Zsoldos Báró Zoltán 1987-ben és 1993-ban John Mayall előtt játszhatott, ekkoriban az osztrák klubokban gyakrabban fordult meg, mint a hazaiakban, a fiatalabb bluesmuzsikusok közül viszont sokan nem is hallottak róla. A Harasztifaluban visszavonultan élő, immár nyugdíjas hegedű- és gitártanár a Mediawave fesztiválon, Szombathely Főtéren ismét megmutatta, hogyan kell istenigazából Creamet és Jimi Hendrixet játszani.

Fotó: JBSZ

•  Klasszikus zenén nevelkedtél, hegedűn és gitáron tanultál, Szombathelyen, Körmenden és Kőszegen azt is tanítottál. Gyerekként egyike vagy a szombathelyi szimfonikus zenekar alapítóinak, játszottál a Capella Savariával barokk zenét, hat lemezt készítettél velük és becsavarogtad Európát. A blues iránti vonzalom honnan jött?

Ahogy szoktam mondani, I Was Born With The Blues, azaz a blueszal születtem. Persze, ment a komolyzene, de közben dobogott bennem a beat, éreztem, nem bírom tovább. 1967-ben tizennyolc évesen kerültem a Mistralba (aminek semmi köze az azonos nevű mai együtteshez), hamisítatlan beatzenét nyomtunk, de a többiekkel ellentétben engem inkább a Rolling Stones improvizációval teli világa vonzott. Ez vezetett el aztán a„kék szemű” blues felé, mindenekelőtt John Mayallhoz. A legendás nagy fekete előadókat, Willie Dixont és Muddy Waterst imádtam, de csak hallgatni, hisz az általuk képviselt bluest fehér ember nem játszhatja úgy, mint akinek ez a génjeiben van. Olyan, mintha Watersék próbálnának meg Muzsikást hegedülni. Szóval John Mayall volt az, aki a legjobban megfogott, ötletesen játszott, a szájharmonikázása meg egyenesen kikészített. Próbáltam is elsajátítani, idehaza az elsők között játszottam ezen a hangszeren, aztán persze jött Szabó Tamás és Ferenczi György, aki az egészet művészi szintre fejlesztette.

• A határközelség, az osztrák adók és a kishatárforgalom segítette a tájékozódást?

Egyáltalán nem. A legfőbb forrás az egyik osztálytársam volt, akinek a kint élő rokonai rendszeresen küldtek lemezeket. Amúgy meg ugyanazt csináltam, mint bárki más akkoriban ebben az országban: esténként a Luxemburg Rádión hallgattam a zűrzavart. Sokat gyakoroltam, a komolyzenei alap, a kimunkált bal kéz, a hallás megvolt, az ember odatette a kagylót és szépen levette a számokat. Így jutottam el hamarosan a Creamig. Ahogy Tóth János Rudolf mondta nemrég, a mi generációnkból valószínűleg mindenki ugyanazt hallgatta, sokakkal együtt én is az I'm So Glad-et gyakorolva tanultam meg gitározni. Abban a dalban vagy a Politician-ban ott van Clapton tudásának esszenciája. Ha valaki leveszi ezeket a számokat, eredeti hangnemben, akkor a fogásokat tudja. Aztán teheti hozzá a magáét.

• Jimi Hendrix ugyanekkor gázolt el, vagy később?

Valamivel később, amikor a már emlegetett osztálytársam megkapta a rokonaitól az első lemezét. Emlékszem, az édesapja sóhajtozva csak annyit mondott: „nem szerencsés zene ez, fiaim”, azzal ránk csukta az ajtót. Mi meg feltettük a Can You See Me-t, és leszakadt rólunk a víz. Elképesztő szabadságteremtő atmoszféra sugárzott belőle. Azóta rengeteg felvételt beszereztem tőle, a sor- és koncertlemezeken túl ritka CD-ket, DVD-ket, s ma sem győzök betelni vele, annyira kortalan. A többi akkori kedvencemet, a Kinkset, a Spencer Davies Groupot, az Animalst vagy a Yardbirdsöt néha felteszem, de aztán félreteszem. Hendrix viszont állandóan visszajön bennem. Csodálatos időutazó volt. Azt mondták, ahová bement, ott jött az időtörés, megtelt a terem.

• A hatvanas-hetvenes években a Mistral után számos szombathelyi formációban (Dens, Osiris, Konvoj B. B., Kung Fu Country, Blueshenger) játszottál, a régióban mindenki tudta, ki vagy. Pestre sosem hívtak?

Horváth Charlie-ék kerestek szólógitárost akkori zenekarukba, a Deccába, amit aztán később - a pert elkerülendő - Olimpiára kereszteltek át. De nem voltam olyan bátor, hogy felmenjek Pestre. Jól éreztem magam a haverokkal Szombathelyen, itt is megkaparták a tapétát a rajongók, nyilván ott sem lett volna másként. Persze ki tudja, merre ment volna az életem, ha elfogadom a meghívást, de nem bánom, hogy nemet mondtam, így is jól érzem magam a bőrömben. A tanítóképzőn így is megveszekedett bulikat nyomtunk.

• A pályafutásod csúcsa kétségkívül az 1980-ban alakult Nature Blues Band, amellyel a határ túloldalán lényegesen többet koncerteztél, mint Magyarországon. Sőt, mindkét nagylemez ott jelent meg. Ennyire nehéz volt „vidékről” az országos vérkeringésbe beverekedni magatok, vagy ezzel nem is foglalkoztatok?

Nem is lehetett, nem is foglalkoztunk vele. Nem sokkal a Nature Blues Band megalakulása után a thalbergi stúdióban elkészítettük a Rising Bluest, öt saját számmal és öt feldolgozásdallal. Ez lett a névjegyünk, Ausztriába folyamatosan hívtak a klubok, Bécstől Grazon át Klagenfurtig gyakori vendégek voltunk. Ma már persze éretten, letisztultan zenélek, pont annyi hangot és oda, amennyi kell, de akkor szerettem a vitruózkodást, megmutatni, tudok úgy majdnem, ahogy Clapton vagy Hendrix. Előfordult, hogy odajött valaki hozzám és letérdelt előttem, amivel nem tudtam mit kezdeni, mert közülük valónak éreztem magam. De tény, nagyon nyomtuk.

• Nyilván ennek híre ment, hisz 1987-ben, John Mayall második magyarországi vendégszereplésének három vidéki helyszínén - Pécsett, Debrecenben és Szombathelyen - a Nature Blues Band lehetett az előzenekar. Gondolom, kellőképp meglepett a felkérés.

Mi az, hogy! Bőrdzsekis nagyhajú alakok voltunk akkoriban, Tollassal épp üldögéltünk a Sport presszóban, amikor mondja egy ismerős, hogy Mayall megint jön Magyarországra, s az országos turnéra kéne neki előzenekar. Később beállított két budapesti fazon, hófehér Mercedesükkel megálltak az orgonistánk szakadt albérlete előtt, ami egyetlen szobából állt, bevetetlen ágy, ahogy kell, a bluesnak tökéletesen megfelelt. A szoba közepére felállítottuk a cuccot, mondták, mutassuk meg, mit tudunk. Az első szám felénél leintettek, hogy elég, ekkor és ekkor legyünk Pécsett a hangbeálláson. Nagyon felszívtuk magunkat, keményen begyakoroltuk a számokat, bérelt Barkasszal, tükörradiál gumikkal lepöfögtünk. Nagyképűen az egyik rajongónkat felfogadtuk roadnak, mondtam, Karesz, figyeld, mit szól a mester a szájharmonikázásomhoz. A végén odajött, gratulált, kérdezte, mi a nevünk. Akkor még annyira sem beszéltem angolul, mint most, így csak annyit nyögtem, Nature Blues Band, de azt már nem tudtam megmagyarázni, hogy miért? Hogy csak natúrba nyomjuk, minden cécó nélkül.

• A bulik után megugrott a kereslet irántatok?

Reménykedtem benne, de nem csengett a telefon, nem hívtak sehová. Megmaradt nekünk emléknek. Hat évvel később, 1993-ban viszont szóltak Tatabányáról, hogy megint jön az öreg. Mondom, megyek meghallgatni. Mondják, nem meghallgatni kéne, hanem megint zörögni előtte. Megint nagyot dobbant a szívem. Akkoriban a Nature Blues Bandben az orgonista helyett egy másik gitáros játszott, kicsit keményebb lett a zene, abban a felállásban rögzítettük az In The Shadow című lemezt, tíz saját számmal, szintén Thalbergben.

• A Nature Blues Band az ezredvégre szépen elhalt, ezt követően a pályádon csendesebb évek következtek. 2005-ben azonban Kőszegen vonósokra hangszerelt bluesokat adtál elő. Honnan jött a késztetés?

A Nature Blues Banddel szerettem volna megújulni, nem akartam mindig ugyanazt a húsz számot játszani, de sosem próbáltunk, csak koncerteztünk. Egy idő után ebből elegem lett, kiléptem a saját zenekaromból, aminek aztán, persze, vége lett. A barátság viszont megmaradt. 2004-ben az egyik kollégám kérdezte, miért nem hangszerelek bluest az ottani vonós zenekarra. Nekiültem, fél évig írtam a tíz számból álló műsor partitúráját, amit 2005-ben a kőszegi gimnáziumban tizenhatan adtunk elő. All Your Love, Little Wing, ilyeneket játszottunk, az énekszólamot gitáron pengettem. Készült belőle DVD is. A kollégám később Paksra költözött, megint hívott, hogy ott is csináljuk meg, az egyik dal rá is került a fesztivál tavalyi DVD-jére. Így teljesedhetett ki a hangszerelési vágyam.

• A mostani formáció, amivel a Mediawave-en felléptél, alkalmi örömzenélés vagy komolyabb terveitek is vannak?

Geröly Tamás kőszegi származású, anno nagy tisztelettel volt irántam, s nemrég, amikor találkoztunk, mondta, tartozik nekem annyival, hogy egyszer még játsszunk együtt. Nem sokra rá csöngött a telefon, hogy Pepivel épp a parkban ül és arról beszélget, milyen jó lenne együtt. Mondom, oké, legyenek Cream-dalok, meg néhány Hendrix. Azóta felléptünk Sopronban, pár hónappal később Körmenden, most a Mediawave-en, de nem állandó formáció, megmarad örömzenének. Amúgy sem szeretem már annyira az erőteljes zenét, az évtizedek alatt kijátszottam azt magamból. Jelenleg szólóban, duóban, trióban finom delta bluesokat játszom szívesen, akusztikus gitáron, kis klubokban, csendesen. Pár évig biztos csinálom. Esetleg kobozon nyomom a bluest. Amúgy meg milyen terveim vannak? Egészségesnek maradni, kutyát simogatni.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Mediawave 2010 - Szelektált világörökség >> - cikk, 2010. május

Pusker Péter - A Mediawave szombathelyi kormányzója >> - interjú, 2010.  május

Mediawave 2010 - Baba ZuLa mindent vitt >> - cikk, 2010. május

Mediawave 2010 - A kurdok a mi barátaink >> - cikk, 2010. május

Mediawave 2010 - A mali bluestól a csuvas sördalig >> - cikk, 2010. május

Mediawave-hangulatok >> - cikk, 2009. május

A kapocsember (Hartyándi Jenő portré) >> - cikk, 2008. október

Mediawave 2005 - Erős norvég vonal >> - cikk, 2005. május

Mediawave 03 - Variációk a női lélekre >> cikk, 2003. május

Mediawave 02 - Ideális helyszín, ideális koncertek >> - cikk, 2002. május

Mediawave 01 - Hússal, vérrel, lélekkel >> cikk, 2001. május