szinten törődnek velünk. Meg abban a nem titkolt reményben is, hátha nagyobb reklámkeretet kapunk. Mert hogy az eddigi pénz legfeljebb egy videoklipre meg néhány újsághirdetésre volt elég. Ha nekünk 1993-94-ben lett volna tőkénk, és a magunk kezébe tudtuk volna venni a kiadást, lehet, hogy jobban jártunk volna. A jelenlegi szerződésünk szerint a stúdiókészítéstől a borítóig mindent mi állunk, ők gyakorlatilag legyártják a lemezeket, terjesztik és valamilyen szinten a reklámban segítenek, illetve biztosítanak egy jó gyorsan elkölthető reklámkeretet (magyarán nem túl sok). Az meg már a kiadó hibája, hogy ekkora példányszámnál sem rentábilisak a lemezeink. Ha mi adnánk ki, lehet, hogy 15 ezer helyett csak 10 ezen menne el, de a többszörösét keresnénk rajta.

• A Kispál és a Borz zenéje az elmúlt években meglehetősen konstans. Változott, fejlődött ugyan, de csak bizonyos szűk határok között. Van még lehetőség bármerre tágulni?

Minden lemeznél azt mondta a rajongók egy része, hogy igen, de az előző jobb. Néha igazuk is volt. Most, hogy nyolc sorlemezünk van, kialakult már egyfajta rangsor köztük. A kezdeti kamaszos báj pedig később átment cinikus álnaív attitűdbe. Öt éve magunk is kezdtük ezeket a korlátokat érezni, egyre inkább gond lett, hogy a fejünkben meglévő gondolatokat nem tudtuk megfelelő zenei formába önteni. Kiszállt Gábor, bekerült Csülök, kinyitottuk a zenekart, csatlakoztak még néhányan. Azóta sokkal jobb hatásfokon tudunk sok mindent megvalósítani, azóta még inkább vagyunk egy saját korlátait ismerő, de azon belül tökéletesen mozgó zenekar. Korábban csak egyféleképpen tudtunk eljátszani egy dalt, ha nem találta meg a szám a neki legjobban álló ruhát, akkor rossz lett.

• A zenekarban két kulcsfigura van, Kispál András és Te. Kispál alapvetően érzelemvezérelt, te eléggé racionális, tehát két meglehetősen ellentétes habitus. Hogy tudtatok tizenhárom éve így együtt dolgozni, méghozzá nem is akárhogyan?

Sosem voltunk, ma sem vagyunk olyan barátok abban az értelemben, hogy állandóan összejárnánk és együtt fejtenénk meg a világ dolgait. Ellenben igen erős a zenei kapocs köztünk. András nagyon inspiráló hangszeres ember, van benne valami ősrockandroll, én meg kitúrom belőle azt, ami nekem használható. Az általa hozott témákat mindig könnyebben megformáljuk, mint az enyémeket. Ritka, hogy elsőre bármire is rábólintana. Ami azonban feltétlen közös bennünk: egyikünk sem az az elszállós fajta. Ma már nem tűnik nagy dolognak, de nekünk az volt: megcsináltuk, hogy a koncertjeinkre pénz, iszonyú hátszél, okos tanácsadók nélkül, ennyi ember eljárt. Mind a mai napig önjáró a zenekar. Érdekes, nagyon ritkán tudtunk a sikernek örülni. Sosem dőltünk igazán hátra, hogy ba' meg, de kurva jók vagyunk, hanem mindig mentünk előre. Zenélni jól tudunk együtt. Mindketten sokat változtunk, tudjuk kezelni a másikat. A hosszú évek alatt kialakult ez a fajta együttlét, és elég nehéz ebbe másokat bevonni, a dalok nagy része ma is próbákon improvizációból születik, ahol rajtunk kívül a dobos Csülök van még ott. Nagyon izgalmas mikor kijön egy téma, mert az első pillanatokon rengeteg múlik, hogy elkapjuk-e a fonalat avagy elfüstöl az egész a semmibe.

• Volt egy pont, a Csinibaba című film sikere környéki, később tiszavirág életűnek bizonyult, de akkor rendkívül intenzív média-érdeklődés, amikor akár gellert is kaphatott volna a pályátok. Hogyan sikerült akkor ellenállni a kísértésnek?

Igazából bele sem gondoltunk. A Kicsit szomorkás a hangulatom című dal listavezető volt, el kellett menni mindenféle, másképp vállalhatatlan műsorokba, kínlódni rossz körítéssel. De végül is megcsináltuk. Amikor megjelent a lemez, még nem ment a mozikban a film. A Tilos Rádióban nyomták ezt a dalt, közben meg jókat röhögtek a műsorvezetők, hogy hát ez milyen mókás. A Friderikusz-showbeli fellépésünk után viszont beindult az őrület. Pedig nem volt ez más, mint jó időben egy jó poén. Egy ismerős dal jól tökön rúgva. Teljesen természetesen alakult ez így, elfelejtettük, hogy stúdióba kell mennünk, jól berúgtunk, a hangmérnök meg rémülten felhív, hogy hol vagyunk. Hol lennénk, itt ülünk a kocsmában a Szigeten. De hát itt meg ketyeg az óra, mondja. Nem volt mit tenni, abban az állapotban játszottunk fel négy dalt. Később nem is foglalkoztunk vele, készítettük a Bálnák, ki a partra című saját lemezünket, melynek a nagy pesti bemutató koncertje a film premierje után egy hónappal volt a Petőfi Csarnokban. És nem lettek többen a bulin, sőt, néhányan inkább el sem jöttek. Falun meg, ha nem játszottuk ezt a dalt, majdnem meglincseltek. És akkor, 1997 nyarán húztuk a vonalat, hogy a Kicsit szomorkás a hangulatomat soha többet. Igaz, ma néha poénból ismét elővesszük, de akkor ezt a szálat lezártnak tekintettük. Hogy mégsem olyan jó ez a siker. Ráadásul a kísértés sem volt nagy, sok pénzt nem kaptunk érte, akkor meg minek. Inkább csináljuk tovább, ahogy ment eddig. Az legalább mi vagyunk.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Lovasi András: Belgaként a folk felé fordultunk >> - videointerjú, 2010. november

Kispál-búcsú: Rég túlélték magukat >> - cikk, 2010. július

Ózdi Rezső - Nem feszít erős rúgó >> - interjú, 2009. szeptember

Lovasi András: Fitogtatás, lemez nélkül >> - interjú, 2008. október

Kispál Originál >> - cikk, 2006. szeptember

Kiscsillag: odatették >> - cikk, 2006. november

Kispál 15: Lovasi, a nemzedéki dalnok? >> - cikk, 2002. december