A nyolcvan éves Ravi Shankar tiszteletére rendez ünnepi koncertet április 4-én a Pesti Vigadóban a Calcutta Trió. A huszonnégy évvel ezelőtt alakult, és a mai napig Közép-Európa egyetlen, klasszikus indiai zenét játszó együttesének 1979 óta van hetente működő klubja a Marczibányi téri Művelődési Központban. Kozma Andrást, a trió alapítóját faggattam.

Fotó: Kovács Bence

• Szabványkérdés, de fel kell tennem: hogyan jutott eszetekbe a hetvenes évek közepén, hogy itt, Magyarországon klasszikus indiai zenével foglalkozzatok?

Mindhárman külön-külön jutottunk el ide, jómagam már korábban megmagyarázhatatlan, furcsa vonzalmat éreztem India után, amikor még nem is tudtam, hogy ilyen zene létezik. A Lórántffy utcai zenei általánosba jártam, klasszikus gitárszakon konzervatóriumot végeztem, azaz profi zenész lettem, s amikor tizenéves koromban először hallottam indiai zenét, tudtam, ez, és csak ez az én világom. Persze a hetvenes évek elején Magyarországon az indiai lemezek rendkívüli ritkaságnak számítottak. A tanulás persze akkor vált igazán komollyá, amikor a hetvenes évek második felétől elkezdtünk hosszabb időre kijárni Indiába.

• Mennyi időt töltöttetek eddig kinn?

Ha mindent összeadok, körülbelül tíz évet éltem Indiában, Szalai Péter kollégám valamivel kevesebbet. Manapság is minden évben legalább egyszer kimegyünk. Lehetőség szerint a koncertezés mellett mindig visszatérünk mestereinkhez tanulni, bár sajnos Péter ezt már többi nem teheti meg, mestere, Ustad Alla Rakha egy hónapja halt meg.

• A mostani koncertet a nyolcvan éves Ravi Shankar tiszteletére adjátok, aki korábban háromszor is járt Magyarországon, legutóbb 1997-ben, most azonban csak a videokivetítőn lesz jelen. Ő aztán elég sokat tett ennek a zenei kultúrának a népszerűsítéséért, a hatvanas években még amerikai rockfesztiválokon is részt vett, ott volt többek között a legendás Woodstockban és Monterey-ben. Vannak azonban olyan vélemények is, hogy a mester az idők folyamán túlságosan is sok kompromisszumot kötött, olyan vállalkozásokban is részt vett, amiben talán nem kellett volna...

Ravi Shankar kétségbevonhatatlanul az indiai klasszikus zene legnagyobb élő alakja. Azok az alkalmak, amikre ön utal, munkásságának csak elenyésző részét jelentik. Ő szerette volna ezt a háromezer éven át elzárt zenei világot a Nyugatnak megmutatni, s bár egyáltalán nem szerette ezeket a fesztiválokat,  fellépéseinek az ügy szempontjából mégis nagy volt a haszna. Ezért vett részt experimentális vállalkozásokban is, készített két szitár concertót, játszott nyugati klasszikus zenészekkel, mert ezáltal az indiai zenekultúrára felfigyelhettek azok is, akik egyébként korábban nem érdeklődtek utána, vagy másképpen sosem hallgatták volna meg.

• Miben lesz különleges a mostani koncert?

Valószínűleg csak az ő rágáit fogom játszani. Itt nem a nyugati értelemben vett művekről van szó. A rága egy zenei lehetőség, a hagyomány alakítja ki annak zenei szerkezetét, erre épülnek rá bizonyos dallamok, dallamfordulatok, díszítmények. A sokféle variációból idővel kiválasztódik a legmegfelelőbb, a legtökéletesebb, majdnem olyanná válik mint egy európai értelmű mű, csak nem veszíti el a belső szabadságát. Minden zenésznek eszébe juthatnak ilyen újabb változatok, amelyet játszani kezd, és ha a zenész közvélemény elfogadja, akkor az tovább él. Olyanná válik, mint mondjuk a jazzben a standard. Ha valaki "komponál" egy új rágát, azt biztos, hogy eleinte csak saját tanítványai fogják játszani. Később esetleg átveszi más iskola is. Ravi Shankar rágáit - van belőlük legalább tizenöt - sokan ismerik, de egyelőre még csak mi játsszuk, a tanítványai.

• Ti ugye észak indiai klasszikus zenét játszotok?

Igen, de szűkíthetjük a kört: Ravi Shankar egyetlen európai tanítványaként nyílván való, hogy az ő gharanáját, azaz stílusát követem. Ezt maihari iskolának is mondjuk, mivel mesterem mestere, Ustad Allauddin Khan - életének 103 esztendeje során - Maiharban, egy közép-indiai kisvárosban élt a leghosszabb ideig. Ravi Shankar 1938-45-ig szintén itt lakott és tanult. Furcsa egybeesés: miközben Európában a század legborzalmasabb eseményei zajlottak, mesterem ott ült Maiharban, és egész nap csak tanult és zenélt.

• Elég sokat játszotok külföldön, Indiában is szinte minden évben. Hogyan fogadják az ottaniak, hogy az ő zenekultúrájukat egy fehér ember szólaltatja meg?

Ez ugye nem népzene, tehát nem egy szűk értelemben vett, geográfiailag behatárolt etnikum tradícióján alapszik. A zenész lehet sötét bőrű, lehet világos, vagy lehet ferde szeme, mint Észak-Kelet-Indiában, vagyis ezek a zenészek egymás nyelvét ugyanúgy nem értik, mint én a szlovákot vagy a svédet. De ahogy Európában is a klasszikus zene ma már egy közös zenei nyelv, ott az indiai klasszikus zene nyelve a közös. Ha idejön Zubin Mehta, az indiai karmester és Bécsben keringőket vezényel, senki sem akad fenn rajta. Mint ahogy azon sem, hogy Kobajasi Ken-Icsiró 15 évig volt az Állami Hangversenyzenekar vezetője. Itt csak az a fontos, hogy kinek mi a zenei anyanyelve, nem az, hogy a génjeiben mit hordoz. Közel ötven éves vagyok, 14 éves korom óta ebben élek, nekem ez az anyanyelvem és így csak ez számíthat. Egy indiai szemében csak a fontos, hogy én mennyire tanultam meg ezt a tradíciót, mennyire tudom előadni és mennyi saját invencióm, tehetségem van.

• Azt mondtad egyszer: a klasszikus indiai zenében még benne van az, ami az európaiban már vagy még nincs meg. Pontosan mire gondoltál?

Az indiai klasszikus zenét a világ utolsó nagy élő zenei nyelveként tartja számon a zenetudomány. Az európai klasszikus zenében utoljára a barokk volt ilyen, azóta nagyon sok gyönyörű zene született itt, de élő nyelvként az volt az utolsó korszak. Mikor Bach megírt egy fúgát, se a balkéz szólamokat, sem a lábbasszust nem írta le hozzá - ezt később mások tették meg helyette -, mert akkoriban minden zenész tudta, hogy ott mit kell játszani. Közös zenei nyelvet beszéltek. Említhetném a klasszikus kort is, ahol a kadencia eredetileg arra szolgált, hogy a zenész is kifejthesse véleményét a témáról. De hol hallunk ma egy kadenciát improvizálni valakitől? Mindenki a később leírtakra támaszkodik, és ettől ez a zenei rendszer elveszítette a kicsiny lángot, mely folyamatosan táplálta. Az európai egy csodálatos zenekultúra, de a mi szemszögünkből nézve egy múzeum márvánnyal kirakott kupolatermében áll középen, piros korláttal elkerítve, felülről megfelelő szögből megvilágítva. Odamehetünk hozzá, megcsodáljuk, átérezzük, elolvassuk a róla tudni valókat, de nem érinthetjük meg. Az indiai zene viszont él, és benne - ez nagyon lényeges - a mai napig nem vált szét a zeneszerző és az előadóművész. De Indiában ez más műfajokban is így van, ott van például a kavi szammelán, a költő fesztivál, ahol egy sportcsarnok pódiumán 6-8 költő kiáll, és tízezer ember előtt a helyszínen megkapott témára elkezd verseket improvizálni. Ott érdekes módon sokkal nagyobb tisztelet övezi ezeket a költőket, mint azokat, akik versesköteteket adnak ki.

• Ez az oka annak, hogy az elmúlt huszonnégy évben összesen három lemezetek jelent meg? A konzervzene tényleg ennyire nem érdekel?

Nem nagyon. Bár egy rága belső tartalma mindig ugyanaz marad, mégis mindenki minden alkalommal másként játssza. Ha ezt az ember rögzíti, azzal a zene belső értelemben meghal. Ugyanakkor azért sem fontos, hogy lemezeket sorozatban adjunk ki, mert úgy érzem, hogy azok a mesterem hangfelvételeinél nagy valószínűséggel úgysem lennének jobbak. Amíg ő él, addig a folyamatos tanulás, fejlődés a fontos. Mint minden "valódi" muzsikus mi is abban leljük az igazi örömöt, hogy kiülünk a színpadra és játszunk, Budapesten vagy Bostonban, az már mindegy. Az is, hogy öt ember ül a nézőtéren, ötven, ötszáz vagy ötezer. Ha ezt valaki felveszi, megörökíti, kiadja, lelke rajta, de ez már a zene ipari vetülete, számunkra az egyszeri, megismételhetetlen pillanat a fontos.

• Ezek szerint aki titeket meg szeretne hallgatni, az mást nem tehet, mint hogy lemegy hétfőn esténként a Marczibányi térre? Sok jövőbeli indiai zenerajongót veszíthettek így el.
  

Valamikor a zene megszólaltatásához feltétlen szükség volt zenészre. Ma ez nem így van, de mi mégis az előzőből indulunk ki. Ha az ember elmegy egy indiai koncertre, akár Indiában, akár máshol a világon, akkor az énekes mondjuk időnként vizet iszik, harákol, kifújja az orrát, tehát egy élő ember, aki nem tagadja meg fizikai mivoltát. Gondolja el, milyen lenne, ha egy oratórium előadása közben az énekes elkezdene köhécselni, vagy orrot fújni? Inkább meghalna a helyszínen, semmint ilyet tenne. Van erre egy régi mondás: az indiai és az európai zenész kimegy a sivatagba a naplementében gyönyörködni. Az európai kétségbeesetten próbálja mindezt a kottapapírra megörökíteni, az indiai meg egyszerűen előveszi a fuvoláját és elkezd játszani.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Calcutta Trió - Klasszikus, de megújuló >> - cikk, 2001. április