Vázsonyi János szaxofonos - ha nem is mindig tudatosan - egész eddigi pályáján a műfajok közötti átjárhatóságra törekedett. A gimiben az Egon a falonnal előbb rock and rollt, később jazzrockot játszott, a Drumsban és a Tritonban etnojazzt, miközben szülei univerzumát, a barokk zenét sem feledte. Régóta foglalkoztatja Bach műveinek átírása szaxofonra, eddig két ilyen jellegű lemezt készített. Mostanában Telemann és mások kánonszonátáit adja elő egyedül, a második szólóhangszerest visszhangpedállal helyettesítve.

Fotó: Reviczky Zsolt

• Az utóbbi időben keveset koncertezel, legutóbbi lemezeiden is jobbára régi anyagokat publikálsz, legfeljebb némiképp újraértelmezed őket. Egyfajta alkotói válság?

Annak is nevezhetjük, bár a válság szó azt sugallja, mintha ez nem a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szerintem mindenkinél elkerülhetetlenül eljön az az állapot, amikor meg kell állni, elgondolkodni, újraértékelni, aztán újra nekilendülni. Miles Davis művészetét például számomra nagyon hitelessé teszi, hogy az életében volt öt év, amikor egyáltalán nem koncertezett, és ebből három évig még a hangszeréhez sem nyúlt. Egy zenésznek nehéz kikerülni a rutint. Nem is feltétlen technikai, hanem tudati értelemben. Játszhatja valaki ugyanazt a Bach partitúrát egész életében, ha közben újra és újra megéli. A zenésznek a legfontosabb, hogy tudatilag tartsa karban magát, hogy érezze, nagyon nem mindegy, hogy adott pillanatban, adott helyen milyen belső tartalommal szólaltatja meg az adott hangot.

• Hogyan tudod ezt a mostani meditativ időszakot anyagilag túlélni?

Szerencsés vagyok, hogy a saját formációim mellett más zenekarokban is játszom. Ahol félig háttérbe vonulhatok. Szeretem, hogy ezek a produkciók akár nélkülem is tudnak működni: ha úgy érzem, van mondanivalóm, hozzáteszem, ha nem, nem. A kiteljesedésre pedig ott vannak a szólófellépések. Pár éve Telemann kánonjait kezdtem el visszhangpedállal játszani, máskor standardeket szólaltatok meg több szólamban. Kezd kialakulni egy olyan repertoár, ahol minden számnak megvan a maga története.

• Ha valakinek zongoratanárnő az édesanyja és hegedűművész az édesapja, akkor nyilván zenei általánosban kezdte.

Furcsa mód, nem. Már négyévesen lesöpörtem anyukám kezét a zongoráról, ha meg akart mutatni valamit. Taníthatatlan voltam. Viszont a szobámban harminc évig ott állt az ország egyik legszebb hangú Steinway zongorája. S persze elkerülhetetlenül rám ragadt sok minden. Az, hogy apukám állandóan Paganinit és Bachot gyakorolt, olyan mélyen égette belém a barokk zenét, amiért ma már hálás vagyok.

• És a szaxofon?

Ennek a hangszernek már a Csillagok háborújába illő alakja is vonzott. Viszonylag egyszerű, magától értetődő a mechanikája, oktávváltós, szerintem a jazzben is ezért lett népszerű. Jól megvalósítható rajta, hogy az ember a fejében megszülető dallamot azonnal lejátssza. A házibulikon tinédzserkoromban nagyon népszerű volt a Hungaria és általa újra divatba hozott rock and roll. A Móricz Gimnázium folyosóján Lang Andrással, a Pesti Est későbbi társalapítójával ezért eldöntöttük, létrehozunk egy iskolai rock and roll zenekart. Nem sokat tudtunk, de hatalmas lelkesedéssel játszottunk.

• A jazz mikor jött be az életedbe?

Pár évvel később. Az érettségi után kimentem a szüleimmel Londonba, ahol szinte szó szerint megtapasztaltam a Miles Davis önéletrajzi regényének első mondatát: „az egyik legnagyobb érzés, amit valaha átéltem ruhában, amikor meghallottam Charlie Parkert szaxofonozni”. Bementem egy antikváriumba, találtam egy kazettát, a borítóján egy fekete szaxofonossal, beraktam, és tényleg a földbe gyökerezett a lábam. Nem hittem el, hogy lehet gondolatsebességgel improvizálni. Hogy valaki ennyire tökéletes csatorna. Már mentem is a kottaboltba, hazafelé a Wartburgban végig ezt a számot - Charlie Parkertől a Donna Lee-t - hallgattam, s mire hazaértünk, már kívülről tudtam.

• Innen egyértelmű volt, hogy jazztanszak?

Igen. Utánérzésekben elég gazdag zenekarunkkal, az Egon a falonnal egész komoly szintre jutottunk a jazzrock világban (főként Chick Corea, Mike Stern és Bob Berg volt ránk hatással), még a Pori Jazz Fesztivál egyik kisszínpadára is meghívtak, ami húszévesen döbbenetes élmény volt. Jelentkeztem a jazztanszakra, ahol a felvételin megkértek, játsszam le az F-dúr skálát. Belekezdtem, kicsit bizonytalanul, közben kiesett az egyik billentyű a szaxofonomból, kértem egy csavarhúzót, visszatekertem, a bizottság meg fogta a fejét. Na jó, játsszon még valamit, legyintettek rám, mire hibátlanul elfújtam a Donna Lee-t. Nem tudják hova tenni. Összedugták a fejüket, mondták, fiatalember, gyakorolja ki az F-dúr skálát, és jöjjön vissza egy év múlva. Akkor felvettek.

• Mennyi idő alatt sikerült utolérned magad technikailag?

Jó pár év kellett hozzá. A legtöbbet épp ennek a felvételinek köszönhetem, azóta sem gyakoroltam annyit, mint a következő évben. Az ember amúgy akkor működik jól alkotóként, ha a technikai és lelki fejlődése nagyjából párhuzamosan halad. A jazztanszakon - mint minden iskolában - erősen a technikai tudásra helyezik a hangsúlyt. S ez könnyen vezethet - Keith Jarrett szavaival élve - üres aktivitássá. Szélsőséges esetben számítógépes programmá. Ennek elkerülése folyamatos kontrollt igényel. Azt is mondhatnám, hogy az improvizációt kétféleképp lehet leírni: a dallam megtalálása vagy annak kitalálása. Finom különbség, de lényeges. Nekem szimpatikusabb az előbbi. Szerintem az igazi zenész amolyan csatorna, akkor működik jól, ha átfolyik rajta a zene. A teremtés, a kitalálás másnak a hatásköre.

• Ezért is mentél át később a buddhista főiskolára?

Többek között ezért. A meditáció nagyon érdekelt. Hogy találjak egy belülről fakadó utat, amit aztán konzekvensen végigviszek. Az elején én is óhatatlanul kópia voltam, úgy próbáltam fújni, ahogy Charlie Parker. Aztán, amikor a rendszerváltás körüli kulturális örvénylés közepette Molnár Gáborral létrehoztuk a Drums zenekart, új univerzum nyílt meg számomra. Az elsők között kezdtük ötvözni a népzenét és a jazzt. Ráadásul igazi csapatmunka volt. Minden koncert előtt kört alkotva összeérintettük a hüvelykujjainkat. Amolyan közös meditáció és energiakapocs volt ez, ami másfajta tudatállapotot idézett elő. Jó volt megélni, hogy a színpadon mindenki csak annyit tesz hozzá, amennyi szükséges. Hogy az energiák tényleg kört hoznak létre és nem ellipszist. Ezt a csapatszellemet próbáltam aztán később átmenteni a Tritonba, több-kevesebb sikerrel.

• Az utóbbi időben egyre hangsúlyosabb a barokk zene az életedben. Vissza a gyökerekhez?

A barokk zenét mindig is szerettem, de azt, hogy így felszínre tört bennem, egy szerencsés véletlen indította el. Egyik karácsonykor kitaláltam, hogy fenyőfa és ajándékok helyett inkább kamarazenéljünk. A szüleim nagyon meglepődtek, de elővettünk néhány egyszerűbb barokk darabot és belekezdtünk. Később ez rendszeressé vált. E házizenélések során sokat megértettem édesapámból, akivel korábban sok konfliktusom volt. Úgy éreztem, megjelent az egység: megint egy család lettünk. Apámmal kifejezetten jó lett a kapcsolatunk, eljött a koncertjeimre, s ez nagyon jól esett. Szigorú kritikus volt, s amikor a Bach-lemezre azt mondta, hogy „hm, egész jó”, az nekem rengeteget jelentett. Később sajnos ezek a családi zenélések ritkultak, 2006-ban pedig édesapám meghalt, de azóta mindig megtaláltam a magam kamarapartnereit és a barokk zene az életem részévé vált. Igazából csak az utóbbi időben értettem meg, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy muzsikuscsaládból származom.