A Žagar a rock, az elektronika és modern tánczenék sajátos elegyét játssza, mindezt erős, filmszerű atmoszférával. Nem mondhatni, hogy Zságer Balázsék ontanák az albumokat, hisz a zenekar hét éves fennállása alatt a tavaly novemberben megjelent Cannot Walk Fly Instead a második CD a sorban. S csak remélni lehet, hogy a következőre nem kell újabb öt évet várni.

Fotó: Szabó Bernadett

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a környezetemben a blues- és a rockzene ment igazán. Az akkori gimnazista házibulikon a hatvanas évek legendás zenekarai, a Doors és Jimi Hendrix volt a sikk, talán ez volt a fiatalok válasza az akkori mainstream-zenére. Én véletlenszerűen keveredtem ebbe a zenei közegbe. Korábban Commodore 64-es számítógépen programoztam zenét, aztán mikor elkezdtem zongorázni, a jazz érdekelt, tizennyolc voltam, mikor hívtak a Mercedes Blues Bandbe. Itt tanultam meg, hogy milyen igazán zenekarban játszani, mit jelent odafigyelni másokra, tempót tartani, kísérni és szólózni.

Korábban inkább a szintetikusabb zenék érdekeltek, eleinte a nyolcvanas évek breakjei, aztán a Kraftwerk, Jean-Michel Jarre, a Tangerine Dream. Ehhez képest a Mercedes Band a torzítós gitárokkal, élő dobbal eleinte nagyon nyersnek tűnt, de pont ez tetszett benne. Másik lehetséges utat mutatott számomra. Addig csak a zeneszerkesztés és a zeneszerzés foglalkoztatott, akkor viszont rájöttem, hogy a színpadi jelenlét legalább annyira fontos, mint a kompozíció. Ettől kezdve jobban érdekelt a hangszeres játék, évekig napi 8-10 órát gyakoroltam kizárólag akusztikus zongorán, mellette pedig olyan zenekarokban játszottam, mint a The End, a Tolnai Quartet vagy az alternatív-punk hevületű Éhező Apácák.

Miután tizennégy évesen nem vettek a pécsi képzőművészeti középiskolába. Azt hiszem, azt a fajta kreatív energiát valahogy a zenébe mentettem tovább. Közben a szüleim persze végig arra ösztökéltek, hogy a hobbinak tartott zene mellett legyen polgári állásom is, így informatikusnak tanultam.

Igen, dolgoztam egy évig. De az a munka is igazából a zenéhez kötődött: egy zenei szoftvereket forgalmazó cégnél voltam demonstrátor. A technika iránti érdeklődésem valamilyen szinten megmaradt, bár mára abszolút felhasználó lettem, a számítógép hétköznapi eszközzé vált, amit az elektronikus levelezés mellett főként zeneszerzésre és hangfelvételre használok. A kilencvenes évek végén a Garderobe nevű, rövid életű zenekaromban használtam először igazán elektronikus alapokat. Ez tulajdonképpen funk zenekar volt, az akkoriban népszerű acid jazzes befolyással. Majd elkezdett érdekelni a folyamatzene, meg az elektronikus tánczene. A család, azt hiszem, akkor törődött bele, hogy a fiuk zenész marad, amikor 2001-ben Yonderboi-jal turnéztunk, s Európa különböző városaiból sorra kapták a képeslapokat.

Fogarasi László Kaposváron járt gimnáziumba, sokat lógott az öcsémmel, Ákossal, s amikor az egyik helyi underground találkozóhelyen 1999 szilveszterén összefutottam vele, felkértem, hogy készítsen pár dalunkból remixet. Akkor már megjelent egy száma a Future Sound Of Budapest válogatáson, ami tulajdonképpen egy Doors átirat. Szimpatikus volt számomra az a szemlélet, amellyel hozzányúlt a zenékhez, érdekelt, mit tudna a számainkkal kezdeni. Elindult köztünk egy munkakapcsolat, nem sokkal ezután részben kaposvári, részben pesti zenészekből gyorsan összeállt az a csapat, akik a Shallow and Profound című albumon is játszottak.

Azt mondják, jó időben volt jó helyen. Az kétségtelen, hogy megfogott egy olyan kollektív tudatalattit, ami akkoriban nyelvtől és határoktól függetlenül benne volt a levegőben. Már régen leomlott a vasfüggöny, de Magyarországnak továbbra sem volt külföldön releváns könnyűzenei reprezentánsa. A külföldi underground-zenei palettán akkoriban kezdett teret hódítani az easy-listening, de nem sok tartalmat nyújtott az igényesebb zenehallgatók számára. Ezzel szemben ez a lemez unikális volt. Olyan műfajokat ötvözött mint a film az irodalom és az absztrakt hip-hop, mindezt speciális kelet-európai ízzel fűszerezve.

Bizonyára a legendaszerű sztori is tett hozzá valamit, de nem hiszem, hogy az elég lett volna egy ilyen széleskörű sikerhez és nem szabad elfelejteni a számos külföldi fellépést sem, amelyeken olyan zenekar kísért, amely szinte egyedülálló volt az akkori elektronikus-zenei közegben. Ezen kísérőzenészek között kialakult kémia hívta életre aztán a Žagar zenekart.

A Local Broadcast tipikus debütlemez: gyorsan született és minden hatást igyekeztünk belegyúrni, ami akkor ért minket. Aztán Török Ferenc Szezon című filmjéhez írtam filmzenét, az is, meg a belőle készült lemez is rengeteg energiát kötött le. Közben utazgattunk, sokat játszottunk külföldön és ami nem elhanyagolható, keresgéltük az igazi hangunkat. Úgy gondoltam, hogy inkább jelenjen meg később a második lemez, de szóljon is valamiről, ne csak egy látszólag össze nem illő számok egymásutánja legyen. Ráadásul szeretünk kísérletezni: sokszor a stúdióban történtek hatására vesz új irányt egy-egy dal struktúrája.

Remélem nem. Van néhány új számkezdemény, igaz, épp mostanában bizonytalanodtam el, hogy tényleg jó-e ez a csapásvonal. Ami biztos, hogy sokkal homogénebb lemezt szeretnék. Nem akarok annyira eltérő karakterű dalokat mint a legutóbbin. A Wings Of Love sikere ellenére egy kicsit kiábrándultam a popzenéből, beleláttam a kommerciális popgépezetbe és kissé megriadtam tőle. Ami biztos, hogy továbbra is a saját utunkat akarjuk járni, hogy senki és semmi ne befolyásolja az alkotó munkánkat, csak ha mi úgy akarjuk. Ami a koncerteket illeti, szeretnénk „színházibb” hangvételű előadásokat. Jövő február 13-án a Művészetek Palotája Hangversenyteremében játszunk, s erre az alkalomra Keszég László rendezővel és Árvai György díszlettervezővel szeretnénk közösen létrehozni egy estet. Úgy érezzük, hogy a zenekar egyik fő erénye az a fajta asszociatív audiovizuális élmény közvetítése, amelyet elsősorban a koncerteken tud átélni a közönség.