Tizenhat éve tolmácsolják kortárs zeneszerzők műveit és különböző népek tradicionális zenéit. A világ szinte minden részén megfordultak már, az elmúlt öt évben nem volt olyan ütős fesztivál, ahol ne szerepeltek volna. Kifejezetten nekik írt darabot John Cage, Márta István, Vidovszky László, Kocsis Zoltán, Presser Gábor, Dés László. Ligeti György szintén számukra készülő művét idén novemberben mutatják be Metzben, később Budapesten is. Új lemezük, a Legacies 2 a napokban jelent meg. Rácz Zoltánt, az Amadinda együttes vezetőjét kérdeztem.

Fotó: Kovács Bence

• Névadótok, közismert, egy ugandai hangszer, ráadásul nem is népi, hanem a királyi udvarban különböző ceremóniákon használatos instrumentumról van szó. Csak megtetszett a hangzása vagy a névválasztásnak van mélyebb jelentése is?

Most már van. 1984 januárjában a Zenebutikban még Unikum együttesként mutatkoztunk be, de ez a név a Filharmóniának nem tetszett, így változtatnunk kellett. A Zeneakadémián, próba közben találtuk ki az Amadinda nevet, diáktársaink között kisebb közvéleménykutatást rendeztünk, hogy ki mire asszociál - egyeseknek még Amanda Lear is eszébe jutott - a legjobb választ viszont egykori tanárom, Dukay Barnabás adta, mondván, a mai világban nincs abovo jó név, választani kell egyet és azt naggyá tenni. Az Amadinda tehát tudat alatti választás volt, csak később telt meg igazi tartalommal, amikor rájöttünk, hogy a tradicionális zenéknek mekkora a jelentősége a mai ütőhangszeres művészet számára és hatása nyomon követhető a kortárs zene legújabb irányzataiban is. Ekkor már tudtuk, hogy merre kell tovább haladnunk.

• Merre?

Négy fontos alapelv mentén igyekszünk kialakítani repertoárunkat: a tradicionális zenék, a kortárs ütőhangszeres művek, a hangszeres átiratok és a saját kompozíciók. Az ütőhangszeres hagyomány különösen Afrikában, Dél-Kelet Ázsiában, az óceániai szigetvilágban, illetve részben Dél-Amerikában rendkívül erős. Ezek a zenék szakmánk anyanyelvét jelentik, egyszerűen megkerülhetetlenek. Az ütőhangszeres műfajnak ugyanakkor körülbelül nyolcvan évre visszatekintő komponált irodalma is van. És jelentős felismerés volt számunkra, hogy Steve Reich kompozícióiban létező afrikai zenei struktúrákat használ fel vagy hogy Lukas Ligeti egyik darabja kifejezetten ugandai hangzásminták és elgondolások alapján íródott. Ez is mutatja, hogy a kortárs zene egyáltalán nem gyökértelen, amint azt igen gyakran hallani. Igyekeztünk tehát olyan koncerteket adni - és ez a folyamat tart a mai napig - ahol rámutatunk ezekre az összefüggésekre. Emellett régebbi korok európai zenéinek ütőhangszeres átiratait is játsszuk, illetve az utóbbi években - Holló Aurél és Váczi Zoltán zeneszerzői munkásságának köszönhetően - saját szerzeményeket is.

• A kortárs zenekarok általában csak interpretálnak. Számotokra miért fontos a saját darab?

Azért, mert az úgynevezett komolyzenében a huszadik századra már-már betegesen kettévált a zeneszerzés és az előadóművészet. Az úgynevezett könnyű műfajok - a rock vagy a jazz - szerintem részben éppen annak köszönhetik népszerűségüket, hogy a saját zenéjüket játsszák. Amíg a közönség finoman szólva passzívan foglal állást a kortárs zene legújabb darabjaival kapcsolatban, addig a rockban és a jazzben éppen a legfrissebb művekre vágyik folyamatosan. Ezért is örülök, ha az Amadinda nevét nem csak a kortárs zene híveinek körében emlegetik, mert ez azt mutatja nekem, hogy nem vagyunk halottak, szemben sok mai kortárs zenei irányzattal.

• Ezt a népszerűségeteket nem inkább annak köszönhetitek, hogy koncertjeiteken rendre játszotok tradicionális, jó értelemben vett szórakoztató darabokat, amelyekkel mintegy körbeölelitek a köznép által gyakran túl komornak és szomorúnak nevezett kortárs kompozíciókat?

Sosem adunk elő olyan darabot, amit nem tudunk teljes szívvel felvállalni. Így nem hiszem, hogy az eltelt 16 év alatt valaha is komor és szomorú zenéket játszottunk volna, bár kortárs zenét sokat adtunk elő. A közönség valóban nagyon kedveli ezeket a tradicionális zenéket, de sok koncerten egyáltalán nem játszunk ilyeneket, és az emberek azokról is boldogan távoznak. Nem szeretem, ha a zenészek vagy a zeneszerzők a közönséget bármiért felelőssé teszik. A közönség nem hülye, az emberek mindig érzik és értékelik, ha felkészült és teljes szívvel eléjük tett produkcióval találkoznak. Teljesen érthető az is, hogy egyes tradicionális zenéknek tomboló sikere van függetlenül attól, hogy hol járunk, Norvégiában, Magyarországon vagy Tajvanon. Itt a zenén és a hangszereken keresztül olyan kontaktus jön létre az előadó és a közönség között, amit nem véletlenül neveztek régen mágikusnak.

• Tradicionális hangszereiteket még mindig magatok faragjátok, vagy inkább veszitek?

Többnyire magunk készítjük, sőt vannak olyan hangszerek is, amiket mi magunk találunk ki. Váczi Zoltán Reconstruction című darabjában például szerepel az általa létrehozott kókuszfon. Olyan is előfordul, hogy ismert eszközöket teljesen más módon használunk. A különböző méretű fémdobozok alkalmazása előfordul Cage életművében is, Váczi Zoltán viszont ilyen dobozokból létrehozott egy 27-28 hangú skálát, ami gyakorlatilag úgy működik, mint egy melodikus hangszer.

• Szakkönyvek alapján faragtok, vagy vannak hangszerkészítő ismerősötök?

Részben vannak hangszerkészítő ismerőseink, részben pedig tapasztalataink. Azt, hogy egy hangszert milyen fából és hogyan kell kifaragni, menet közben sajátítottuk el. Az első amadindánk fél év alatt elkopott. Később kiderült, hogy kőris hozzá az ideális fa. Nagyon ellenállónak tűnik, a mostanit már több éve használjuk. De volt olyan hangszer - például a kivájt polinéz fatörzsek -, amit a Metropolitan Múzeumban láttunk, megtetszett, gondoltuk, itthon megcsináljuk magunknak. Egyszerű dolgok ezek, inkább véső kell hozzá, mint komoly elmélet. Az első nem szólal meg, a második talán igen, de nem úgy, ahogy kellene, a harmadik-negyedik aztán bejön.

• És mi alapján tanuljátok be ezeket a darabokat? Lejegyzésekből, videóról, esetleg helyszíni tapasztalatok nyomán?

Is-is. Ezeknek a daraboknak nincsenek partitúrái, kis cetlikre jegyzetelünk, inkább csak ritmusmintákat, váltásokat. Ez persze abszolút nem érvényes a kortárs irodalomra, amelyet kész partitúrákból adunk elő. Az egyetlen kivétel Steve Reich Music for Eighteen Musicians című műve volt. E nagy formátumú darabot a szerző együttesével - hasonlatosan a rock és jazz együttesekhez - a próbák alatt öntötte végleges formába. Ennek megfelelően megszámlálhatatlan mennyiségű kis jegyzetpapír maradt utána. Ezt a fecnikből álló dossziét küldték el nekem is. Két-három hónapos munka után jutottam csak el oda, hogy már pontosan tudtam, mikor melyik hangnak kell megszólalnia. De ne hogy azt hidd, hogy mindezt leírtam! A mi próbáink pontosan úgy zajlottak, ahogy Reichéké: találkoztam 17 zenésszel, mindenkinek megmondtam, hogy mit kell csinálni, és odaadtam nekik a sajtcédulákat. Mondanom sem kell, a szerző, amikor meghallotta a koncertünk felvételét majd hanyatt esett a meglepődéstől. Rajtuk kívül ezt a művet senki sem játszotta addig.

• Amikor elkezdtétek, úgy tudom, elhatároztátok, csak és kizárólag az együttesre koncentráltok. Ma viszont már ketten is tanítotok. Változott a koncepció?

Igen, természetes kötelességünk tanítani, hiszen ma már olyan dolgokat tudunk továbbadni, amit rajtunk kívül - szerénytelenség nélkül mondhatom - senki nem tud. Ebben a szakmában idehaza nekünk van a legnagyobb kitekintésünk. Sok mindent elértünk, jól jegyeznek a világban, eddigi tevékenységünk nyomán valami megmozdult idehaza - két zeneakadémiai tanítványom, Pusztai Gábor és Joó Szabolcs a közelmúltban nemzetközi versenyen szerzett előkelő díjakat - de én ennél többet szeretnék. A tavalyi, tizenöt éves jubileumi fesztiválunk legnagyobb értéke volt, hogy nagyon sok kiemelkedő zenészt hívhattunk meg Budapestre, hogy velünk együtt ünnepelhessenek. Legtöbbjük először koncertezett Magyarországon, a fiatalok pedig élőben láthatták a szakma legkiválóbbjait. Az Őszi Fesztiválon közös koncertet adtunk Robert van Sice-szal, idén márciusban pedig Leigh Howard Stevens-szel lépünk fel. Az a tervem, hogy évről évre elhozunk Budapestre olyan zenészeket, akik a legmagasabb színvonalat képviselik a szakmában, ezzel is elősegítve a fiatalok ismereteinek gyarapítását. 

• A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján öt nagylemezt is készítettetek, 1992 után azonban hat év kihagyás következett. Azóta viszont a második albumotok jelenik meg. Így akartátok vagy így alakult?

Az Amadinda megalapítása után - sikereink nyomán - már az első évben ajánlatot kaptunk a Hungarotontól. Azt mondtam akkor Bors Jenőnek: nagyon köszönjük a megtisztelő lehetőséget, de mi akkor fogunk lemezt készíteni, ha majd lesz rá mit felvennünk. Két évvel később aztán megjött a kedvünk, az első három lemezünknek kimondottan nagy sikere volt, tízezren felüli példányban keltek el. Egészen 1992-ig tartott ez a sorozat, amikor is a Hungaroton, illetve a Quint körüli problémák megakasztották ezt a folyamatot. Aztán 1998-ban a Hungaroton Classic-nál elkészítettük a Legaciest, mely az első darabja volt annak a sorozatnak, amelynek keretében a legigazabb és legfontosabb törekvéseinket szeretnénk bemutatni. A napokban jelent meg a második része, Cage korai ütőhangszeres darabjaival. Megnőtt a nemzetközi érdeklődés is irántunk, a svéd BIS cégnél hamarosan megjelenik az a lemez, amelyen Eötvös Péter kompozíciói szerepelnek, a német ECM számára pedig márciusban Keller Andrással felvesszük Lou Harrison hegedűversenyét. Irigylésre méltó helyzetben vagyunk, nagy kegy ez a sorstól. És ez is azt igazolja, azt a hat évet érdemes volt kihagyni. Akárcsak az első kettőt.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Rácz Zoltán: Dobpergés kicsiknek, nagyoknak >> - interjú, 2007. december

Rácz Zoltán: A zenészek tudatosan félrebeszélnek >> - interjú, 2003. szeptember

LGT-dalok Amadinda-átiratban >> - cikk, 2002. december

Rácz Zoltán: A közönség nem hülye >> - interjú, 2000. január

Rácz Zoltán: Kortárs és polinéz ritmusok >> - interjú, 1995. július