László Attila a honi zenei élet csendes, de nagy tudású és hatású alakja. A nagyközönség főként Charlie szerzőjeként és zenésztársaként ismeri, a szakmában a legjobb jazzgitárosok között tartjuk számon, a fiatalabb generáció számára pedig ő a Tanár úr. A napokban régi terve válik valóra: új lemezén tíz, különböző generációt képviselő, különböző zenei környezetből érkező muzsikus barátjával találja meg a közös hangot. A stílusosan Babel címre keresztelt anyag az utóbbi idők egyik legizgalmasabb jazzalbuma lett.

Fotó: Kocsis Zoltán

Egyszerűen szerettem volna a barátaimmal egy ilyen lemezt készíteni. Snétberger Ferenccel, Lattmann Bélával, Borbély Mihállyal vagy Csanyi Zoltánnal fiatal korunk óta ismerjük egymást, Oláh Kálmánnal 1989 óta játszom együtt, Emilio és Harcsa Veronika a tanítványaim voltak néhány évig, Borlai Gergővel szintén több éve zenélünk együtt, Lakatos Pecek Krisztián pedig az egészen fiatal jazzgeneráció ragyogó tehetsége. Ahogy a lemez címe is utal rá, ma annyiféle értékrend, szemlélet és hozzáállás vesz körül bennünket a világban, hogy nem is olyan egyszerű megtalálni benne a közös nevezőt. Ezen az albumon mi erre teszünk kísérletet. A lemezanyag megírásakor nem stílusokban, hanem személyiségekben gondolkodtam. S ebből az emberi sokféleségből nagyon érdekes és színes közös világ alakult ki.

Mindenki. Az első három számot Snétberger Ferenccel vettem fel, aki régi jó barátom, a hetvenes évek végén családostul is összejártunk, nagyjából egykorúak a gyerekeink, anno játszottunk is bő egy évet duóban, aztán Feri kiment Németországba. De persze azóta is tartjuk a kapcsolatot, amikor hazalátogat, gyakran találkozunk. Tavaly nyáron a fiaimmal egy hétig laktam nála Berlinben, mondanom sem kell, rengeteget gitároztunk. Ez is kedvet csinált ahhoz, amin aztán a közösen játszott számok komponálásában elindultam. A lemezen szereplő muzsikusok döntő többségével az utóbbi években rengeteget játszottunk együtt, úgy érzem, szívesen vállalták a részvételt. Ahogy az sem volt kérdéses, hogy az egykori Kaszakő-tagot, Csanyi Zoltánt, aki hosszú idő után nemrég telepedett haza, meghívom a felvételekre. Ebből a társaságból a legfiatalabbnak, Harcsa Veronikának pedig még tavaly tavasszal, a jazztanszakon jeleztem, hogy szeretném, ha egy számban közreműködne. Ő írta a Correspondence című dal szövegét is, amely szépen kifejezi az egész lemez mondanivalóját: hogy zeneileg mennyire könnyen sikerül azonos hullámhosszra kerülnünk. Az album különlegessége még, hogy - egyetlen szám kivételével - nincs benne dob. Néhány szerzeményben Emilio beatboxon és kajonon hozza a ritmust, de ezeknek a zenészeknek annyira jó a time-ja, annyira ritmikus a megszólalásuk, hogy dob nélkül is remekül érzékelhető a zene lüktetése.

Bár nyolc éven át tanultam hegedülni klasszikus zenét, akkoriban valójában Jimi Hendrix és a Cream volt a kedvencem. Aztán, miután 1972-ben Budapestre kerültem, a Chicago lett a mindenem, alakítottunk is egy rézfúvósokkal kiegészült zenekart, de mindössze három koncertet ért meg. Viszont ez a fajta hangzás továbbra is hiányzott, ezért 1975-ben létrehoztam a Kaszakő együttest, ami sikeres zenekar lett, sok helyre hívtak minket. Nagyjából ezt követően gondolkodtam el azon, hogy az építészmérnöki pálya helyett inkább a zenére kellene tennem az életem. Ebben az időszakban ismerkedtem meg Lakatos Tónival is, akivel 1985-ben a Kaszakő együttes feloszlása után létrehoztuk a jazzrockot játszó Things együttest. Majd, amikor Tóni 1992-ben szerződést kapott a frankfurti rádiónál, megalapítottam a László Attila Bandet.

Van. Az 1992 és 2005 között működő László Attila Band rajtam kívül mindig ugyanazt a négy zenészt jelentette: Oláh Kálmánt, Lattmann Bélát, Horváth Kornélt és Szendőfi Pétert. S szinte kizárólag a saját szerzeményeimet játszottuk. A kvintett vagy kvartett elnevezésben viszont benne van a változás és a bővülés lehetősége. Legújabban Oláh Kálmánnal közös kvartettünkkel  kettőnk szerzeményei mellett standardeket is játszunk.

Szakcsi Lakatos Bélával játszottunk egy jazzklubban, amikor a szünetben odajött Charlie, akit már korábbról is ismertem, mondta, most érkezett haza külföldről, szólólemezt tervez, lenne-e kedvem részt venni benne. Mindig szerettem az énekstílusát, igent mondtam. Egy hónapra rá leültünk Lerch Istvánnal és Horváth Attilával, s közösen megírtuk a visszatérő albumát, amely nagyon sikeres lett. Charlie-val sosem beszéltük ki, miért választott engem. Ahogy egymást sem szoktuk minősíteni, itt más síkon működik a szimpátia. Viszont tizenhat éve együtt játszunk.

A beszélgetés elején az új lemez kapcsán épp arról beszéltem, hogy minden számot az előadók egyéniségére írok. Charlie esetében ez ugyanúgy van: amikor komponálok, az ő személyiségét tartom szem előtt. Olyan zenei környezetet igyekszem teremteni köré, amelyben jól érezheti magát, s amely akár nem várt megoldásokat, képességeket is előhozhat belőle. Ettől is izgalmas az együttműködésünk. De amúgy nem kell kettészakadnom. Mindkét zenében nagy szerepe van a ritmusnak, a lüktetésnek, akár rockot, akár jazzt játszunk.

Hát hogyne. Ezek a zenekari gyakorlatok ebben az individuálisnak tartott vagy képzelt műfajban remek lehetőséget biztosítanak arra, hogy az egyéniségek együttesen és szólistaként is meg tudjanak szólalni. Ezeket a fiatalokat még a lelkesedés és az elszántság motiválja. Ráadásul a műfaj jellegéből adódóan itt minden valós időben zajlik, csak az a fontos, hogy ott és akkor mi történik. Az improvizáció önmagában csak készség, az, hogy valaki azt valós időben magas szinten megvalósítsa, rengeteg nyitottságot, odafigyelést, akciót és reakciót igényel. Mindezt így, fiatalok között, napról napra, hétről hétre megélni nemcsak élvezet, de némiképp engem is fiatalon tart. S amikor Borlai Gergővel, Emilióval vagy Harcsa Veronikával játszom, a generációs és kulturális határok nem érdekesek. Csak az, hogy valódi párbeszéd alakuljon ki közöttünk.

--------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Guru, grandiózus hangzással >> - cikk, 2012. szeptember

László Attila: Azonos hullámhosszon>> - interjú, 2009. április

László Attila: A jazz és az őt megillető hely>> - interjú, 2004. február