Premecz Mátyás huszonhét éves és mostanság olyan hangszert (Hammond B3 orgona) használ előszeretettel, amely már akkor is divatjamúlt volt, amikor ő született. Generációja talán legaktívabb billentyűse nem kedveli a műfaji határokat, hiába a klasszikus alapképzés, hiába a progresszív rock szeretete, hiába a jazztanszak, ő leginkább a határterületeken érzi jól magát.

 Fotó: Kurucz Árpád

• Azon kevesek egyike vagy Magyarországon, akiknek eredeti Hammond orgonája van. Honnan a vonzalom?

Egyszerűen fantasztikus a hangja. Amikor kamasz koromban meghallottam Keith Emersont játszani rajta, azonnal megfogott. Végül három éve sikerült vennem egy 1953-ban gyártott B2-est, ami akkor gyakorlatilag egy roncshalmaz volt, még a bútorzata is hiányzott, úgy kellett hozzá utólag készíttettem egy asztalossal. Aztán az idők során fokozatosan kiegészítettem B3-as alkatrészekkel, így ma gyakorlatilag az utolsó szögig megegyezik a legendás hangszerrel, csak minimum három orgonából pakoltam össze. 

• Miért olyan fontos neked, hogy eredeti orgonád legyen? Miért jó koncertről koncertre cipelned magaddal ezt a százkilós monstrumot, ahelyett, hogy a Nord szintetizátorodon beállítanád a megfelelő hangszínt?

A digitális hangszerek sosem tudják nyújtani azt a játékélményt, mint a régi analógok. Fontos szó az élmény, mert a hangját elég jól tudják reprodukálni, csak az élményt nem. Az ipar mindig afelé megy, hogy minél kisebb legyen a test, közben meg épp annak nagyságától lesz elementáris a hang. Meg a Hammond életben tartásában van némi western romantika hangulat is, ahogy az ember hősiesen küzd ezzel a koros nagy hangszerrel. A régiség amúgy is nagy divat mostanság, szépen ellene megy a fogyasztói társadalomi szemléletnek, s már ezért is szimpatikus számomra.

• Miért nincsenek belőle mai, utángyártott kópiák?

A hangszer atyja, Laurens Hammond 1973-ban meghalt, ezt követően a klasszikus Hammond orgonák gyártását beszüntették, áttértek a modernebb modellekre, a régi gyártósor pedig gyakorlatilag megsemmisült. Ráadásul a régi szakik közül már alig él valaki, bár az interneten próbálják megőrizni a tudásanyagot. Akkora érdeklődés viszont nincs iránta, hogy valakinek megérje az újbóli sorozatgyártás. A nevet amúgy a Suzuki vette meg, s számomra innentől épp a lényege veszik el. Hisz ez igazi, amerikai szellemben készített hangszer, úgy van megépítve, hogy száz év múlva is működik. Az enyém már ötvenhat éves, de vélhetően engem is túlél.

• Az, hogy a koncertek többségén Nord szintetizátoron játszol, kényszerű kompromisszum?

Persze. Miközben az elmúlt hat évben nagyon megszerettem, igazából a mai napig meghatározza, hogyan játszom. Fura, átmeneti hangszer, próbálja a Hammond billentyűzetét reprodukálni. Nagyon könnyű billentésű, ezért nagyon hegyesen és nagyon perkusszívan lehet játszani rajta, dobálni, csapkodni, ütögetni. Ma már zongorán is így játszom. Sok zongoristának szerintem épp az a hibája - itt most nem a sztárokra, hanem az átlag zenészekre gondolok -, hogy nem veszik elég komolyan a ritmikát, kicsit elúszósan játszanak. Én azzal áltatom magam, hogy ezt a veszélyt épp az orgona miatt sikerült elkerülnöm.

• A családodban amúgy más is zongorázott?

Anyai nagyapám, autodidakta módon. Még most, kilencvenegy évesen is néha leül a hangszerhez, melyen kizárólag magyar nótákat tud lekísérni, azokat viszont bármilyen hangnemben. Édesanyámék öten vannak testvérek, s mindannyian tanultak valamilyen hangszeren. Nagymamám és édesanyám is zongoráznak. Így esetemben is természetes volt, hogy beíratnak zeneiskolába. A családban amúgy mindenki tanár, mérnök, orvos, esetleg informatikus. A nővéremmel - aki táncos, illetve tánctanár lett - mi vagyunk a feketebárányok.

• Sokáig úgy tűnt, te sem leszel az, hisz elvégezted a műegyetemen az informatika szakot. Mikor billent a mérleg véglegesen a zene felé?

Régen úgy definiáltam ezt, hogy majd akkor tekintem magam zenésznek, ha már nem az informatikából keresett pénzből veszem a hangszereket, hanem a zenéből keresett pénzből a számítógépeket. Ez a fordulat nagyjából két éve történt meg.

• A jazztanszakra mi vezetett?

A középiskolában nálunk punk és alterock őrület volt, ami engem eléggé hidegen hagyott. Az ettől való elfordulás jegyében kezdtem el jazzt hallgatni. Valahol a kotta nélküliség vonzott benne. Szerettem volna úgy megtanulni zongorázni, hogy az ne mindig a reprodukcióról szóljon, hanem készségszinten legyen meg, s azt játszhassam, amit éppen érzek vagy gondolok, stílustól függetlenül. Ezért felvételiztem 2002-ben a jazztanszakra, pedig az informatikával nem volt könnyű összeegyeztetni, állandóan Lágymányos és Újpest között kellett ingáznom, s gyakorlatilag a metrón tanultam. Aztán másodévben már láttam, hogy belőlem nem lesz jazz-zongorista. Szerintem a jazz-zongorázás ma nem halad sehova, vagy legalábbis nem olyan irányba, ami engem érdekel. Vannak zseniális zongoristák, de semmi olyasmit nem csinálnak, amit régebben mások ne csináltak volna. Emellett a zongora egy elkülönülő, „arisztokratikus” hangszer, nem jól vegyül a zenekari hangzással. Többek közt ezért kezdtem más utakat keresni.

• Mindig is sok zenekarban játszottál párhuzamosan, de mostanság különösen álláshalmozó vagy, a Barabás Lőrinc Eklektrictől a Qualitonson és a Smárton Trión át a Tritonig sokfelé megfordulsz. No és ott a saját zenekarod, az alig fél éve koncertező Kéknyúl. Lehet ennyifélét párhuzamosan vinni?

Leírva mindez valóban soknak tűnik, de a valóságban átlag havi tíz-tizenöt koncertet jelent. A Tritonnal például hónapok óta nem léptünk fel, az Eklektric mostanában elég szezonális, bár tény, az idei nyár elég sűrű volt, a Smárton Trióval vagy a Qualitonsszal sincs összeegyeztethetetlenül sok bulink. Saját formációm, a Kéknyúl pedig most kezd felfutni. Olyan zenei világot szeretnék képviselni vele, amit nem nagyon hallok a hazai csapatok között. Jazzes, funkos, instrumentális bulizene, vállaltan egyszerű témákkal és sok játékkal, hülyéskedéssel, improvizációval, váratlan fordulatokkal. Sokáig neve sem volt, aztán - hirtelen ötlettől vezérelve - egy kék színű puha sál után neveztem el. Szeretem, hogy nem sokat árul el. Hogy nem determinál. A koncerteken úgyis megtelik tartalommal. Tavaly nyáron ültünk le először próbálni, akkor még Gyémánt Bálinttal, aki remek manus, meg szeretem, ahogy játszik, de ide túl jazzes. Arra a szakadt, kattogós, nyers gitárhangra vágytam, amit a qualitonsos Szőke Barna képvisel.

• A többi zenekaroddal ellentétben itt már számokat is írsz. Feléledt a szerzői éned?

Nem tartom magam zeneszerző alkatnak, nehezen és lassan írok, de nagyon élvezem azt a pillanatot, amikor a zenekar megszólaltatja egy-egy ötletemet. Ez a kísérletezés mindig inspirál. A repertoárunk körülbelül fele saját, de a jazzorgona-hagyományőrzés jegyében rendszeresen játszunk Jimmy Smith, Reuben Wilson és Lonnie Smith számokat. Szerencsére egyre többször kapjuk azt a visszajelzést, hogy a saját dalokat jobban szeretik, mint a feldolgozásokat. Ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt gondolom, az egyszerű, de fordulatos, dallamos és popos témák jelentik a mai jazz egyik fejlődési irányát.

Fotó: Kurucz Árpád

----------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kéknyúl - emberi tempóban >> - cikk, 2011. május

Instant improvizáció >> - cikk, 2011. április

Fábián Juli - A legnagyobb érték a nyugalom >> - interjú, 2010. október

Fábián Juli - Hagytam, hogy leülepedjen >> - interjú, 2009. október

Premecz Mátyás - Hammond és a western-romanika >> - interjú, 2009. szeptember

Vérbő és lehengerlő Turbo-rock >> - cikk, 2009. április

Zenefilm - nyolcadik nap (Eklektric, A38) >>

Zenefilm - kilencedik nap (Random, Take Five) >>

Zenefilm - Tizenkettedik nap ( Eklektric a tetőn) >>

Random "csevegés" >> - kritika, 2008. december

Barabás Lőrinc - Határmezsgyén >> - interjú, 2008. január