A század emlékműve - állítják sokan Böröcz András Akasztottak című szoborkompozíciójáról. A tizenhét, platánfából faragott figura azonban nem csak szobor, egyben hangszer is. Dés László másfél éve - azonos címmel - darabot írt rá, négy ütőhangszeresre, négy vonósra és két női hangra.  Gothár Péter pedig mindezek alapján - szintén azonos címmel - készített egy filmfantáziát, mely mellékletként rajta van Dés Lászlónak a Budapest Music Center gondozásában nemrég megjelent lemezén.

Fotó: Bánhalmi János

A szobrot nem kell megfejteni, önmagáért beszél. Azonnal nagy hatással volt rám, és különösen izgatott, hogy nem "csak" szobrok, hanem hangszerek is - magyarázza Dés László. - Nem csak távolról csodálható műtárgyak, de megérinthetőek, megszólaltathatóak. Ha lefektetem őket, hangszerek, ha felakasztom őket, megrendítő szobrok. Tavaly tavasszal kétszer is előadtuk a Katona József Színházban, azért színházi környezetben, mert a darab végén, a Gyásztételnél - amit két női hangra és egy vonósnégyesre írtam - így felemelkedett ez a hatalmas "marimba" és ismét szobor lett belőle.

• A szobrok eleve fel voltak "hangolva", vagy utólag még igazítani kellett a hangmagasságukat?

A hangok adottak, a szobrok mindegyikének különböző hangja van. Nem tiszta hangok ezek, de éppen ez benne az izgalmas, és adekvát a darab tartalmi részével: nagyon nyersek és viszonylagosak. Mintákat vettem belőlük, és felállítottam egy relatív hangmagassági sorrendet. Néhány szobor, más-más helyen megütve különböző magasságú hangokat ad, így a tizenhét szobor összesen huszonöt hangon szólal meg a darabban. Az ütős szólamok megírásakor nemcsak a hangmagasságot vettem figyelembe, hanem a kivájt fatestek egymástól eltérő akusztikáját is, hogy öblös, zengő, tompa vagy éppen éles-e. A próbákon a sok ütéstől egyébként valamennyit tovább "formálódtak" a szobrok, hullottak a forgácsok. Böröcz András nem esett kétségbe, mondván, a zene alakítja őket.

• Technikailag nem könnyen megszólaltatható ez a mű.

Valóban nem, gyakran olyasmiket kívántam az előadóktól, ami nem szokványos, de az Amandinda együttes, a Keller Kvartett, valamint a két énekesnő, Juhász Miczura Mónika és Lukin Zsuzsa sikeresen és kreatívan oldotta meg a feladatot. A CD létrehozásával kapcsolatban pedig nem győzöm hangsúlyozni a kiadó BMC, illetve a producer Gőz László munkáját, ha ő nem szerez támogatást rá, illetve nem préseli ki belőlem ezt a felvételt, lehet, hogy sosem jelenik meg. Majdnemhogy egyedül ő foglalkozik ma Magyarországon kortárs zene kiadásával, nélküle egyszerűen nem lenne dokumentálva a kilencvenes évek kortárs zenéje.

• Ezen a lemezen, azt hiszem, új oldaladról mutatkoztál be. Legalábbis a filmzenéit, musicaleit, slágereit ismerő nagyközönség vagy a Dimenzió, Trio Stendhal-korszakát méltató jazzrajongók számára. Ez csak kitérő az életedben, vagy esetleg újabb állomás?

Pályafutásom során előadóként, és szerzőként is sok esetben "botlottam" az úgynevezett kortárs zenébe. A 70-es évek végétől gyakran ültem be a 180-as Csoportba, ha szaxofon kellett, majd az Amadinda együttesnek írtam darabokat egyik lemezükre, és vendégként többször előfordultam náluk, sőt, Lendvay Kamilló, illetve Jeney Zoltán kifejezetten a számomra komponáltak darabokat. De ettől függetlenül is azt gondolom, hogy a jazzben évtizedek óta jelen vannak ugyanazok az értékek, mint a kortárs zenében, csak hát a jazzműfaj abszolút előadóközpontú, a muzsikus abban a pillanatban "írja" a művet, amelyikben játssza. A rögzítés pedig nem kottán történik, hanem hanghordozón. Régóta meggyőződésem, hogy a kortárszene egyik alternatívája a pontosan megírt, és az improvizált zene találkozása lehetne. Erre már vannak példák, és talán egyre több születik az ilyen művekből. De persze ez nem csak szerzői szándék kérdése, hanem az előadók improvizációs készségétől is függ. Ez viszont már a zeneoktatás problémája. Nem szabadna úgy csinálni, mintha az elmúlt száz évben semmi nem történt volna a zenében. De hál'istennek azért úgy érzékelem, hogy a fiatalabb muzsikus generáció jóval nyitottabb, sőt kíváncsi az új megoldásokra, és nincsenek előítéleteik. Megjegyzem, ez általában minőséget is jelez a zenészeknél, hiszen valami mást csinálni, még nem kitaposott utakon járni macerás dolog, foglalkozni kell vele, és gyakorolni. Enélkül a hozzáállás nélkül nem készülhetett volna el az Akasztottak lemez sem.

A kérdés második felére csak azt tudom válaszolni: minden munkám újabb állomás. Szeretek kísérletezni, esetleg egymással nehezen összeegyeztethető műfajokban is kipróbálni magam. Most úgy érzem, ismét más irányba kell tovább lépnem, és ebbe az irányba ez a mostani lemez - amin két koncert felvétel is található, az Amadindával játszom együtt, szaxofonon improvizálok -, jól beleillik.

• Hogy pontosan merre, ez meghatározható vagy legalább körülírható? 

Újra szeretnék a hangszereimmel meghittebb viszonyba kerülni. A frankfurti könyvvásáron - túl azon, hogy Esterházy Péterrel volt egy jól sikerült délelőttünk, ő felolvasott, én meg improvizáltam rá - a helyi jazzklubban két este játszottam az ESP-vel. Jazzklubban utoljára talán a Trio Stendhallal játszottam Madridban, valamikor 1992 végén, és ezen a két estén Frankfurtban mintha visszafiatalodtam volna 6-8 évet, olyan jól éreztem magam. Évek óta tervezem már a visszatérést, de ezek az események még jobban megerősítenek abban, hogy érdemes.

• Az elmúlt 6-8 évben a zeneszerző Dés eléggé elnyomta az előadó Dést. Ennyi időt azért nem lehet büntetlenül kihagyni a hangszeren. 

Ebben igazad van, szerencsére azonban ez idő alatt mindig volt valamilyen alkalom, akár koncert, akár stúdiófelvétel, amikor játszottam, illetve gyakoroltam a hangszeren. Két éve Lendvay Kamilló szaxofon concertójával hosszasan turnéztunk, illetve lemezfelvételt készítettünk. Több hónapot kellett készülnöm rá, nem csak azért, hogy újra formába lendüljek, hanem azért is, mert ez a feladat egyébként is szokatlan volt nekem, egyszerűen át kellett állnom egy másik technikára. Soha nem hagytam ki tehát hosszabb időt, most azonban itt az ideje, hogy intenzíven ismét a hangszer felé forduljak.

• És ha jönnek az újabb filmzenei vagy színházi felkérések? Lesz ereje a csábításnak ellenállni?

A hiedelemmel ellentétben én nem írók nagyon sok filmzenét, lemezt, vagy színházi munkát - egy évben általában egyet -, de előfordul, hogy annak sikere lesz, így aztán nagyobb figyelem esik rá. Mindig is olyasmit vállalok, ami valamiért izgat, ami valami kihívást jelent, vagy művészileg, vagy egyéb szempontok miatt. Viszont ha elvállaltam valamit, azt szeretem rendesen megcsinálni, már csak ezért sem vállalok egyszerre több munkát.  Jelenleg is több olyan filmet játszanak a mozik, melyek zenéjének megírására eredetileg engem kértek fel, de különböző okok miatt nem vállaltam. Világ életemben szabadfoglalkozású ember voltam, ezt a "státuszt" szeretném is megőrizni, de ez azt is jelenti, hogy dolgozni kell, ráadásul jól. A függetlenség számomra mindennél fontosabb, szellemileg és fizikailag egyaránt.

• Provokatív leszek: benned ez a sokféle késztetésű és célzatú munka valóban eggyé áll össze?

Az Akasztottak, a Trio Stendhal vagy a Nagy utazás számomra ugyanazt az értéket képviseli. Bennem ez egyben van. Mások persze a keletkezési körülmények, más szándékkal készültek, de mindegyik belőlem jött. Érdekes módon, a zenészkollégáknak, legyenek előadóművészek, vagy zeneszerzők, ezzel semmi bajuk nincs, sőt, úgy érzékelem, értékelik, hogy több műfajban is "utazom". Ez legfeljebb egyes "kritikusokat" zavar, akik szeretnek skatulyázni, és megzavarja őket, hogy én egyikbe se férek bele. De azért nehezen tudna mutatni - különösen az én korosztályomban - olyan művészt, aki ne próbálta volna ki magát több műfajban. Ilyen a kor, amiben élünk, nem hogy egységes zenei nyelv nem létezik, lassan azt se tudjuk, hogy egyáltalán van-e nyelv! Manapság úgy próbálsz értéket létrehozni, hogy közben a fogalom körül teljes zavar van, így aztán mész a saját fejed után.  Erősen zavarba jönnék, ha válaszolnom kéne arra a kérdésre, hogy az eddigi munkáim közül mi marad meg, mit hallgatnak majd száz év múlva, (mert hogy ez is egy mérce) legfeljebb csak azt tudnám megmondani, hogy mit szeretnék, hogy megmaradjon, de ez nem szeretés kérdése. Bereményi Géza mondta a vele készült interjúkötetben - miután már mindenről beszélt, az életéről, versekről, darabokról, filmekről, novellákról -, hogy egyik éjszaka ült egy kocsmában, és amikor megszólalt egy dal, melynek ő írta a szövegét (a Nagy utazásról volt szó), akkor az egész kocsma felállt, és egy emberként énekelte azt. Ezért érdemes élni, mondta. Ez egy szerző számára - bármilyen közhelyesen hangzik - nagyon fontos dolog. Látni, hogy az emberek szeretik, amit létrehozott, látni, hogy az életük részévé válik.

-------------

Kapcsolódó anyagok:

Dés László: Kezdetben bosszantott a jazz >> - interjú, 2009. június

Dés László: Utcazene >> - interjú, 2005. április

Dés László: Hagyni kell érni >> - interjú, 2004. március

Dés László: Fekve hangszer, állva szobor >> - interjú, 2000. január

Dés László: Kerülni a görcsös helyzeteket >> - interjú, 1996. május

Dés László: Védem a saját hangom >> - interjú, 1995. december

A Trio Stendhal esete a sajtóval >> - cikk, 1992. szeptember