Még a popzenei uborkaszezon kellős közepén, június végén jelent meg (öt év után) új albuma, a lemezbemutató koncertet azonban csak most, december 26-án tartja a Budapest Kongresszusi Központban. Másnap pedig a Gyermekek a gyermekekért jótékonysági est "háziasszonya". Katona Klárinak a szakmában eltöltött évtizedek ellenére nincsenek manírjai, nincsenek allűrjei, és változatlanul hisz abban, hogy az élet más, több és magasabb rendű annál, amivé időnként lefokozzuk.

• Az elmúlt években nem kifejezetten énekesnői oldaladról mutatkoztál be: új tévés, illetve rádiós személyiségként jelentél meg, 1998-ben előbb az RTL-klubnál, majd ezzel részben párhuzamosan a Petőfi Rádióban és a Melody FM-n. Aztán, ahogy jöttél, úgy hirtelen el is tűntél.

Négy embert küldtek el egyik napról a másikra az RTL-Klubnál, indoklás nélkül abból a stábból, akikkel majdnem egy évet dolgoztam, és szolidaritásból velük jöttem. A sors fintora, hogy közülük hárman valamilyen úton-módon visszaszivárogtak. Mint ahogy az is furcsa, hogy a szerződésem változatlanul él. Elfelejtették ugyanis felbontani. A Petőfi Rádió éjszakai műsorát pedig egy kisebb rádió, Melody FM követte, ez az adó azonban az új frekvenciaosztással  megszűnt, a Roxy Rádió bekebelezte. Tehát nem én mentem el, hanem a rádió "fogyott el alólam".

• Műsoraid legfontosabb jelzője talán a személyesség volt. Hogy függetlenül attól, ki ült szemben, veled nagyjából mindenkit ugyanolyan érdeklődéssel faggattál. Talán ez nem tetszett a szerkesztőknek?

Lehet. Azt hiszem, a magyarországi médiaélet legnagyobb hibája éppen az, hogy a jelenlétükkel a közvéleményt formáló emberek nem hajlandók megadni a másiknak a tiszteletet, nem hajlandóak mások nagysága, mássága, különlegessége előtt meghajolni, és őt eszerint továbbadni. Rádiós és televíziózás pályafutásom során annyi csodaembert találtam, csodaelgondolásokkal és irigylésre méltó kitartással. Nagyon jó érzés volt, hogy a számomra adódott apró lehetőséggel átmenetileg tenyéren tarthattam őket. Végtelenül elszomorít, hogy nem tartjuk egymást tenyéren. Sem azok, akiknél ez teljesen magától érthetődő lenne, hisz régóta egy irányba - nem egymásra - tudnak nézni, sem azok, akiknek éppen a helyzetükből adódóan kellene azoknak kezet nyújtani, azokat felemelni, akiknek a médiában való szereplésre esélyük sincsen. Hiszek abban, hogy minden ember pont annyit ér, amennyire a maga helyén, a maga lehetőségének a határait tágítani tudja. Sajnos egyre több ember hiszi el, hogy az ő posztján a határok nem tágíthatók.Ha csak néhány hónapra vagy évre tehettem meg ezt, és talán csak egy csepp voltam a tengerben, akkor is meg kellett tennem. Ez volt a legkevesebb.

• Mint ahogy elvállaltad ennek a Gyermekek a gyermekekért jótékonysági est "háziasszonya" szerepet is?

Igen. A tizenegy éve működő,a Madarász utcai gyerekkórházban baba-mama szobák kialakítását megvalósító Művészek a Leukémiás Gyerekekért Alapítvány számára a Thália Színház ingyen felajánlotta a helyszínt. Én meg kigondoltam, hogy lépjenek fel itt a gyermekek a gyermekekért. És megint csodaembereket találtam: többek között egy itt élő tizenkét éves kínai kislány zongorázik majd Bartók- és Liszt-műveket, Nagykállóról egy mesemondó kisfiú érkezik (aki életében most jár először Budapesten), egy a bőgőt épphogy felérő cigány kisfiú pedig jazzt játszik. Én meg róluk mesélek a műsorszámok között.

• A televíziót és rádiót mindig is csak kitérőnek tekintetted?

Nem azért hagytam abba, hogy lemezt készítsek, a dalokat már korábban elkezdtem írni, előbb-utóbb úgyis az igazi dolgomat folytattam volna. Pályám során, mindig megvártam, amíg egy-egy produkcióra, lemezre vagy koncertre felkérnek, és ha elvállaltam, akkor minden más háttérbe szorult, mert szerintem párhuzamosan két dolgot tisztességgel nem lehet elvégezni.

• Ez a kilencedik lemezed a sorban, és bár sosem kapkodtad el, két album között öt év még egyszer sem telt el korábban. Ez a hosszabb szünet most ennek a médiakitérőnek tudható be?

Talán ennek, talán annak, hogy az előző lemezt egy huszonnégy állomásos országos turné is követte. Nem sokkal előtte újították fel az összes megyeszékhelyen a színházakat, egyik csodálatosabb lett, mint a másik. Mindig is ilyen helyszínekre vágytam, ahol tényleg jól lehet zenét hallgatni. A stadionok nekem inkább óriási happeningekre valók, a kilencvenes évek elejéig meg sokszor főiskolák, egyetemek előadótermeiben, előcsarnokaiban léptünk fel, esetleg a női és a férfi vécé közé ügyesen ácsolt színpadon, egy rakás olyan helyen tehát, ami valódi zenehallgatásra alkalmatlan volt. A színházi körülmények azonban egészen más megvilágítást adtak az egésznek, szó szerint és átvitt értelemben is, a dalok értelmezési lehetőségei tovább bővültek. Jó az akusztika, és oda belépni mindenki számára ünnep, akár a művészbejáró, akár a főbejárat felől érkezik.

• Az új lemez megjelenése után fél évvel tartasz bemutató koncertet. Miért kellett ennyit várni, és követi-e ezt országos megmozdulás?

A Sony arra kért fel, hogy olyan lemezt írjak magamnak, amilyet szeretnék, és akkor jelenjen meg, amikor készen vagyok vele. Nem kell, hogy bármilyen kereskedelmi szempontnak megfeleljen, még a megjelenés időpontját sem kell,hogy befolyásolja a marketing. Úgy látszik, ezt minden ponton sikerült betartanom. Számomra ez az egész bánásmód, ahogy a kiadó velem viseltetik, fantasztikus. Öt különböző formában - CD, kazetta, díszdoboz, dupla CD és külön a multimédiás korong - jelentették meg, ez is azt mutatja, hogy hisznek az egészben. A koncertre való felkérés a Showtime-tól pedig eleve erre az időpontra szólt. Gondolkodtam, hogy előtte jó lenne egy rövidebb turnét, de aztán rájöttem, jobb, ha majd valamikor utána lesz. De valamilyen támogatóra biztos, hogy szükség lesz hozzá, hisz maga a technika utaztatása is roppant költséges, a helyárakat vidéken pedig nem lehet egy bizonyos szint fölé emelni.

• Nem okoz neked nehézséget, hogy nem vagy folyamatosan színpadon? Hogy ezekre az eseményekre mindig újra és újra formába kell hoznod magad?

Nálam ez nem így működik. Számomra az éneklés tizenhárom éves korom óta a létezés természetes része. Olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Tizenöt éve jógázom, ma is járok énekórára. Mások általában régi önmagukat akarják felidézni, én viszont teljesen szinkronban vagyok a mostani magammal. Csak a két lemez között most talán egy kicsit hosszabb ideig gondolkodtam.

• Változni azért te is, a dalaid is, a zenéd is változott. Az utóbbi években például már nem a Presser-Demjén-Sztevanovity Dusán hármas, hanem saját magad írod a dalaid.

A kiadó eleve azt kérte, hogy magamnak írjam. Örülök neki, hogy erre kíváncsiak. Mert ez is azt mutatja, hogy számukra szintén az a fontos, hogy az ember magához képest mindig előbbre lépjen.

• Lassan egy éve készültek a felvételek. Gondolom, a koncertre készülve mostanában újra meghallgattad. Változatlanul elégedett vagy vele? Nem érzed úgy, hogy lehetett volna még csiszolni rajta?

Nem használnám azt a kifejezést, hogy elégedett vagyok vele, inkább azt mondanám, nagyon szeretem. Úgy szeretem, ahogy van. Azt vettem észre, hogy a vélemény rengeteg dologtól eltart, nem enged hozzájuk közel férni, ezért három-négy éve elkezdtem megszabadulni a véleményeimtől. Óriási változást hozott az életembe, magamból és másokból is sok mindent megértettem. Régi igazság, hogy egyrészt soha senki nem tudhatja, hogy egy műnek mi volt a mozgatója, másrészt nem biztos, hogy olyan pillanatban találkozunk össze vele, amikor fogékonyak vagyunk rá, amikor engedjük, hogy megérintsen. És ez akkor, amikor ilyen számolatlanul zúdul ránk minden, sokszorozottan igaz. Amióta ez a lemez megjelent, nincs olyan hét, hogy ne kapnék valami egészen pozitív visszajelzést. Sokkal fontosabbakat, mint bármelyik korábbi munkámmal kapcsolatban. Egy tizenhat éves fiú például ebből vett idézetekkel bombázta SMS-ben a számára fontos lányt, majd később bevallotta, hogy ezek a sorok nem tőle származnak. Az a fiatal újságíró lány, akivel közvetlenül a megjelenés után beszélgettem, nemrég e-mailben megírta, hogy hónapokkal később miként találta el ez a lemez, és mit értett meg belőle. Egy kortárs zenész mesélte, hogy második hónapja nem kerül ki a CD-játszójából ez a korong. De a kollégák - Presser, Szakcsi, Charlie - szintén szeretik és ennek hangot is adnak. Ezek egészen különleges reakciók. Mégha volt olyan is, aki az egyik szaklapban elképesztő meg nem értéssel közelített hozzá, és mindent lehúzott a fotótól a szövegig, a daloktól a hangszerelésig.

• Nemcsak énekesi kvalitásaiddal, hozzáállásoddal válsz el a hazai popmezőnytől, hanem azzal is - és ez számomra igen szimpatikus -, hogy a nyilvánosságot még véletlenül sem kevered össze a magánéleteddel. Nem veszel részt partikon, nem bukkansz fel a társasági hírekben, egyáltalán, a privát szférádba sosem engedsz a médiának betekintést. Sok lehetőségtől esel így el.

Sosem fizetném meg ezt az árat a népszerűségért. Tizenkilenc éves koromban sem tettem meg, és most, negyvennyolc évesen sem fogom. Nincs az a helyzet, hogy egy átmeneti sikerért ezt megtegyem. A nyitottság és a zárkózottság egyébként is viszonylagos. Amikor annak idején megjelent a Titkaim című lemez, összetalálkoztam Ruttkay Évával egy virágboltban, aki rám nézett, és azt kérdezte: hogy tudtad ilyen mélyre nyitni a hasadon a cipzárt? Azt hiszem, már akkor, amikor fiúk írtak nekem szövegeket, olyan szöveget, ami egy lány szájából sem hangzott édeskésnek, szenvelgősnek, már akkor is jobban kinyíltam, mint azzal, ha elmondtam volna, hogy tegnap kivel ebédeltem. És most, hogy magamnak írom a szövegeket még inkább. Az új lemezen minden egyes dalnak van egy betűjele, ami egyben valamelyik hozzám közelálló barát keresztnevének első betűje, akik miatt ilyen sorokat sikerült leírnom, az én szótáramban ez jelenti a nyitottságot. Az, hogy a szakmában eltöltött ennyi év után nincsenek manírjaim, nincsenek allűrjeim, az szerintem maga a nyitottság. Meg az, hogy ma is bárkinek bármit megtennék, ha szüksége lenne rá. Ez sokkal fontosabb, mint hogy valami buta álhírben szerepeljek. Ennél az életet és a körülöttem élőket sokkal többre tartom. A médiában mélyen alábecsülik az emberek értelmi és érzelmi színvonalát. Pedig amit én feltételezek másokról, az fog visszatükröződni rám. Eszembe se jut bárkit kevesebbre tartani, bárkihez "jótékonyan" leereszkedni. Azt szeretem, ha folyamatosan ugyanarról a lépcsőfokról nézünk egymás szemébe. Ez nálam nem a lassú elhülyülés jele, hanem változatlanul hiszek abban, hogy az élet más, több és magasabb rendű annál, mint amivé időnként lefokozzuk.