A tíz éves Trio Midnight másfél hónappal ezelőtt megjelent lemezét szokatlanul intenzív médiakampány kíséri. Poplemezek esetében ez még érthető lenne, de itt egy vérbeli és színvonalas jazz-CD-ről van szó, rajta a hetvenhárom éves amerikai legenda, Lee Konitz is fúj három számban. Az előzményekről és az esetleges utóhatásokról Oláh Kálmánt, a zenekar zongoristáját kérdeztem.

Fotó: Domaniczky Tivadar

• Nemrég még a Dáridóban is felléptetek. Ehhez a műfajhoz, illetve színvonalhoz meglehetősen méltatlan környezetben.

Nem voltak illúzióim, nem gondoltam, hogy a műsort rendszeresen néző több millió embert azonnal megfogja a muzsikánk, de legalább meg tudtuk mutatni magunkat egy szélesebb közönségnek is. A Trio Midnight elég sokféle jazzt játszik, a kortárs zenéhez közel álló, szűk réteg számára érhető kompozícióktól a populáris jazzrockig. Ahogy mostanában muzsikálunk, függetlenül attól, hogy modern jazznek nevezik, szerintem hallgatható. Törekszünk arra, hogy tiszta, érthető dolgokat játszunk, amit talán még a legkommerszebb popzenékhez szokott fül is képes fogni.

• Ezekben a kérdésekben mindhárman egyetértetek?

Mindent döntést együtt hozunk meg. Sokan engem tekintenek a zenekar vezetőjének, pedig ez csak annyiban igaz, hogy én komponálok és hangszerelek. A zenélésben valamennyien egyenrangú partnerek vagyunk, mindenki számára adottak a szólisztikus lehetőségek.

• Gondolom, az elmúlt tíz év alatt ezért sem változott a felállás. Ez, különösen ebben a műfajban, különösen itt, Magyarországon elég ritka.

Szerencsére mindhárman a fő bázisnak a Trio Midnightot tekintjük. Mellette viszont mindenki azt csinál, amit akar. Jómagam hét-nyolc éve játszom László Attila zenekarában, a többiek is be-beugranak egy-egy produkcióba. Valamennyien készítettünk már szólólemezt, Balázs Elemér kettőt is, sőt, hamarosan megjelenik az újabb korongja, rajta régi magyar slágerekkel, jazzfeldolgozásban.

• Új lemezetek sztárvendége az amerikai jazzlegenda, Lee Konitz. Hogyan jött létre ez a találkozó?

Tőlünk függetlenül tavaly szeptemberben szerveztek neki egy koncertet a Jazz Gardenben. Mi akkor készültünk a tízéves jubileumi lemezünkre és szerettünk volna valami különlegessel előrukkolni. Meghívtuk a fagottos Lakatos Györgyöt, majd Borbély Mihályt, Dresch Mihályt és az Oláh Kálmán Sextet fúvós szekcióját. A fúvós hangzás tehát eleve benne volt a pakliban. Többfelé pályáztunk, és szerencsére kaptunk annyi pénzt, hogy meg tudjunk hívni egy amerikai szólistát is. Közben Lee Konitz koncertjére kísérőnek két társamat, Balázs Elemért és Egri Jánost kérték fel. Ekkor merült fel, legyen ő a vendég. Személy szerint sokkal jobban örültem, hogy őt sikerült megnyerni, mintha valamelyik mai nagy sztár, Michael Brecker vagy Wynton Marsalis fújt volna. Lee Konitz azon a korszakalkotó zenészek közül való, akik a jazz fénykorát, az ötvenes-hatvanas éveket képviselik.

• Talán ennek is köszönhető, hogy ez a mostani, sorrendben ötödik lemezetek olyan nyilvánosságot kapott, ami idehaza, ebben a műfajban meglehetősen szokatlan.

Részben ennek, részben pedig a kiadónak, a Wellington Kommunikációnak. Ők szerették volna legalább egy produkciónak megadni azt a nyilvánosságot, azt a rangot és figyelmet, amit egy színvonalas jazzlemez megérdemel. Tudom, idehaza ez még új, de reméljük, mások követik a példájukat. Ezt a CD-t szeretnénk külföldön is terjeszteni. Folyamatosan próbálkozni kell, sosem lehet tudni, hogy ki, mikor, mire harap rá. Egyre több koncertet adunk külföldön, Belgiumba a ciney-i fesztiválra például évek óta visszajárunk. Az új lemezünk ott fog megjelenni, rajta a vendég a belga szaxofonos, Steve Houban lesz. Most, a tizedik évben megmozdult a levegő körülöttünk, talán ki tudunk mozdulni ebből a szűk körből. Tervezzük, hogy a mostani lemezt július végén a Városház díszudvarán Tony Lakatossal, a Zeneakadémián pedig novemberben Lee Konitz-cal közösen is bemutatjuk.

• Öt évvel ezelőtt volt már egy nagy felfutásotok. Az 1995-ös esztendőben gyakorlatilag mindent megnyertetek, amit lehetett, még Jacksonville-ben, a jazz szülőföldjének legrangosabb zongoraversenyén is - két amerikai mögött és két másik előtt - a harmadik lettél. Akkor valahogy mégis megtört a lendület.

Magam is azt hittem, hogy igazán beindulunk. Amerikával nem számoltam, ott sikert csak úgy lehet elérni, ha ott él az ember. A magyarok közül eddig a leginkább Szakcsi Lakatos Bélának volt meg erre a lehetősége, lemezei jelentek meg odaát, de a kritikus pillanatban nem költözött ki, így nem hosszabbították meg a lemezszerződését. Azt tudtam, hogy én sem költözöm oda, akkor született az első gyerekem, azóta még egy van, engem minden ide köt. Az akkori lendületnek Európában volt még némi utószele, egy-két helyre visszahívtak, aztán az is elmaradt. Talán, mert nem állt mögöttünk egy menedzser, aki folyamatosan vitte, hajtotta volna az ügyet. Senki nem látott benne igazán üzletet, pedig az elmúlt évtizedekben elég világosan kiderült, hogy Magyarországról igazából két műfajban lehet nemzetközi sikereket elérni: a klasszikus zenében és a jazzben.

• Említetted Szakcsi Lakatos Bélát, akivel áttételesen rokonok vagytok. A jazz iránti érzéket a családból hoztad?

A családban sok zenész van, de jazzt rajtam kívül senki sem játszik. Soha nem akartam klasszikus művész lenni, addig nem is vettem komolyan a zongorázást, amíg nem ismertem meg a jazzt. A legtöbbet Garai Attilától tanultam, aki egyike volt az első modern jazz-zongoristáknak. Ő alkalmazta először idehaza a Bill Evans-féle harmonizálási módot, amiből a legtöbb jazz-zenész a mai napig él.

• Mennyire határozta meg a pályád, hogy a főváros híres-hírhedt nyolcadik kerületéből indultál? 

Alapvetően. Mind a hárman itt nőttünk fel. Elemérrel egy házban, Jancsi meg a nővéremet vette el. Minket igazából a zene köt össze. Az új lemez borítója is erre utal, melyen a Keleti pályaudvar látható a háttérben. Innen, Kelet-Európából, a budapesti nyolcadik kerületből indultunk, innen jutottunk el Nyugat-Európába. És itt lakunk a mai napig. A tíz év során most érzem először, hogy ami eddig álomnak tűnt, hogy ez a csapat külföldön is ismertté váljon, annak lehetősége itt van kéznyújtásnyira. Jó lenne ezúttal élni is vele.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Oláh Kálmán: Kollektív improvizálás >> - interjú, 2008. július

Oláh Kálmán: A kortárs zenétől a jazzrockig >> - interjú, 2000. június

Oláh Kálmán: Brüsszeli győzelem, amerikai verseny >> - interjú, 1995. október