Szokatlan és rendkívül nagyvonalú gesztusra szánta el magát Vukán György: a kreativitás szükségességére és a rögtönzés fontosságának elősegítésére létrehozta a Creative Art Díjat, melyet teljes egészében magánvagyonából és filmjogdíjaiból finanszíroz. Meggyőződése szerint a zenész elsősorban attól zenész, hogy a saját gondolatait játssza. Nem lesz ez másként április 27-én a Művészetek Palotájában sem, ahol abból az alkalomból ad életművéből egy koncertnyi kivonatot, hogy hatvan éve lépett először pódiumra.

Fotó: Domaniczky Tivadar

Sosem voltam az a nyomulós fajta, ezért úgy terveztem, hogy majd csak halálom után, amikor felbontják a végrendeletem, akkor kerül nyilvánosságra ez a díj. Az utóbbi időben azonban több emberrel is megosztottam ezt az elképzelésem, s mindenki arra biztatott, hogy még életemben hozzam létre. Ehhez jó apropót jelentett, hogy egyik barátom kiderítette: hatvan éve játszottam először pódiumon: nyolcévesen Szombathelyen egy növendékkoncert keretében a Für Elisét zongoráztam. S hogy ebből az alkalomból szervezne nekem a Művészetek Palotájában egy önálló estet, ahol méltó módon összegezhetném az eddigi életművem. Mit mondjak, jól esett a felkérés.

Pontosan ugyanaz: hogy felhívjam a figyelmet a kreativitás szükségességére, segítsem a rögtönzés fontosságának becsületét, és inspirációt gyakoroljak felélesztésére, ahogy ez valamikor alapja volt a zenei létnek. A XX. században sajnos a zene kettészakadt zeneszerzőkre és előadókra, mely - kétségtelen előnyei ellenére - hihetetlen mértékben háttérbe szorította a kreatív embert, aki egyszemélyben szerző és előadó. Felmerült persze a kérdés, hogy miként fogom tudni ezt a díjat finanszírozni. Ezért is gondoltam eredetileg úgy, hogy majd halálom után az ingóságaim és ingatlanaim eladásaiból lesz erre fedezett. Mivel egyetlen rokonom sem él már, próbáltam a jelenleg körülbelül ötvenmillió forintot érő magánvagyonomat nemes célokra fordítani. Jelenleg hatvan évre tudom biztosítani az ötezer euróval járó díjat, amelyet kétévente adnak át. Első lépcsőben a beküldött hangfelvételekből válogat a zsűri, a televízióban közvetített döntő résztvevőinek pedig a helyszínen kihúzott pár hang hosszúságú zenei karakterből kell 5-10 percnyi kerek, megformált, spontán „zeneművet” alkotnia.

Még ennél is rosszabbak. Diákéveim során rengeteget szenvedtem az improvizáció tiltásától. Már hat éves koromban azt kértem a tanártól, hogy az óra végén hagy játsszak az ott tanult darabra rá valamit. Sosem engedte. Pedig szerintem már a hangszerrel való egészséges kapcsolat sem ott kezdődik, hogy a tanuló elé odatesznek egy kottát. Hanem először engedni kell, hogy felelőtlenül azt játszhasson rajta, ami neki tetszik. Hogy rákapjon a zene ízére, meg arra, hogy milyen felemelő érzés fantáziálni. S amikor már megszerette és megismerte a hangszert, akkor kell a kottát elétenni. Apagyi Mária a hatvanas években ezt már kitalálta, de nem engedték be a Zeneakadémiára. Pedig a rögtönzési képesség fejlesztését nem lehet elég korán elkezdeni.

Persze, hisz ott végre megleltem azt a zenei szabadságot, amit kerestem. De az improvizáció nem kötődik műfajhoz, a klasszikus zeneirodalom is tele van olyan kadenciával, ahol a szerző az előadóra bízza, hogy adott részen mit fantáziál. A Zeneakadémián ezt azonban nem tanítják. Pedig miért írja elő nekem egy szerző, hogy adott művet pontosan hogyan kell játszanom? Én is írtam zenét, és mindig azt vártam, hátha az előadó nem úgy játssza, ahogy a kottában van. Hátha meghallom a darab egy másik olvasatát, aspektusát.

Rengeteg filmzenét írtam, ott azért előfordult. De például nemrég színházi zenét vettünk fel egy stúdióban, jöttek a Zeneakadémiáról a növendékek, rendkívül aranyosak voltak, de mindent úgy játszottak, mintha Mozart lenne. Mondtam a trombitásnak, csukd be a szemed, és képzeld azt, hogy egy cirkuszi porond közepén vagy. És úgy fújjál bele. Nem ment. De nemcsak a mikéntet verik beléjük, hanem ahhoz is hozzászoktatják őket, hogy nem feltétlen ők választanak. Amikor egy zenészt megkérek rá, hogy játsszon nekem valamit, mindjárt az a kérdése, hogy mit. Pedig csak arra vagyok kíváncsi, hogy őbelőle mi jön elő.

Nem azt mondom, hogy nincs létjogosultsága a tömegtermelésnek. De a jelenlegi rendszerben - és ez világjelenség, nem magyar sajátosság - az igazi tehetség is belekényszerül ebbe a tömegbe. Azt látja, hogy ha nem halad velük, nem fog érvényesülni. Már a klasszikus interpretáció szintjén működik a sablon. Hogy mennyit gyakorol, hogy mennyire nem üt félre. De kérdem én, kit érdekel ez? A művészet célja nem a perfekció! Hanem a katarzis! Horowitz sokat ütött félre, mégis mennyire felemelő. Azok a jó klasszikus zongoristák, akik úgy játsszák el a művet, mintha a sajátjuk lenne. Ezért van, hogy ha jól megnézzük, egy évszázadban legfeljebb 3-4 igazán jelentős zongorista élt. A többi csak zongorázott.

Vállalom a konfrontációt, de egyáltalában nem ez a célom.A zenében is vállalni kell a kockázatot! És meg kell mutatni önmagunkat. Van másik szakmám is, így nem érzem magam kiszolgáltatva.

Természetesen. A műsort igyekeztem úgy összeállítani, hogy életművem minden szegmeséből legyen benne ízelítő. Annyi mindent csináltam az elmúlt hat évtized alatt és annyifélét, hogy a triómmal, amellyel az életemet végigkoncerteztem, összesen csak két számot adok elő. Egyetlen darab lesz, amit nem én írtam, a Kék rapszódia, mert azt állítólag jól játszom. Lesz zenekari szvit, részlet a misémből, a balettemből, a filmzenéimből. Tudom, hogy a legtöbb területre én vittem be a jazzt, az improvizációt. Hiszek abban, hogy a dolgokat össze lehet hozni. Elég korán kezdtem. Ha valami fontosat csináltam az életben, akkor az ez. Sok dologban elsőként léptem. S tettem ezt akkor, amikor hasonló képességű zenészek elkezdtek inkább slágereket írni.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Vukán György: Nem kívánok lehetetlent. Csak nehezet >> - interjú, 2011. augusztus

Vukán György: A rögtönzés fontossága >> - interjú, 2009. április

Vukán György: A szegénységünk véd meg minket >> - interjú, 1997. március

Vukán György: Szenvedés nélkül nincs művészet >> - interjú, 1996. március