Esclin Syndo, Singas Project, Realistic Crew - három, karakterében eltérő, másért fontos hazai elektronikus zenei produkció. Ami mindenképp összeköti/összekötötte őket: a huszonhét éves ambiciózus énekesnő, Berger Dalma hangja.
Fotó: Kovács Bence
Nyilván jobban örülnének, ha én is valamilyen tisztes polgári állást választottam volna, de remélem, azért nem csalódottak. Amúgy igazi lelkes szülők voltak, nyolc-kilenc évesen beírattak zeneiskolába, ahogy angolra, úszásra és balettre is járattak. Meg a város legelitebb oktatási intézményében, a Leőwey Klára Gimnáziumban érettségiztem. Apukám otthon sok zenét hallgatott, többek között tőle ismerem a Dire Straitset meg Szakcsi Lakatos Bélát. De azért a család életében a hangsúly sosem a zenén volt.
Sokáig ott sem volt egyértelmű. Általános iskolában rengeteget sportoltam, a kosárlabda mellett jártam énekkarra, két évig szólista is voltam. Aztán bekerültem a Leőwey Gimnázium vegyeskarában, mely ebben a korosztályban ma is a legjobb Magyarországon. Sorra nyertük az országos versenyeket, meg jártunk külföldre koncertezni. Közben meg a testvéremmel rádióműsort vezettünk. Pécsen akkor indult a Tiloshoz hasonló illegális underground közösségi rádió, a Publikum, kérdezte a szerkesztő, milyen műsort szeretnék csinálni. Mondtam, jazztörténetit. Voltam tizennégy éves, igazából fogalmam sem volt, mi az, de bementem a Baranya megyei könyvtárba, beültem a zenetárba, fellapoztam a Gonda-féle jazztörténetet, és kerestem hozzá zenéket. Mókás volt, amikor az osztálytársaim azzal jöttek: „apám hallgatott téged vasárnap délután”.
Tizenhárom-tizennégy évesen nálam is beindult a hormontúltengés, lázadni kezdtem, feketébe öltöztem, kopaszra nyírtam a fejem, Smithst, Cure-t, Yazoo-t, Death In June-t hallgattam. És imádtam a scifit. Néha találomra rendeltem kazettákat a Könyvklub katalógusából. Így futottam bele például Mike Oldfieldbe, Stingbe, Annie Lennoxba. Közben megismerkedtem a beatirodalommal, Kerouac, Kesey, Salinger, Ginsberg műveivel, amelyek elementáris hatással voltak lázadó kamasz énemre. S kezdett érdekelni, milyen zenék kötődnek hozzájuk. Így jutottam el Miles Davishez, John Coltrane-hoz, majd végső soron a négy évig futó rádiósorozat ötletéhez. Igyekeztem kultúrtörténeti szempontból közelíteni, a színházból mindig hívtam színészeket, akik a zenére Kerouac-ot vagy Ginsberget olvastak rá.
Mert éppen az érdekelt. Végül sokadszorra vettek fel, a sors fintora, hogy úgy tűnik, nem fogom befejezni. A jelenlegi félceleb státuszom eléggé rányomja a bélyegét a tanulmányaimra. Viszont már az érettségi után elkezdett hiányozni a zene, így amikor elhívtak a Sokol blueszenekarba vokálozni, nem sokat hezitáltam. Igaz, akkor sem, amikor egy évre rá kiléptem onnan, és elmentem Londonba bébiszitterkedni. Odakinn továbbra is a képzőművész pálya vonzott, de a zene változatlanul hiányzott. Ekkor jött a David Bowie-korszakom. A családban, ahol dolgoztam, a férj imádta, Bowie-n kívül ott hallottam először Lou Reedet és Velvet Undergroundot is.
Az az ikertestvéremnek köszönhető, aki tizenhárom éves kora óta dj, egy évre rá bekerült a pécsi underground színtérre, végigjárta az elektronikus zene minden klasszikus periódusát, a rave-től a technón át a breakbeatig. Rajta keresztül az elektronika végig ott volt nekem a háttérben, sőt, egy ideig magam is próbálkoztam a mixeléssel, a breakbeatet összehozni klasszikus jazzlemezekkel. Tizenéves koromban több partira jártam, mint koncertre.
Amikor Londonból visszajöttem, a Zagastic énekese, Bulcsú hívott vokálozni, aztán hamarosan ketten lettünk frontemberek. A Singas Project és az Esclin Syndo már szintén létezett, de ekkoriban stúdiózenekarok voltak, így az ország klubjait a Zagastickal jártam be először. Velük tapasztaltam meg, milyen hetekig bezárva lenne sokadmagammal egy turnébuszba. Plusz ott ismertem meg a reggae-t, melynek lüktetése aztán annyira a szívemhez nőtt. Amikor azonban a Singas és az Esclin elkezdett koncertezni, választanom kellett.
Egyrészt felvettek az egyetemre, másrészt itt mégiscsak több lehetőségünk adódott. S ekkor szürreális szerencsék sorozata jött. Beküldtük a kazettánkat a Sziget tehetségkutató színpadára, felhívtak, mehetünk, délután négykor léptünk fel, van hatvan tapsoló ember előtt. Kifelé menet megálltam az egyik vásáros bódénál, nézegettek egy cipőt, mire az előadólány kérdi, nem mi játszottunk négykor? Mert nagyon tetszett a produkciónk, s most ugyan ezt a boltot viszik, de ők szervezik az induló Kultiplexet, s nem lenne-e kedvünk a szeptemberi megnyitón főműsorban játszani? No, onnantól kezdve könnyebb dolgunk volt.
Ahogy az eddigiekből is kiderülhetett, két markáns zenei irány határozza meg az életem. Az egyik a jazz, amit a Singas Projectben élek ki, a másik pedig a nyolcvanas évek sötétebb tónusú popzenéje, azt meg az Esclin Syndoban. Biztos, hogy mindig több projekten fogok dolgozni. Szerencsés helyzetben vagyok, mert mindkét húzó együttesem tisztában van a zenéhez való hozzáállásommal.
Talán még mindig nem vagyok abban a stádiumban, hogy tudjam, mit akarok. Nem is gondolkodom erről. A munkában hiszek, folyamatosan írok/készítek zenéket, hogy azok jók vagy sem, majd az idő eldönti. Ha most kéne abbahagynom, akkor se lenne hiányérzetem.