Böszörményi Gergely - Élő beidegződések

Az After Crying ma esti jubileumi fellépésével kezdődik és a Török Ádám vezette Mini január 25-i bulijával zárul az a hat felvonásból álló, beszédes nevű Zene a Periférián Koncertek sorozat, melynek keretében hazai kortárs progresszív rock, fúziós, nép- és etnozenei együttesek mutatkoznak be. E széria szülőatyja és szervezője, Böszörményi Gergely terjesztőként közel húsz éve, kiadóként pedig nyolc esztendeje próbálkozik ár ellen haladni, rétegérdekeltségű, de igényes stílusokat, irányzatokat, előadókat felkarolni, és a sok esetben érdeklődőbb külföld felé eladni.

alt

  • Ezen a néven az elmúlt években szerveztél már koncertet, nem is egyet, de most egész sorozatba vágtál bele. Hova ez a lendület?

Nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy az általam, illetve a világ 20 országában fontosnak tartott, de a hazai zenei élet perifériájára szorított magyar művészek ott is maradjanak. Ahogy egyik zenész ismerősöm mondta, ma lassan minden nagyobb lombkoronájú fa alatt tartanak egy fesztivált. Az ott fellépő zenészeknek ez persze jó, állandóan színpadon vannak, beszélnek róluk, a média is tisztességgel foglalkozik velük. De nem véletlenül panaszkodnak sokan, hogy mindenhol ugyanaz a két tucat zenekar forog. És ebbe a körbe eddig nem sikerült bejuttatni a produkcióinkat.

  • Talán nem voltatok elég kitartóak.

Szerintem más az oka: a Periferic Recordshoz tartozó művészek zöme nem az a nyomulós fajta. Miközben még élnek a régi beidegződések: Magyarországon a koncertszervezés világában nehezen fogadják el a menedzsment intézményét. A hetvenes-nyolcvanas években a zenekarok kénytelen-kelletlen maguk próbálták meg intézni az ügyeiket, ezért még ma is sokan mondják nekem: "mi közvetlenül a művész úrral szeretnénk tárgyalni". Talán ezért sem tudtunk olyan eredményeket elérni, mint azok, akik jobban nyomultak, benne vannak a pikszisben és a brancsban. De hát ennek az egész koncertsorozatnak mégiscsak az a célja, hogy ezek a zenekarok színpadra kerüljenek. És mivel ma a művelődési házak, egyetemi-főiskolai klubok saját maguktól sosem fogják felvenni velünk a kapcsolatot, hogy meghívják mondjuk az After Cryingot, Varga Jánost vagy a Vándor Vokált, így nekünk kell ezt meglépni. Ami azért is furcsa, mert a média nagy része pozitívan áll hozzánk, támogat minket.

  • Te elsősorban mégiscsak terjesztő és kiadó vagy. Ez a koncertszervezés nem visz el túl nagy energiát?

Dehogynem. Régen erőn felül dolgozunk, de senki sincs, aki megtenné ezt helyettünk. Ki az, aki hajlandó 40 ezer szórólapot és plakátot nyomtatni ezekre a bulikra, hogy ott legyünk a metrószerelvényeken, a hivatalos oszlopokon, a könyvtárakban? Mikor a motivációimat kérdezik, mindig azt mondom: mi a magas művészi értékű produkciók mellett tettük le a voksot, a népzene, a hallgatható kortárs progresszív és szimfonikus rock, illetve a fúziós zene mellé. Sok világszínvonalú, jó zenekar működik Magyarországon, e koncertek szervezésénél nem csak a hozzám szerződött zenészekre gondolok. Számomra a legfőbb cél, hogy a Zene a Periférián Koncertek felirat egyet jelentsen a minőséggel. Hogy ha ezt látja valaki, nyugodtan eljöhessen, teljesen mindegy, ki játszik, mert nem fog csalódni.

  • Nem az első alkalommal szervezitek a koncerteteket a tizenkettedik kerület művelődési házában, népszerű nevén a MOM-ban. Ennyire bevált nektek ez a hely?

Teljesen. Kicsit szocreál hangulat, foltozott bőrülésekkel, de kitűnő az akusztika és kellően nagy a színpad. Nekünk ideális méretű, 750 fő kapacitású, a színházakon kívül hasonló helyről nem tudok Budapesten. És persze bízom abban, hogy a nemrég átadott új MOM-park majd jobban vonzza ide az embereket.

  • A hat koncertből ötöt itt tartotok, az egyetlen kivétel a november 19-i zeneakadémiai Határon túli magyarok zenéje est. Honnan az ötlet?

A Ghymes együttes menedzsere, Csikmák Mónika keresett meg, hogy szeretnének fellépni a Zeneakadémián, segítsek ebben nekik. Gondoltam, melléjük tehetnék valakiket, mondjuk a nálunk nemrég lemezt megjelentető Kerekes együttest és Ivánovics Tündét. Az est elnevezése így adódott, titokban még abban is reménykedtem, hátha esetleg ezt állami oldalról megtámogatják. Meg is tették: a kulturális tárca vezetője, Rockenbauer Zoltán 500 ezer forintot adott miniszteri keretéből. Ami persze egy hárommilliós összköltségvetésű koncertnél nem elegendő, de szükséges és az ember szívesen fogadja, mert azt érzi, hogy kulturális munkálkodását elismerik és támogatják. Közben meg az is eszembe jutott, ha már elhoztuk ezeket az előadókat ide, akkor elindíthatnánk egy hármas kört: vigyük el Erdélybe a Vajdaság és a Felvidék zenéjét, a Vajdaságba a Felvidék és Erdély zenéjét és a Felvidékre a Vajdaság és Erdély zenéjét. Ha már összeállt egy produkció, szépen körbe lehet azt vinni. És hogy még izgalmasabbá, szebbé tegyük a dolgot egy anyaországi folk zenekart szintén bevonunk a körbe. Ezt persze csakis állami támogatással lehet megvalósítani.

  • Vannak bíztatások?

Vannak, de egyelőre semmi konkrétum. Egyébként azt veszem észre, hogy amit tíz évvel ezelőtt elképzeltem, az lassan állami koncepció. Miközben kereskedelmi vonalon alapvetően semmi sem változott. Szerencsére a hangrögzítés ma Magyarországon úgy-ahogy megoldott, az értékes kezdeményezéseket minimális pénzből legalább az utókor számára meg lehet menteni. Nagyobb baj, hogy a képi dokumentáció változatlanul teljesen esetleges. Vannak olyan, régen feloszlott zenekarok, amik után egyetlen fénykép sem maradt. Itt van például az Art Reaktor, ismert nevek, Németh Gábor, Varga János. Néhány évvel ezelőtt egészen egyedülálló színpadi show-t hoztak létre, grafikákkal, vetítéssel, színházi elemekkel, jelmezekkel, hang és fényhatásokkal. És erről semmi dokumentum. Miközben a tévékben mindig ugyanaz a néhány arc forog. Az ilyen események megörökítése egyszerűen nem lehet pénzügyi kérdés. Tapasztalatból mondom, a legtöbb helyen nem is az, ennél sokkal egyszerűbb és súlyosabb az ok: az akarat és az érdeklődés hiánya.

  • Amit eddig elmondtál, az első látásra biztos anyagi bukás. Hogy lehet, hogy még mindig léteztek?

A koncerteknek csak egy része nullszaldós vagy hoz valami elhanyagolható nyereséget, a többit a lemezkiadásból és forgalmazásból fedezzük. Ami miatt még a mai napig állva vagyunk, az a külföldi piac. A Solaris együttes Marsbéli krónikák című lemeze 1995-ben úgy jelent meg CD-n, hogy bár a hazai kiadó nem akarta kiadni, mondtam, veszek belőle 1500 példányt, úgy, hogy enyém a kizárólagos terjesztés. Majd később újabb ezer darabot vettem. És elértem, hogy az áru piacra került. A Solaris négy albumából az elmúlt öt évben több mint húszezer példány ment el - szinte csak külföldön. Ez nagyon komoly szám. Az After Crying lemezeinek eladása szintén évi 8-11 ezer darab között mozog. Ennek maximum 20 százalékát adtuk el itthon, a többit külföldön. Művészeink CD-it a világ 20 országában lehet kapni. Hihetetlen, de igaz történet: amikor az After Crying billentyűse-trombitása, Winkler Balázs a Fesztiválzenekarral kinn járt Japánban, több városban és több nagyáruházban megtalálta az összes After Crying CD-t. Persze ez a két zenekar húzza a céget, de továbbra is igyekezem az úgynevezett publishing producer szerepét vállalni: a művész hozza a mesterlemezt, én pedig, ha tetszik, kiadom. Ha nagyon tetszik, még a felvételek finanszírozásába is beszállok. Ezen kívül az egyik legjobb royalty-fizető cég vagyunk, nálunk az úgynevezett nettó átadási ár 30-40 százalékát kapja a zenész. Ezt még a legutóbb velünk szerződő Sebestyén Márta is elismeréssel nyugtázta.  Mert mi lehetünk kiváló kereskedők, de a zenét, az “árut" mégiscsak ők állítják elő.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Böszörményi Gergely: Miközben még élnek a régi beidegződések >> - interjú, 2001. november

 

Böszörményi Gergely: Piacképes zene a periférián >> - interjú, 1999. november

A progresszív rock védelmében (Stereo Shop) >> - cikk, 1993. május

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016