Az új Szörényi-Bródy mű, a Veled, Uram! augusztus végi esztergomi bemutatója közönségszempontból feltétlen sikeres volt, a három este több mint húszezren váltottak jegyet, és a vastaps sem maradt el. A kritikusok viszont szinte kivétel nélkül kritikusok voltak, már ha egyáltalán foglalkoztak a millenniumi ünnepségek egyik kiemelt eseményével. A miértekről Szörényi Levente beszél.
Fotó: Bánhalmi János
Ha a kritikákra gondoltál, egyáltalán nem. A sajtó általában mindennel szemben negatív és viszonylag nehéz kikerülni, persze nem lehetetlen. Jobb lenne, ha nem kellene eleve lemondani a sajtóról, de sajnos a kritikusok zöme műveletlen, botfülű, dobálóznak szavakkal, gondolatokkal, nem törődve, hogy megalapozott-e vagy sem mondanivalójuk. Szerintem például nem lehet úgy indítani egy kritikát, hogy felhúzom az orromat, mert ezáltal az egész írás hiteltelenné válik, mert világos, indulat szülte. Ha az életpályámat aszerint alakítottam volna, hogy mit írtak az elmúlt harmincöt évben rólam, már régen elmehettem volna esztergályosnak. 1993-ban az Atilla - Isten kardjának bemutatása előtt és után megállás nélkül zúdult ránk az ellenszenv. Most ehhez képest egész jól megúsztuk. Viszont a beharangozás kitűnően sikerült, hiszen amikor a közértes mellesleg megkérdezi, hogyan mennek a próbák, akkor azt lehet mondani, az új darab bemutatója benne van a köztudatban.
Tagadhatatlan, hogy programmű lett, de úgy érzem, minket hitelesít az István, a király. Olyan korban sikerült azt színpadra állítani, amikor még Szent István és kora korántsem volt állami ünnepségek központi témája. Ha viszont már úgy döntöttünk Bródyval, hogy megírjuk a befejező részt, hogy hova jutott az ország, dőreség lett volna nem ebben az évben, nem ennek az ünnepségsorozatnak a részeként bemutatni.
Kínlódunk a műfaji meghatározásokkal. A rockopera, mint új zenei esszencia szerintem már régen halott. A rock nyelvén írt és előadott dramatikus mű volt a Jézus Krisztus Szupersztár, a Hair vagy nálunk az István, a király. A Veled, Uram! azonban korántsem az. Az alapot zömében - elektromos gitárokkal megtámogatott - szimfonikus zenekar, illetve kórus adja, a zenei világa vállaltan eklektikus. De hát az egész világ egyetlen hatalmas kavarodás, és míg a 19. században mondjuk Verdi minden műve zeneileg abszolút egységes, itt, az ezredfordulón a zene nem lehet más, csakis stílusában vegyes. De hát ez nyomon követhető az építészetben és sok minden másban is.
Az István, a király leporellószerű mű, ahol különböző stílusú - rockos, beates, folkos, gregoriánszerű - nóták hangzanak el egymás után. A mostani darab nem ilyen, de azért mondjuk Orseolo Péternek szinte saját zenéje van. Amire lehet mondani, hogy disszonáns, de hát a szerep eleve disszonáns. Ugyanakkor ott vannak István énekelt fohászai vagy Vászoly szenvedélyes rocknótái. A Veled, Uram! esetében azonban olyan zenei eszközökkel éltem, mint a korábbi munkáimban, az Innin és Dumuzi óratórium vagy a már emített Atillában felépítettem, és ennek lényege az átkomponáltság.
Egyfelől nem tagadhatom meg önmagam, másfelől viszont úgy gondoltam, nem baj, ha a közönség egy kicsit összetettebb zenei világgal barátkozik a sok limonádé mellett, amivel naponta leitatják. Amit a zenében megírtam, az szerintem teljesen hűen kifejezi az első részben lappangó belső feszültséget. A tárgyalást - amiről beszélünk - másként nem lehet "megzenélni". Itt tudjuk meg, mi az igazi konfliktus, itt ismerjük meg a szereplőket, és ez valóban nem áriák sora, hanem a közönség számára kicsit furcsa, idegen, disszonáns zenei világ. De hát itt sorskérdésekről van szó. Hogy például kinek is állt útjában Imre herceg. A darabban mi dramaturgiai szempontból Orseolo Péter mellett döntöttünk, mégha a Krónika egyértelműen Gizellára is keni a dolgot. De ez a lényegen nem változtat: igazából a német császárnak volt a magyar trónon egy Orseolo Péterre szüksége. A vadkan-baleset nem más, mint politikai gyilkosság, nem feltétlen magyar részről, Péter legfeljebb kihasználta a helyzetet. Úgy éreztem, egy ilyen drámai történetet nem lehet a-moll akkordokat pengetve színpadra vinni.
Emlékszem, 1984-ben sokan mondták, hogy az István, a királyban Bródy az Illéshez képest nagyon alulmúlta önmagát. Tininek, azt hiszem, nincs szüksége arra, hogy megvédjem, de a szövegek szerintem most is rendben vannak. Az értelmiségi réteg persze hozzászokott a szövegcentrikussághoz, de hát ez elsősorban opera. Ha megnézzük mondjuk a Wagner-operák szövegét, hát azok kifejezetten szerények, mégis rajonganak az emberek a művekért. És ott, Esztergomban a közönség egy részének lám, könnyes volt a szeme, tehát hatott rájuk a mű. Szomorú persze a vége, hisz István magára marad. Mi azt szeretnénk, ha a nagy ünnepi szónoklatok mellett az emberek végiggondolnák, mi történt ezer évvel ezelőtt és hogy ennek milyen tanulságai lehetnek mai életünkben.
---------------------
Kapcsolódó anyagok:
Bródy János: Egy rezignált nyugger vallomásai >> - interjú, 2011. október
Bródy János: Dalba sűrített üzenetek >> - interjú, 2008. augusztus
István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008
Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus
Szörényi Levente: Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április
Nem járt le a Fonográf >> - cikk, 2004. június
István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus
Rosta Mária: Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2001. augusztus
Szörényi Levente: A darab vállaltan eklektikus >> - interjú, 2000. szeptember
Szörényi Levente: Másféle hangvételt akartunk >> - interjú, 2000. március
Szörényi, Bródy, Boldizsár: Nem akartunk igazságot osztani >> - interjú, 1997. augusztus
A körülmények áldozata volt (Kun László) >> - cikk, 1997. április
Bródy János: FifTini szép lassan visszavonul? >> - interjú, 1996. március
Szörényi Levente: Nem értékek alapján dőlnek el a dolgot >> - interjú, 1994. július
Bródy János: Éltetőm, hogy a dal elpusztíthatatlan >> - interjú, 1994. március
Szörényi Levente: Csak azt látom, hogy folyik a festék >> - interjú, 1992. december