Ha Európa kíváncsi a múltjára, hozzánk kell fordulnia - tartja Sebő Ferenc népzene- és néptánckutató. Munkatársaival lassan három éve dédelgetik a Hagyományok Házának tervét, a helyszín a táncházmozgalom központjának számító Corvin téri Budai Vigadó lenne. A koncepció kerek és átfogó, olyan intézményről van szó, amely megfelelő állami támogatottsággal keretet biztosítana a hagyományőrzés minden formájának. A kérdés csak az: valóban szükség van-e ilyen központra, vagy inkább a már régóta működő, műhelyeket kellene tovább erősíteni?

• Három éve irányítod az Állami Népi Együttest, lassan hároméves a Hagyományok Háza koncepciója is. Véletlen egybeesés?

Nem. Látva benne a lehetőséget, megpróbáltam az új átfogó elképzelést nemcsak egy táncegyüttes, hanem az egész hagyományőrzés szempontjából megfogalmazni. Maga a hagyományőrzés sok területen, részmunkaként, különféle kulturális területekhez csapódva, azok perifériáin folyik. Mint ahogy magunk is civil kurázsiból csináljuk már lassan harminc éve. Igen gyötrelmes, központilag soha nem támogatott folyamat volt ez. A barátaimmal most olyan intézményt szeretnénk létrehozni, amely megfelelő állami támogatottsággal kereteket biztosítana a hagyományőrzés minden formájának. Ahogy a múlt században a magyar nyelvi mozgalom mögött is kialakultak a különböző intézmények, a Nemzeti Színház, a Nyelvtudományi Intézet, a Tudományos Akadémia. Vagy a zenében az Operaház, a Filharmónia. Akkor ezek voltak a fontosak. Ma viszont inkább visszafelé tekintünk. A régi korok, kultúrák felé fordulunk, hogy kiszűrjük a használhatót.

• Ezek szerint itt is jövőbe mutató tevékenységet folytatnátok?

Abszolút. Ahogy manapság mondani szokták: revivalt. A hagyomány klasszikus értelemben vett kutatása régóta folyik a különböző koldusszegény intézményekben, a Zenetudományi Intézetben vagy a Néprajzi Múzeumban. Itt viszont csak a hagyomány újraéleszthető részéről lenne szó, azt kutatnánk, tanítanánk, készítenénk belőle produkciókat. Nem tudom, politikai kérdés-e mindez, részünkről csupán helyzetfelismerés. Tennünk kell valamit az ellen, hogy a fiatalok ne forduljanak el saját kultúránktól. Hogy legalább lehetőségük legyen megismerni, s viszonyulni tudjanak hozzá. A mi hagyományanyagunk elég jól fel van dolgozva, kellően írásbelivé van téve, ebben szerintem világviszonylatban is elsők vagyunk, de Európában biztosan.

• Ha Európa kíváncsi a múltjára, hozzánk kell fordulnia, mondtad egyszer. Mire gondoltál?

Arra, hogy nálunk, bár töredékesen, de legalább megmaradt a régi kultúra. A Kárpát-medencében létezik egy évszázadokra visszanyúló kulturális identitás, egy első osztályú európai kultúra, de a viszontagságok között maga a társadalom teljesen lepusztult, a huszadik század elején már csak az öreg parasztok és cselédek ismerték. Nem parasztromantikáról van szó - amivel egyébként a mozgalmat sokszor megvádolták -, hanem arról, hogy be kell látnunk, nem maradt fenn más. A cselédek a maguk divatjamúltságával olyan műveltség darabjait őrizték meg, amely valamikor itt, a Kárpát-medencében egyetemesen mindenkié volt. És etnikumra való tekintet nélkül mindenki használta. Ez ugyanaz a nyelv, amire az egész nyugati civilizáció épül. A hetvenes években nálunk még éltek azok az adatközlők, akiktől közvetlenül meg lehetett tanulni az éneklést, a hegedülést, a táncot. Saját tapasztalatom, hogy ez mekkora hatással volt a norvég vagy a svéd barátaimra, akik eljöttek hozzám, együtt mentünk hátizsákkal Erdélybe és Magyarország elhagyatott vidékeire látni, hallani. Mert Svédországban valamikor szintén így hegedülhettek, mondjuk, de ott ezt ma már senki sem tudja.

• Európa más országaiban vannak már ilyen intézmények?

Sok helyen működik, Svédországtól Bulgáriáig, Görögországtól Norvégiáig, igaz, egyik helyen sem teljesen költségvetési intézmények, zömmel magánkezdeményezések, de az állam erőteljesen dotálja őket. A legpregnánsabb példa Dél-Koreában található, ahol a hatszáz évvel (!) ezelőtt létrehozott nemzeti klasszikus zenei intézet elképesztő választékkal várja az oda érkezőket. Hagyományaik feldolgozva, ápolva, kiadványokban prezentálva. Ez hasonlít a leginkább ahhoz, amit szeretnénk. Ha úgy tetszik, egy klasszikus zenei intézetet, bár ezek a fogalmak már le vannak foglalva más műfajok számára. Ennek a műveltségnek lenne ez amolyan Noé bárkája.

• Miért ilyen lassan jön létre ez az intézmény?

Nehéz ügy, mert a valóságban a rangsorolás másként történik. A lobbizók keményen küzdenek, és inkább az érdekeket, mint az értékeket követve.

• Ha létrejönne a Hagyományok Háza, akkor évente mennyi pénzre volna szükségetek a fenntartásához?

Nem kérünk többet, mint bármelyik bulvárszínház költségvetése. Három éve, amikor ide kerültem, az Állami Népi Együttes költségvetési támogatása 55 millió volt, szemben egy átlagszínház 400-600 milliójával. Ezt az 55 milliót mostanra sikerült 160-ra felvergődnünk, így legalább a bérfedezet rendben van, de további produkciók létrehozására nincs pénzünk. A pályázatokon viszont nem adnak nekünk pénzt, mondván, ez nemzeti intézmény. Két szék között a pad alá. Vannak feladatok, amelyek az egész közösséget érintik. Ilyen például a nyelvünk. Ezt az évszázados hagyományú kommunikációs rendszerünket nem lehet piaci viszonyoknak kitenni. A népzene, a néptánc ugyanolyan kommunikációs eszköz, mint a nyelv. Mindig is így működött, esztétikai rendszere is így épül fel. Emberek ezzel üzenni tudtak egymásnak, artikulálni tudták az érzelmeiket, csupa olyan tulajdonság, amiről ma a piac nem beszél. Szándékosan. Szerintem most jött el az a pillanat, amikor az államnak is le kell tennie a garasát a kérdésben. Ha a hagyományőrzést piaci viszonyok közé kényszerítik, akkor óhatatlanul torzulni fog. Ebből a szempontból beszélek csak kulturális identitásról. A többi, amiről hall az ember, az veszélyes és buta dolog. Hogy mi a magyar és mi nem, az koronként változik. Szerencsére. Ettől voltunk életképes nép, mindig be tudtuk dolgozni a külső hatásokat, össze tudtuk gyúrni a saját rendszerünkkel.

• Lehet, hogy azért vonakodik a hivatal pénzt adni rá, mert nem akarja, hogy mindez intézményesüljön. Hisz akkor megvan a veszélye annak, hogy ebben a kérdésben néhány ember dönt majd. A hagyományőrző mozgalmat az elmúlt harminc évben sok-sok, egymástól függetlenül működő műhely tartotta életben. Nem azokat kellene inkább erősíteni?

Félreértés ne essék, nem központosítani akarunk, hanem a decentralizált helyek számára elérhetetlen pénzeket megszerezni. Kollégáimmal úgy gondoltuk, ha sikerülne létrehozni ezt az államilag dotált központot, akkor arra kiépíthetnénk egy hálózatot, és ide-oda tudnánk csorgatni az elvégzett munkából járó hasznot. Itt, a Hagyományok Házában elvégezzük a gyűjtéseket, a feldolgozásokat, amit viszont átadunk másoknak, mondjuk a Zenetudományi Intézetnek. Megpróbáljuk összekötni azt a néhány kutatóhelyet és pontot, ahol ilyen munkát végeznek, hogy segíthessük egymást tudásban és anyagiakban. A megfelelő szakemberek lehetőséget kapnának a munkára, abból aztán mindenki profitálna. Sokan próbálnak, sajnos, lehetetlenné tenni, mondván, magunk alá akarjuk gyűrni az egész mozgalmat.

• Lehet, azért, mert a személyeddel kapcsolatban mindig is valami kettősség volt érzékelhető. Egyrészt a táncházmozgalom egyik elindítója, emblematikus figurája vagy, másrészt az elmúlt tizenöt évben gyakorlatilag kivonultál belőle.

Elmentem főiskolára, elvégeztem a zenetudományi szakot, ez volt ez a nagy kivonulás. Azt az utat jártam, amire másnak is lehetősége van: nem maradtam meg az önművelésnél, hanem kitanultam a szakmát. A zenetudományi szak ötéves volt, nappali tagozaton. Persze hogy kivonultam mindenből. De elvégeztem, hogy a hagyományőrzés ne maradjon meg lassan elhaló amatőr mozgalomnak, hanem igenis be tudjuk kapcsolni a kultúra főáramába. Egész életemben azért dolgoztam, hogy mindez egyetlen áramlattá váljon. De nem az én személyem a lényeges itt, sokan gondoljuk ezt így. Csak én kerültem helyzetbe, képviselem ezeket a nézeteket, és hasznosítom az elmúlt harminc évben összeszedett tapasztalataimat. Szó sincs itt személyi önmegvalósításról. Én, Sebő Ferenc emellett valóban tartok koncerteket, de az az én személyes ügyem, hogy a közönség elfogad vagy sem. Az életem pontosan arra példa, hogy ezt a két dolgot folyamatosan szét lehetett választani.

• Pedig sokan mondják azt, hogy karriered során sokat köszönhettél a táncházmozgalomnak, amolyan előretolt bástya lettél, aztán mégsem igazán az egész érdekeit képviselted.

Ezek elég sanda és tájékozatlan vélemények. Amit képviseltem, állandóan képviseltem, nem hagytam befolyásolni magam senki által. Mi, akik az elsők voltunk, és végigcsináltuk, minden ellenszolgáltatás nélkül tettük. Nem attól lettem emblematikus figura, hogy - mondjuk - bekerültem a televízióba. Előadóművészként ismerhettek meg a nézők, és ezt az ismertséget használtam fel arra, hogy Szabó Mártát meggyőzzem az ifjúsági osztályon, csináljunk Aprók táncát. A műsor népszerű lett, és részt vett benne az egész akkori táncházas garnitúra. Nagyon sokat tettünk azért, hogy a klubokban megnőtt a létszám, szerveztük a nyári táborokat, mindazt, amiből ma már sokan megélnek. A magam szerepét pontosan ebben látom: mindig is be tudtam illeszkedni ezekbe a közösségekbe, és össze tudtam kapcsolni az egymáshoz való dolgokat. Nekem integráló szerepem volt, most is az van, azért érzem ezen a helyen magam jól. És ezt kell végeznem ahhoz, hogy mások dolgozhassanak.

• A hagyományos kultúra felett sokan sokszor megkongatták már a vészharangot. Aztán mindig kiderült, hogy igenis életképes. Te mégis közelgő katasztrófáról beszélsz.

A feldolgozás szempontjából mindenképpen lépnünk kell. Olyan ez, mint amikor anno az addig szájhagyomány útján öröklődő gregorián liturgiát, az addig felhalmozódott kulturális anyagot papírra akarták rögzíteni. Most, legalábbis technikailag, hasonló időket élünk, a halmozódó, szájhagyomány útján fennmaradó információanyagot kell összegyűjtögetnünk, letisztáznunk, hogy ismereteket szerezzünk a történelemről, az emberi kapcsolatokról, az életről. De ehhez állami támogatásra van szükség. Vannak persze olyanok, közöttük nem ritkán komoly emberek, akik azt hangsúlyozzák, a XXI. század küszöbén miért kell még mindig a népzenével vacakolni. Ők egyszerűen provinciálisak, a szó legrosszabb értelmében, szégyellik a kultúrájukat, származásukat, igazodni akarnak másokhoz, olyanokhoz, akiket nem is értenek rendesen. Ez az igazi veszély. Félműveltnek lenni tragédia. És attól félek, hogy ez a félműveltség országos méretűvé kezd válni. Az amerikai civilizáció egyébként éppen a tudásunkat fölözi mostanság le. Mi, európaiak kicsit bambák vagyunk ebben a kérdésben, hagyjuk, hogy tudásunkat elvigyék azok, akiknek sok pénzük van, ahelyett, hogy mi kamatoztatnánk azt. Lehet, hogy sántít a hasonlat, de ha az antik kort vesszük példának, akkor mi most a görögök vagyunk, akiket a rómaik kilóra megvesznek. Akiknek elviszik a művészeit, tanárait, szobrait, mindent, és a maguk szolgálatába állítják. Ha ezt szó nélkül hagyjuk, akkor olyanok vagyunk, mint hajdanán a kincseiket üveggyöngyre becserélő indiánok.

Vannak azért pozitívumok is. Más országokhoz viszonyítva mi nagyon jó helyzetben vagyunk. Tánctanítási módszereink Tokiótól Budapesten át New Yorkig mindenhol érvényesek. Most sokkal többen táncolnak széki táncot, mint Széken valaha is. Egyetemessé tudott válni. Nagy tömeg van mögötte. És ezt egyetlen népboldogító mozgalom nem tudta elérni eddig. Ez olyan pozitívum, amire feltétlen építeni kell. Nem szabad hagyni, hogy elmúljon. Ha nem figyelünk erre tudatosan, akkor ez a hagyomány szétmorzsolódik. Volt már rá példa.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Sebő együttes - Sebő együttes (1975) >> - 303 magyar lemez, 2008.

Sebő Ferenc - Megvesznek minket kilóra >> - interjú, 2000. március

Utolsó óra fesztivál >> - cikk, 1999. május