Szvorák Kati azon kevesek egyike, aki Szlovákiából indulva tudott komoly magyarországi ismertségre szert tenni. Ehhez persze kellett, hogy az Ipoly menti parasztvilágban és Füleken felnőtt énekesnő 1978-ban Budapestre jöjjön egyetemre. Az elmúlt 30 évben több mint 2500 koncert 3 kontinens 33 országában, s bár ez idő alatt számtalan zenekarban énekelt, inkább szólista alkat. Mutatja ezt, hogy eddig huszonnégy önálló hanghordozót jegyez, melyek jórészt tematikusak: megénekelte már a tavaszt, a bánatot, a jeles napokat, előadott megzenésített verseket, hét lemezből álló sorozatot készített Közép-Európa népeinek közös dallamkincséből, trilógiát a legszebb magyar egyházi énekekből, több hanghordozója szól a gyerekeknek és a gyógyításnak.

Serdülő koromban, bár előtte is álltam színpadon, sőt szedtek le sírva is onnan. A szüleim fiút vártak, s később ugyan kárpótolta őket két öcsém, nekem lányként mégis bizonyítási kényszerem volt: távolugrottam, rajzoltam, operetteskedtem, szavaltam. Amúgy fiús gyerek lehettem, velük játszottam, nem szerettem a pletykálkodást. Amikor asszony lettem, vált világossá számomra, hogy mégiscsak nőnek kellett születnem. Életem legnagyobb ajándéka két gyermekem és nehezen kezelhető férjem. Az éneklés csak ráadás ebben a szűk családi miliőben.

Ahogy szoktam mondani, a népdalt a génjeimben hordozom. Apám - juhászdinasztia sarja - soha nem tanult hegedülni, mégis remekül játszott. Nagymamám népszínművekben primadonnáskodott, édesanyám szintén szépen énekelt. A legnagyobb hatást nagyapám, „Berki” Kelemen József gyakorolta rám, aki a vasárnapi ebédhez rendszeresen odarendelte a falu muzsikus cigányát és együtt mulattak. Hat osztályt végzett, de mindenről mindent tudott, az irodalom, a történelem a kisujjában volt. Boldog parasztemberként élte le életét, mert neki egy keresztelő, egy kiadós tavaszi eső, az Ozsgyány felőli napfelkelte, a Riska tehén ellése és az „Ipó” áradása volt mindennapi társa kilencven éves koráig. A népdal mellett amúgy fiatal koromban táncdalokat is énekeltem. Nem véletlen, hogy egy vidékit, Kovács Katit imádtam. Kati szent volt nekem és ma is az. Füleken, ahol gimnáziumba jártam, Totónak volt egy remek rockcsapata, velük „ötórai teáztam”.

A versenyeket inkább a környezetem sugallta. A versenyszellem ugyan bennem leledzett, de egy ideje már tudom, hogy minden viszonylagos, így növendékeimnél, a szentendrei zeneiskolában is elsődleges cél a népdal szeretete, a hagyomány továbbadása, az alázat, az öngyógyítás, az örömszerzés. Nagyon boldog voltam, amikor 1980-ban csehszlovák állampolgárként megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet Pozsgay Imrétől. A Röpülj páván való szereplésem kuriózum lehetett, hiszen Zobor-vidéki népdalokat énekeltem, palóc tájszólással. Rövid ideig érdekes voltam, mint határon túli, de aztán a kutya se törődött velem. Az egyetem befejezése után felvettek a Honvéd Együttesbe. Ez valódi boldogságot adott, hiszen egyszerű honvédek ezreinek énekelhettem dalainkat. Az együttestől való elvállás már fájdalmasabb volt, mert igazságtalan elbocsátásomat nehezebben tudtam megemészteni.

Mert ezek a dalok több nyelvben is élnek. A múltban elsődleges volt a vallás, másodlagos a nemzettudat, s minden politikai manőver ellenére testvéri közösségben éltünk szomszédainkkal. Vallási villongások néha voltak, de létezett kettős-hármas nyelvi-kulturális kötődés, a haza és haladás az egyszerű ember szemében egy volt, a népi és urbánus vita „műbalhénak” bizonyult. A Kiegyezés tájékán a haza még egy volt, mint ezt egy öreg szlovák egykoron kifejezte: „ja som slovák, ale Uher”. Tehát ő egyszerre volt szlovák, magyarországi - és közép-európai. Amikor átjöttem Magyarországra, rádöbbentem, milyen ajándék, hogy tudok szlovákul. Ezt az ajándékot szeretném munkásságommal megosztani és nagyon örülnék, ha térségünk beteges nacionalista mikroklímáját közös dalainkkal gyógyíthatnám.

Ez tulajdonképpen a gyűjtőneve a különböző külföldi és magyar zenekaraimnak, ebbe a szlovák Ponitran, az osztrák Mulatschag és Tanzgeiger éppúgy beletartozik, mint a Técsői Banda, a Vujicsics, a Kőfaragó vagy a Hegedős. 2000-től a Hungaroton gondozásában jelent meg Közép-Európánk közös karácsonya, farsangja, húsvétja, pünkösdje, gyermekdalai, lakodalma. A karácsonyi lemez végén mindenki elmondta saját nyelvén a jókívánságát. Akkor éreztünk rá, valóban ugyanaz a tábortűz melenget minket. Ezt még hat CD követhette Hollós Máté beleérző jóindulatának köszönhetően. Szerettem volna ezeket a lemezeket koncerten is megszólaltatni, de ez végül csak egyetlen alkalommal sikerült. A Visegrádi Négyek két évvel ezelőtti négynyelvű népzenei estjén a Millenárison jó néhány prominens diplomata megköszönte koncertünket és elmondták, mennyivel többet lehet elérni a dalokon keresztül, mint szócsépléssel. S bár többször szó volt róla, hogy a Visegrádi Négyek találkozóira meghívnak, soha nem lett e kezdeményezésnek folytatása.

Igen, ez lelki alkat kérdése, de részemről ez nem egoizmus. Belső lelki kényszerem, egyedülállóságom, olykor magányom szülte a szólistaságom, melyet kedves zenészeim is megtapasztaltak. Akkor tudunk igazán jól alkotni-zenélni, ha kölcsönösen toleráljuk egymást a zenében is. Mindig törekedtem arra, hogy a lemezeim anyagát magam állítsam össze és mindig valamilyen téma köré. Így született meg például a hétrészes, dallampárhuzamokra épülő közép-európai lemezsorozat, melyen népeket és különböző vallású embereket békítek, közel egy tucatnyi nyelven, s így készült a legfrissebb egyházi trilógia, amelynek jövő tavasszal jelenik meg a harmadik része.

Nincsenek véletlenek. Itt találtunk hegyeket és szlovákokat, szép fekvésű temetőt és egy parasztházat, melybe villanyt vezettünk és a kertben vizet fakasztottunk, majd búbos kemencét is építettünk. A sors fintora, hogy egy dupla kisebbségi - a szlovákiai magyar palóc és kassai polgár férje - egy anyaországi szlovák-kisebbségi faluban találta meg a többletet. Mindig a mindenkori kisebbségek üzenetét viszem és hordozom. Ez az én sorsom, ez így van rendjén. Így vagyok boldog!