Jövőre harminc éve annak, hogy a Magyar Televízió képernyőjén egy ország csodálkozott rá a kifestett arcú, pantomimes mozgású KFT zenekarra, illetve annak Bábu vagy című számára. Kortól, nemtől, zenei hovatartozástól függetlenül. Az együttes billentyűs-énekese, Bornai Tibor a közeljövőben könyvben szándékszik publikálni visszaemlékezéseit, de nem zárkózott el az elől, hogy a június 5-i Stargarden-koncert előtt néhány fontosabb momentumot közösen elevenítsünk fel a legsikeresebb hazai újhullámos zenekar életéből.

•  Karácsonyra szánod? Vagy a jövő augusztusi évfordulóra?

Kiadói piszkálásra nagyon gyorsan képes vagyok összerendezni, hisz a lényege kész van. Még akkor írtam le kézzel, 1987-ben, amikor mindenre emlékeztem. Begépeltetem, stilisztikailag átjavítom és megvan. De mire vagy kíváncsi? Mindenre?

• Nem. Csak néhány fontosabb csomópontra. Például, hogy minek neveztetek be a köreitekben is eléggé ciki Táncdalfesztiválra.

Azért, hogy legalizáljon minket. Akkor épp úgy éreztük, be vagyunk tiltva. Pályánk kezdetén, 1981 elején sokat játszottunk a Józsefvárosi Pinceklubban, ahol akkor már híres emberek is megfordultak, például Török Ádám. Egyik koncertünk után odajött és azt mondta: örülne, ha mi játszanánk legközelebb előttük az Ifiparkban. Meg voltunk hatva a megtiszteltetéstől. Egy hét múlva viszont megint jött, hogy baj van, mert az igazgató Rajnák közölte vele, hogy az állásával játszana, ha minket felléptetne. Mi is pontosan ilyen csodálkozó arcot vágtunk, mint te most. Azóta olvastam Dalos ügynök jelentéseit, de nyilván más beépített emberek is hasonló értelemben nyilatkozhattak rólunk: gyanús, rendszerellenes gondolatokkal rokon, áthallásos szövegeik vannak, furcsa színpadi magatartással. Hogy a nem szeretem kategóriába tartozunk.

• Azt mivel magyarázod, hogy a veletek nagyjából egyszerre induló, szintén újhullámos Kontroll Csoport mégis felléphetett az Ifiparkban, a Hobo Blues Band előtt? Hisz őket sem szerette a hatalom.

A cenzúra és a belügy sosem működött kiszámíthatóan. Ez valószínűleg taktika volt a részükről, ebben rejlett az erejük. Hogy nem mondták meg, mit szabad és mit nem, hanem csak utólag derült ki, hogy amit tettél, azt szabadott volna vagy sem. Így lehetett az embereket a saját pórázukon tartani. Ezért gyakoroltak annyian öncenzúrát. A kiszámíthatatlanságot mutatja, hogy egyes dalszövegeink simán átmentek, például A bábu vagy, ráadásul az akkori egyetlen televízió országos nyilvánossága előtt. Pedig csak a hülye nem hallotta, hogy miről énekelünk. Mégha Laár előszeretettel mondogatta utólag, hogy kérem, az csak egy szerelmes dal.

• Tudtommal eredetileg nem ezzel, hanem a Nem sikerül kikúrálni magam cíművel szerettetek volna szerepelni. Az miért nem ment át?

Hát ez az! Megint a kiszámíthatatlanság. Victor Máté, aki a válogató bizottságban ült, mesélte utólag, hogy ugyan szénné nevették magukat, de nem merték bevállalni. Hogy az túlságosan elüt a többitől.

• De hát a Bábu vagy is elütött. Még én is, aki tizenhat voltam akkor és elszánt hard rocker, felkaptam rá a fejem, annyira újszerű, érdekes, más volt.

Ne tőlem kérdezd. Több dalt adtunk be, Bódy Magdinak, Ács Enikőnek, Dolák-Saly Róbertnek, de csak a magunknak szántat nem fogadták el, ezért „kértük vissza” Enikőtől a Bábu vagyot. Próbáltuk elvenni kicsit az élét, ezért találtuk ki a pantomimes mozgást. A próbák az akkori Nemzeti Színházban folytak, kordban, kockás flanelingben állítottunk be, miközben iszonyú sztárok mászkáltak ott, akkora mellénnyel, hogy alig fértünk el köztük, mert az énjeiket kívül hordták. Mi meg ott álltunk szerényen az árnyékban és vártuk, hogy szólítsanak minket. Egyetlen sztár akadt, aki emberként szólt hozzánk: Korda György. Aki pedig egészen más ízlés és korosztály sztárja volt, ha hevesen fogalmaznék, azt mondhatnám, az ellenség egyik képviselője. S akkor annyira hálásak voltunk neki ezért az emberi gesztusért, hogy mindent megbocsátottunk.

• A próbán hogy fogadták a Bábu vagyot?

Smink és jelmez nélkül, de már mozgással játszottuk, s egyszer csak azt érezem, valami megváltozott körülöttünk. Nyüzsgés támadt. Az addig ásítozó, unatkozó rendező dirigálni kezdett, mindenki szaladgált, miattunk, és mi ehhez nem voltunk hozzászokva. Észrevettek. A karrierünk indulását én ettől a pillanattól számítom.

• Laár Andrással ekkor már hét éve együtt zenéltetek, előbb a Küllőrojtban, aztán az Almáriumban. Ennek a gyümölcsét arattátok ott le?

Talán. Az biztos, hogy az a hét év szakmailag nagyon kellett. Ez volt a mi Zeneakadémiánk. Abba a szakmai magasságba, ahová a Küllőrojttal felkorbácsoltuk magunkat, azóta sem jutottunk. Ha akkor sikerül észrevetetnünk magunk, szerintem ma Kossuth-díjasok lennénk. De nem így alakult.

• Visszatérve a szövegekre: akkoriban számos újhullámos vagy aközeli rockzenekar - URH, Kontroll Csoport, Európa Kiadó - énekelt a hatalom által szigorúan ellenőrzött tömegkommunikációban vállalhatatlan sorokat, gondolatokat. A tietekénél sokkal keményebbeket.

Lényegi különbség volt köztünk, hogy egyfelől arra törekedtünk, hogy a dalainkban benne legyen a tisztességes szándékú rendszerkritika, de közben ne jussunk a betiltott zenekarok sorsára. Sikertelennek éreztük magunk, amikor kiderült, hogy mégiscsak belecsúsztunk ebbe a kategóriába, s mindenáron ki akartunk onnan törni. Nem politikusok voltunk, hanem zenészek. Azt gondoltuk, az a kunszt, hogy úgy működsz, hogy közben meg is mondod, amit gondolsz. De magából a rockszakmából is kilógtunk és kilógunk a mai napig. Nem ittunk és csajoztunk olyan erővel, mint ott dívik, furcsa, értelmiségi alakoknak tartottak, akiknek nehezen érteni a szavát, akikkel nem lehet jókat röhögni. Az 1981-es táncdalfesztivál után meg abból lett a baj, hogy országosan ismertek lettünk, s nekünk a döntő estéjén felajánlotta Erdős Péter a nagylemez lehetőségét. Miközben mások - mint például a P. Mobil - évek óta hiába vártak erre. Nekünk meg csak úgy az ölünkbe hullott.

• A sajtóban el is neveztek titeket állami újhullámos zenekarnak. Hogy viseltétek?

Borzasztó keserűen. A fesztivál után egy évvel egy balatoni zenekari találkozón például az egyik neves diszkós, akiről azóta szintén kiderült, hogy III/III-as ügynök volt, szó szerint ellenünk hangolta a közönséget. Végül fel sem léptünk. Akkor kezdődött az a közel egy évig tartó kampány, amelynek képviselői azt hangoztatták, hogy mi vagyunk az állami újhullám, minket Erdősék találtak ki, velünk akarja a Hanglemezgyár kiszúrni a közönség szemét.

• Szerintem ez lehetséges forgatókönyv, függetlenül a szándékaitoktól, hozzáállásoktól. Egyszerűen kapóra jöttetek.

Sosem láttam bele a szándékaikba. De ha lemezgyári ember lettem volna, és egy zenekar augusztus 19-én hirtelen országosan ismertté válik egy ilyen dallal, akkor még szeptemberben felveszek velük egy nagylemezt, ami november derekán Bábu vagy címmel kinn van a boltokban, karácsonyra „bearanyozódik”, és tavasszal már írhatnák a következőt. Ehelyett a világ legtehetségtelenebb lemezgyári menedzsere, Wilpert Imre csak annyit mondott, hogy adjunk be egy demót, októberben közölte, hogy szerinte még dolgozzunk rajta. Csak január végén jutottunk el oda, hogy felvettük a lemezt, és közel egy évvel később jelent meg a nagylemez, mint kellett volna. Akkor már rá sem mertük tenni a Bábu vagyot (ami utólag belátom, hiba volt), mert úgy éreztük, annyira rongyosra játszotta a rádió, hogy már ciki. Miközben amikor vidékre mentünk játszani, a plakátokra ki sem írták a KFT nevét, csak annyit: „jön a bábú zenekar”.

• Két nagylemez után meglepő váltás jött: elkezdtetek slágereket írni. Afrika, Balatoni nyár, csak hogy két eklatáns példát mondjak. Mindezt határozott lemezgyári nyomásra. Megérte?

A második lemez után egyszerűen kijelentették: ha nem írunk slágereket, nem lesz több lemezünk. Laár Andrással azért is tudunk olyan jól együttműködni, mert eléggé különbözőek vagyunk. Ő amolyan misztikus hangos őrült, én meg ennek lírai csendes változata. Addig az ő vonalával próbáltuk meghódítani a csillagokat, tehetségemmel, ötleteimmel igyekeztem az ő szerzeményeit támogatni. Ekkor, gondoltuk, megfordítjuk ezt, mi lenne, ha ő dolgozna bele az én világomba. Ami kicsit közérthetőbb, líraibb. Olyan, mint a Balatoni nyár. Vagy az Afrika, pedig azt történetesen ő írta. Szerettünk volna zenekar maradni, szerettünk volna még lemezt kiadni és kerestük azt a vékony sávot, ahol még jól esik haladni, de a Hanglemezgyárnak is megfelel. Így született meg a harmadik album, s attól kezdve némi skizofrénia lett a zenekarban. Időnként erre csúszunk, időnként arra.

• 1987-ben, amikor erre Magyarországon először lehetőség nyílt, felmondtátok az exkluzív szerződést a Hungarotonnal, és elsőként magánkiadónál jelentettétek meg az új lemezetek. Borzasztó bukás lett. Hát kellett ez nektek?

A nyolcvanas évek során sokszor volt az az érzésünk, hogy a Hungaroton igyekszik fedőt rajtunk tartani, ami alól csak kis adagokban engedte ki a gőzt. De hát ez volt az egyetlen lemezkiadó, nem volt más választásunk, mint ott maradni. Érhető, hogy amint lehetőségünk adódott rá, menekültünk. A rendszerváltás körüli, gazdaságilag zűrzavaros időszakban viszont csúnyán ráfáztunk. Átvertek minket, nem reklámozták az anyagokat, így 1991-ben úgy döntöttünk, hogy szünet. Meg kicsit bele is fáradtunk egymásba. Aztán a megalakulásunk huszadik évfordulóján, 2001-ben adtunk egy koncertet a Körcsarnokban. Jó hangulatú volt, megint kedvünk lett egymáshoz és ez az állapot azóta is tart.

• Nekem úgy tűnik, vagytok is, meg nem is. Azt még értem, hogy rendszeresen hívnak titeket a nyári fesztiválokra, de azt már kevésbé, hogy időről időre kiadtok egy új lemezt, aminek gyakorlatilag nincs visszhangja. Utóbbiban mi motivál?

Én úgy szoktam fogalmazni, hogy 2001 óta titkos lemezeket jelentetünk meg. De szükségünk van rá. Amelyik zenekar nem ír új dalokat, nem csinál új lemezt, az - Woody Allen szavaival élve - úgy beposhad, mint a gyereksegg a pelenkába. Ha nem termel új produkciókat, nem áramlik benne a gondolat, akkor egyszerűen megdöglik. Még akkor is, ha folyton fellép és a régi dalait játssza. Az új dalok tehát nekünk fontosak. A közönségnek kevésbé. Múzeumi tárggyá kezdünk válni, ami ellen minden koncertünkön harcolunk, például úgy, hogy becsempészünk egy-két, a közönség számára ismeretlennek tűnő számot. Akár huszonöt évvel ezelőttről, akár a tavalyi lemezről.

• Miközben a kötelező slágereket már rég unjátok?

Félre ne értsd, nekünk ez nem teher. Mindenki vigyázzon, mivel fut be, mert az az élete végéig rajta marad. Nekünk szerencsénk van, hogy olyasmivel lettünk népszerűek, ami vállalható. Persze akkor sem lennék szomorú, ha az új lemezekről tudna a közönség. Viszont nem lettünk része a kereskedelmi médiának. S ma az ő cenzúrájuk sokkal szigorúbb, mint a szocializmus ideológiai cenzúrája. Utóbbit ki lehetett játszani. Ha kifogásoltak egy versszakot, írtam helyette másikat, és úgy már átment. Ma annak oka, hogy ki miért és mikor szerepelhet, sokkal összetettebb, szigorúbb elveken nyugvó, és ami a leglényegesebb, szinte kijátszhatatlan. Valahol örülök, hogy kétféle társadalmi rendszerben élhettem, így van összehasonlítási alapon. Mégha valójában egyik sem tetszik.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Laár András - A KFT szívügy >> - interjú, 2009, április