Szörényi Levente - A darab vállaltan eklektikus

Az új Szörényi-Bródy mű, a Veled, Uram! augusztus végi esztergomi bemutatója közönségszempontból feltétlen sikeres volt, a három este több mint húszezren váltottak jegyet, és a vastaps sem maradt el. A kritikusok viszont szinte kivétel nélkül kritikusok voltak, már ha egyáltalán foglalkoztak a millenniumi ünnepségek egyik kiemelt eseményével. A miértekről Szörényi Levente beszél.

altFotó: Bánhalmi János

  • Ahhoz képest, hogy kiemelt millenniumi program, a sajtó meglehetősen mostohán bánt az eseménnyel. Meglepett?

Ha a kritikákra gondoltál, egyáltalán nem. A sajtó általában mindennel szemben negatív és viszonylag nehéz kikerülni, persze nem lehetetlen. Jobb lenne, ha nem kellene eleve lemondani a sajtóról, de sajnos a kritikusok zöme műveletlen, botfülű, dobálóznak szavakkal, gondolatokkal, nem törődve, hogy megalapozott-e vagy sem mondanivalójuk. Szerintem például nem lehet úgy indítani egy kritikát, hogy felhúzom az orromat, mert ezáltal az egész írás hiteltelenné válik, mert világos, indulat szülte. Ha az életpályámat aszerint alakítottam volna, hogy mit írtak az elmúlt harmincöt évben rólam, már régen elmehettem volna esztergályosnak. 1993-ban az Atilla - Isten kardjának bemutatása előtt és után megállás nélkül zúdult ránk az ellenszenv. Most ehhez képest egész jól megúsztuk. Viszont a beharangozás kitűnően sikerült, hiszen amikor a közértes mellesleg megkérdezi, hogyan mennek a próbák, akkor azt lehet mondani, az új darab bemutatója benne van a köztudatban.

  • Több mint két éve jelentettétek be, hogy Bródy Jánossal megírjátok az István, a király folytatását, ilyenformán a Veled, Uram! eredetileg nem programműnek készült, de óhatatlanul azzá lett. Művészi szempontból szerintem ez kétségkívül kényes helyzet.

Tagadhatatlan, hogy programmű lett, de úgy érzem, minket hitelesít az István, a király. Olyan korban sikerült azt színpadra állítani, amikor még Szent István és kora korántsem volt állami ünnepségek központi témája. Ha viszont már úgy döntöttünk Bródyval, hogy megírjuk a befejező részt, hogy hova jutott az ország, dőreség lett volna nem ebben az évben, nem ennek az ünnepségsorozatnak a részeként bemutatni.

  • Ha jól számolom, az elmúlt néhány hónapban öt olyan nagyszabású zenés művet is bemutattak, amely közvetlen módon a kereszténység, illetve a magyar államiság évfordulójára készült. Szinte valamennyire ráaggatták a rockopera jelzőt, úgy gondolva, hogy ezzel valamelyest igazolják önmaguk gyenge teljesítményét. A plakátok szerint a Veled, Uram! is rockopera, amely műként kétségtelenül föléjük emelkedik, ugyanakkor zeneileg jócskán túlmutat ezen a kategórián...

Kínlódunk a műfaji meghatározásokkal. A rockopera, mint új zenei esszencia szerintem már régen halott. A rock nyelvén írt és előadott dramatikus mű volt a Jézus Krisztus Szupersztár, a Hair vagy nálunk az István, a király. A Veled, Uram! azonban korántsem az. Az alapot zömében - elektromos gitárokkal megtámogatott - szimfonikus zenekar, illetve kórus adja, a zenei világa vállaltan eklektikus. De hát az egész világ egyetlen hatalmas kavarodás, és míg a 19. században mondjuk Verdi minden műve zeneileg abszolút egységes, itt, az ezredfordulón a zene nem lehet más, csakis stílusában vegyes. De hát ez nyomon követhető az építészetben és sok minden másban is.

  • Gondolom, tizenhét éve minden új bemutatódon ezzel kell szembesülnöd, de az ember óhatatlanul is hasonlítgatja a következő művet az István, a királyhoz. Ott a karakterek szerintem zeneileg sokkal kidolgozottabbak voltak.

Az István, a király leporellószerű mű, ahol különböző stílusú - rockos, beates, folkos, gregoriánszerű - nóták hangzanak el egymás után. A mostani darab nem ilyen, de azért mondjuk Orseolo Péternek szinte saját zenéje van. Amire lehet mondani, hogy disszonáns, de hát a szerep eleve disszonáns. Ugyanakkor ott vannak István énekelt fohászai vagy Vászoly szenvedélyes rocknótái. A Veled, Uram! esetében azonban olyan zenei eszközökkel éltem, mint a korábbi munkáimban, az Innin és Dumuzi óratórium vagy a már emített Atillában felépítettem, és ennek lényege az átkomponáltság.

  • Ha már említetted a disszonanciát, az első fél óra után úgy éreztem, a Veled, uram! zeneileg kifejezetten merész. Talán nem ezt várták ott, Esztergomban a nézők, hanem inkább azt, ami a mű második felében volt hallható.

Egyfelől nem tagadhatom meg önmagam, másfelől viszont úgy gondoltam, nem baj, ha a közönség egy kicsit összetettebb zenei világgal barátkozik a sok limonádé mellett, amivel naponta leitatják. Amit a zenében megírtam, az szerintem teljesen hűen kifejezi az első részben lappangó belső feszültséget. A tárgyalást - amiről beszélünk - másként nem lehet "megzenélni". Itt tudjuk meg, mi az igazi konfliktus, itt ismerjük meg a szereplőket, és ez valóban nem áriák sora, hanem a közönség számára kicsit furcsa, idegen, disszonáns zenei világ. De hát itt sorskérdésekről van szó. Hogy például kinek is állt útjában Imre herceg. A darabban mi dramaturgiai szempontból Orseolo Péter mellett döntöttünk, mégha a Krónika egyértelműen Gizellára is keni a dolgot. De ez a lényegen nem változtat: igazából a német császárnak volt a magyar trónon egy Orseolo Péterre szüksége. A vadkan-baleset nem más, mint politikai gyilkosság, nem feltétlen magyar részről, Péter legfeljebb kihasználta a helyzetet. Úgy éreztem, egy ilyen drámai történetet nem lehet a-moll akkordokat pengetve színpadra vinni.

  • A zenét a kritikusok kevésbé kifogásolták, sokuk szerint viszont - szerintem is - a szövegek színvonala eléggé elmaradt a várakozásoktól, zömében olcsó rímeket, közhelyeket, régről ismert fordulatokat hallhattunk a bemutatón.

Emlékszem, 1984-ben sokan mondták, hogy az István, a királyban Bródy az Illéshez képest nagyon alulmúlta önmagát. Tininek, azt hiszem, nincs szüksége arra, hogy megvédjem, de a szövegek szerintem most is rendben vannak. Az értelmiségi réteg persze hozzászokott a szövegcentrikussághoz, de hát ez elsősorban opera. Ha megnézzük mondjuk a Wagner-operák szövegét, hát azok kifejezetten szerények, mégis rajonganak az emberek a művekért. És ott, Esztergomban a közönség egy részének lám, könnyes volt a szeme, tehát hatott rájuk a mű. Szomorú persze a vége, hisz István magára marad. Mi azt szeretnénk, ha a nagy ünnepi szónoklatok mellett az emberek végiggondolnák, mi történt ezer évvel ezelőtt és hogy ennek milyen tanulságai lehetnek mai életünkben.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Bródy János: Egy rezignált nyugger vallomásai >> - interjú, 2011. október

Bródy János: Dalba sűrített üzenetek >> - interjú, 2008. augusztus

István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008

Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus

Szörényi Levente: Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április

Nem járt le a Fonográf >> - cikk, 2004. június

István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus

Rosta Mária: Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2001. augusztus

Szörényi Levente: A darab vállaltan eklektikus >> - interjú, 2000. szeptember

Szörényi Levente: Másféle hangvételt akartunk >> - interjú, 2000. március

Szörényi, Bródy, Boldizsár: Nem akartunk igazságot osztani >> - interjú, 1997. augusztus

A körülmények áldozata volt (Kun László) >> - cikk, 1997. április

Bródy János: FifTini szép lassan visszavonul? >> - interjú, 1996. március

Szörényi Levente: Nem értékek alapján dőlnek el a dolgot >> - interjú, 1994. július

Bródy János: Éltetőm, hogy a dal elpusztíthatatlan >> - interjú, 1994. március

Szörényi Levente: Csak azt látom, hogy folyik a festék >> - interjú, 1992. december

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el