Hangszeres jiddis folk és klasszikus zene - a két résztvevő ráadásul a Budapester Klezmer Band és a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A március 6-i zeneakadémiai koncert kétségkívül a tavasz egyik ígéretes zenei eseménye lesz. Páros interjú Jávori Ferenccel a Budapester Klezmer Band évtizedéről, és Rolla Jánossal a Liszt Ferenc Kamarazenekar harminchét évéről.

Fotó: Gárdi Balázs

• Kárpátaljáról települtél át 1977-ben, másfél évtizedet hegedültél az Operett Színházban. Miért csak tíz évvel ezelőtt határoztad el, hogy klezmer zenekart alapítasz?

Jávori Ferenc: Az a kor nem volt megfelelő arra, hogy ezt a zenét, ezt a kultúrát színpadra, nagyközönség elé vigyem. Pedig amikor Kárpátaljáról áttelepültem, a tarsolyomban elég jelentős népzenei gyűjtemény volt már. Ha több bátorságom lett volna hozzá, lehet, hogy a háború utáni első igazi klezmer zenekar itt Magyarországon alakult volna meg. Ehelyett a nyolcvanas évek elején Amerikában jöttek létre az első együttesek, amelyekkel személyesen csak a nyolcvanas évek végén találkoztam, és kiderült, hogy repertoárjuk kilencven százalékát ismertem. 1990-ben, amikor úgy éreztem, más szelek fújnak idehaza, Rai Tamás rabbi biztatására megalakítottam a Budapester Klezmer Bandet. Az első 3-4 évet az útkeresés jellemezte, egyrészt kerestem azt a kifejezési formát, amin keresztül ezzel a zenével meg lehet jelenni a hazai zenei palettán, másrészt egyfajta küldetést is éreztem, hogy e teljesen feledésbe merült zenét feltámasszam.

• Mi az oka annak, hogy ez az ízig-vérig kelet-európai zene Amerikában támadt fel újra?

Ami ezt a zenét világhírűvé tette, az a hetvenes években bemutatott Hegedűs a háztetőn című musical volt, mely egy oroszországi zsidó falu életéről szólt, és egy ilyen falu egyszerűen elképzelhetetlen klezmer zenészek nélkül. A zeneszerző, Jerry Bock kezdettől fogva nagyzenekari megszólalásban gondolkodott, de hallhatóan foglalkozott előtte a klezmer zenével, kompozíciói tele vannak utalásokkal, stílusmegjelölésekkel. Hogy ennek a hatására vagy nem, de tény: a nyolcvanas években a fiatalok elkezdték felkutatni a még élő öreg klezmermuzsikusokat. A leghíresebbek, Dave Tarras, Naftule Brandwein, Abe Schwartz még a húszas években, a nagy európai kivándorlási hullámmal kerültek ki Amerikába, később beolvadtak az ottani show-businessbe, játszottak bluest, szvinget, dixielandet, szalonzenét. De megérkezésük után elég sok klezmer-felvételt is készítettek, amelyeket a fiatalok felkutattak, és újra feljátszották. Michael Alpert, a Brave Old World frontembere mesélte, hogy amikor 1981-ben bekopogott Abe Schwarzhoz, az eleinte nem is akarta elhinni, hogy őt tényleg érdekli ez a zene. Az a muzsika, amely a 18-19. században Kelet-Európában nagyon elterjedt volt.

• Bob Cohen New York-i muzsikus évekkel ezelőtt Romániában keresett és talált néhány öreg klezmerzenészt. Maradtak esetleg Kelet-Európában máshol is?

Nem tudok róla. A jiddis zene, a jiddis kultúra a negyvenes években - a sajnálatos történelmi események miatt - egyszerűen kihalt. Bob is főként cigányzenészekkel találkozott, akik még ismerték a dallamokat. Kárpátalján magam is egy cigány muzsikustól, Galambosi Banditól kaptam a legtöbb klezmer-anyagot, akinek még az apja játszott klezmer zenészekkel a húszas években. Édesapám is mesélte, hogy akkoriban Munkácson még rendszeresen tartottak zsidó esküvőket, igazi klezmer zenészekkel. Ezen kívül a kezembe került Moshe Beregovszki zenetudós munkája, aki a harmincas években kutatta a jiddis zenét, járta a moldvai és ukrán kis falvakat, körülbelül 6-700 eredeti népdalt kutatott fel, melyet Zsidó hangszeres népzene címmel 1934-ben megjelentetett. A sztálini terror persze őt is elragadta, műve egy részét viszont 1987-ben újra kiadták.

• Elég sok orosz, román, lengyel dallam megtalálható ebben a zenében.

Igen, azt szoktam mondani, a klezmer a népek közötti kapcsolat tükre. Zsitomir, Ogyessza, Kijev, Moszkva, Varsó, Kisinyov - ezek voltak a fő központjai, olyan nagyobb városok, ahol jelentős zsidó közösség élt. Azért olyan gazdag ez a hangzás, mert vándormuzsikusok játszották, és rajtuk keresztül magába szívta az orosz, a lengyel, a moldovai, az ukrán, sőt a magyar népzenét. Az első ismert magyar klemzer zenész egyébként Morthele Rosenthal (Rózsavölgyi Márk) volt.

• A klezmer ma megmaradt történelmi (színpadi) zenének, vagy újjáéledt a hétköznapokban is?

Most kezd újjáéledni. Ötven-hatvan év kimaradt, így érthetően időre van szükség, amíg felnő az a generáció, amely újra igényli ezt. Az amerikai klezmer zenekarok - legalábbis a filmekben - számtalan zsidó ünnepségen (hanuka, purim) vesznek részt, és miután ezeket ma már Budapesten szintén rendszeresen megünneplik, mi is játszunk ilyeneken.

• És mi a helyzet Izraelben?

A zsidó államban a klezmer, akárcsak az egész jiddis kultúra eleinte óriási vitákat váltott ki, a már világhírű sefati klezmer fesztivál - amin mi is részt vettünk 1992-ben - például csak tizenhárom éves múltra tekint vissza. Sokak szerint ez nem igazi, csak keverék kultúra, ellentétben azzal, ami Izraelben van, héber nyelven, héber betűkkel. A nyolcvanas évek közepén kezdték csak belátni, hogy ez a kép hamis, azóta a jeruzsálemi egyetemen külön tanszék foglalkozik a jiddis kultúrával. Többször játszottunk egyébként Izraelben, mindig nagy sikert arattunk, akárcsak a világ más részein. Tavaly Hollandiában 47 koncertet adtunk, a hűvösnek tartott holland közönség állva tapsolt a végén. Mutatva, hogy ennek a zenének mekkora ereje, milyen varázsa van.

• Sokan kritizálnak titeket, mondván, eltávolodtatok az autentikus vonaltól.

Ez igaz, de soha nem is hangoztattam, hogy mi autentikus klezmert játszunk. Amikor 1994 egy évre kimentem Németországba, rájöttem, a saját zenei kifejezéshez elsősorban profi, magasan kvalifikált zenészekre van szükség. Mikor hazajöttem, újjáalakítottam a zenekart. Megpróbáljuk a zsidó színház hagyományait is ápolni, a századelő zsidó zenés darabjaiból betétdalokat játszani. Nekem többet jelent, amikor - Kerényi Imre felkérésére - a Madách Színházban egy héttagú zenekarra kellett áthangszereltem a Hegedűs a háztetőn című darabot, és írtam hozzá egy új, klezmeresített nyitányt, és a zeneszerző Jerry Bock megköszönte és gratulált, mint az, hogy néhányan kritizálják az irányvonalat. Nekem más a feladatom, számomra az a fontos, hogy a zenei matéria, a jiddis népdal élő maradjon, hogy eljusson a közönséghez. Hogy milyen formában, az már az én felelősségem.

• Ezért kezdtél el komponálni? Ezért írtál nemrég a Győri Balett részére zenét, illetve írsz most a Liszt Ferenc Zenekarnak klezmer-szvítet?

Igen, ezek igazi kihívások számomra. Amikor Kiss János, a Győri Balett vezetője felkért, kicsit szkeptikus voltam ugyan, hisz ők mégiscsak egy klasszikus balettársulat, de azért belevágtam. Közösen választottuk a témát, Eszter könyvét, tehát egy bibliai történetet. Tavaly volt a bemutatója, óriási siker lett, külföldön is felfigyeltek rá, több meghívás érkezett azóta. Ez is mutatja, hogy a klezmer zenének milyen tág tere van. Ezt igazolja a március 6-i zeneakadémiai koncert is, melynek kezdeményezője az általam rendkívül nagyra becsült Rolla János volt. Az egyik koncertünk után bejött az öltözőmbe, mesélte, mennyire megfogta őt ez a zene. Megkérdeztem tőle viccesen, nincs-e kedve klezmer zenét játszani. Ha írok nekik darabot, akkor szívesen, válaszolta. Gondoltam, ez csak amolyan udvariassági gesztus volt a részéről, de fél év múlva felhívott, kérdezte, írom-e már művet? Így készült el a négytételes klezmer-szvít, melyet tavaly augusztusban a Dohány utcai zsinagógában mutattunk be közösen, telt ház, azaz majdnem háromezer ember előtt. És hogy a klezmernek idehaza milyen rangja lett: az új, szintén a számukra írt kompozíciómat a Zeneakadémia nagytermében mutathatjuk be a nagyközönségnek.

Fotó: Bánhalmi János

• Bemutatkozó koncertjüket - még Óbudai Kamarazenekar néven - 1962-ben az egykori Schmidt-kastély, a mai Kiscelli Múzeum udvarán adták, ahová több évtizedes szünet után tavaly tértek először vissza, és ha jól tudom, idén is fellépnek. Csak nem nosztalgiáznak?

Rolla János: Bizonyos értelemben igen, Óbudán újra otthonra leltünk, Merényi Judit, az Óbudai Társaskör vezetője újította fel a Kiscelli-koncerteket. 1962-ben valóban itt debütáltunk, a hely akkor még romos volt, mondhatjuk, mi fedeztük fel, miénk volt itt az első szabadtéri koncert. A Filharmónia aztán éveken át előadás-sorozatokat rendezett benne, majd ezt a szerepet később átvette a Zichy-kastély. Liszt Ferenc Kamarazenekarként 1963 lépünk fel, a Zeneakadémia zenekara voltunk, valamennyien oda jártunk. Innen ragadt ránk a név, egyszerűbbnek látszott megtartani, hisz nincs szégyellnivaló ezen a magyar zeneszerzőnk, mégha soha nem tudott igazán magyarul.

• Nem éppen kedvező korban, zenei, szellemi struktúrában kezdték a pályájukat, ráadásul annak idején a kamarazenekari forma még elég szokatlan volt.

Ma sokkal nehezebb dolgunk lenne az alapítással. Persze az a kor sem volt szerencsés, de hát igazán egyik kor sem az, mindig meg kell küzdeni azért, hogy az embert befogadják, elfogadják, hogy egy zenekar megtalálja a gazdáját. A legnagyobb gond persze anyagi természetű: előbb a pódiumon kell bebizonyítani, hogy valami életképes, hogy megérdemeli az anyagi elismerést. Mi kijártuk ezt az iskolát, egészen 1976-ig kellett ezt bizonygatnunk az akkori kulturális vezetésnek. Akkor lett csak a Filharmónia a gazdánk, ami felé egyetlen kötelezettségünk volt: évente harminc koncerten kellett a sorozatukban játszanunk.

• Így lettek maguk az első gebines zenekar?

Igen, azért neveztek minket így, mert megtartottuk az önállóságunkat, a zenekar munkájába nem szólt bele senki. A budai ferences templom pincéjében magunk hoztunk létre próbatermet, a minisztérium csak a fűtés megoldásában segített. Mi magunk döntöttük el, hogy mikor, mennyit próbálunk, a Filharmónia felé szigorúan koncerteket vállaltunk, egyeztetve a külföldi fellépésekkel és lemezfelvételekkel. Csak azt vállaltuk el, amihez kedvünk volt - mind a mai napig. Ez tartotta életben a lelkesedést, ettől talán frissek maradtunk szellemileg, nem volt központi irányítás, se kívülről, se belülről, egymás közt intéztük az ügyeket, mindenben közösen döntöttünk. Egészen 1992-ig a Filharmóniához tartoztunk, majd teljesen ellehetetlenült a helyzetünk, a külföldi lehetőségek megmaradtak, de mi rosszul éreztük magunkat: végre itt a nagy szabadság, mi meg mehetünk külföldre. Létrehoztunk egy alapítványt, szponzorokat kezdtünk keresni. Így kerültünk - Vass Lajos hívására - Szolnokra, lettünk a város önkormányzat zenekara.

• Szolnok nem rendelkezik túl nagy zenei hagyományokkal, akárcsak Sárospatak, ahol az elmúlt tíz évben maguk nyaranta fesztivált rendeznek. Mintha szánt szándékkal keresnék idehaza a zenei fehér foltokat.

Kicsit elegem lett a politikával átitatott fővárosi zenei életből. Még büszke is voltam, hogy nem csak a vidékiek jönnek állandóan a fővárosba, hogy végre valami visszafelé is működik. Példának ott voltak a nemzetközi fesztiválvárosok, Edinburgh, Aix-en-Provance vagy Montreux. Amikor először levittük Isaac Sternt, Maurice Andrét vagy Jean-Pierre Rampalt Szolnokra, még ki sem tudták rendesen ejteni a város nevét. A zempléni fesztivált is nyílván sokkal egyszerűbb lett volna a Dunántúlon létrehozni. Számunkra azonban az a kihívás, hogy ország olyan csücskébe kell elcsalogatni az embereket, ahol hosszú évtizedekig a madár sem járt. Még mi sem. Azon a vidéken legfeljebb Miskolcon és Sátoraljaújhelyen játszottunk, akkor is a Filharmónia sorozatában. Egyik muzsikus barátom sárospataki, a papája hívott minket, egy hétig laktunk ott, fantasztikusan éreztem magam. Mondom, te jó isten, Franciaországban ilyen környezetben rég fesztivált rendeztek volna. Az Antenna Hungária (akkor még Műsorszóró Vállalat) vezérigazgatója, Barta József - maga is zenész -, amikor meghallotta az ötletet, azonnal mögénk állt. Így jött össze az első fesztivál, aztán az évek során lassan kialakultak a helyszínek. És mára gyakorlatilag kinőttük a várudvart.

• Lassan négy évtizede vannak együtt, több tagjuk már nyugdíjas, a természet törvényeit maguk sem hagyhatják figyelmen kívül. Nem terveznek fiatalítást?

Dehogynem, fokozatosan szeretnénk átadni a zenekart a fiataloknak. Egy ideig velünk együtt, aztán mi visszavonulnánk. Szép lenne, ha sikerülne, de meg kell mondanom, egyáltalán nem könnyű. Nem arról van szó, hogy a jövőbeni Liszt Ferenc Kamarazenekar ugyanúgy játszana, mint a mai, inkább csak folytatná a hagyományt. A szellemét szeretném, ha megőrizné, hogy tényleg szeressék azt, amit csinálnak.

• Kortárs zene miért szerepel ritkán a repertoárjukon?

A kortárs zenék nagy része karmestert igényel. Bonyolultabb a zenei szerkezet, füllel nehezen követhető. mindig kell tehát egy közlekedési rendőr, hogy tudjuk, hol tartunk éppen. Nálunk viszont kezdetektől nincs karmester, ez a kamarazenekarok esetében akkoriban szokatlan volt, ma már elég általános. Úgy működünk, mint egy jó vonósnégyes, csak mi tizenheten vagyunk. Nekem, a koncertmesternek a lehetőségeim eléggé korlátozottak. Beintek, elkezdem, de onnan mindenkinek tudni kell, hogy mit és milyen tempóban játszunk. Azonosulni kell, meg kell küzdeni egymással, így viszont sokkal mélyebbre áshatunk a darabokban. Ezért nem mindegy, hogy az ember hány éve szagolja a másikat, hány éve figyeli a többiek lélegzését. Ez a fajta játékmód azonban gátolja azt, hogy a kortárs zenébe nagyon belemenjünk, bár többen - például Szőlössy András, Lendvay Kamilló, Petrovics Emil - írtak nekünk darabokat. Ha játszunk is ilyen, egyikünk - Gazda Péter - feláll és dirigál.

• Néhány évvel ezelőtt a Vukán Trióval Chopin-művek jazzátiratát is játszották, március 6-án pedig a Zeneakadémián a Budapester Klezmer Banddel adnak közös koncertet. Mindkét műfaj önök számára korábban ismeretlen területnek számított. Talán épp ez volt benne a vonzó?

Minden zenét szeretek, amit jól és hittel adnak elő. Bevallom férfiasan, például nagyon élvezem a jó cigányzenét. Mi persze soha nem fogunk úgy játszani klezmert, ahogy Jávori Ferencék, de ez nem baj, hisz Mozartot meg talán mi adunk elő jobban. Menuhin is játszott Grapellivel jazzt, Itzak Permann is beállt egy lengyel klezmerzenekarba. Amikor NATO-tagok lettünk, a tervek szerint a három ország washingtoni bemutatkozó estjén a Muzsikással adtunk volna közös koncertet, ahol - Bartók kapcsán - összeért volna a népzene és az úgynevezett komolyzene. Ők eljátszották volna az eredeti nép verziót, mi meg a komolyzenei változatot. A bombázások miatt az örömünnepet leállították, de reméljük, erre a találkozásra még egyszer sor kerül. A Vukán Trióval vagy a Budapester Klezmer Banddel közös koncertek olyan élmények, amelyek gazdagítják az ember repertoárját. Sokan profitáltunk belőlük. Ha jól sikerül a március 6-i koncert, szeretném, ha legalább egy közös CD-n nyoma maradna ennek a kísérletnek. Mi biztos, hogy élvezni fogjuk. Reméljük, a közönség is.