Nemrég idehaza járt Winkelmayer József, a magyar beatzene nagy öregje. Az utóbbi harminchárom évben a németországi Regensburgban élő zongorista-pozanos az ötvenes évek végén az akkor még meglehetősen heterogén zenét játszó Benkó Dixieland Bandben kezdte pályáját, 1963-tól önállósította magát, saját formációkat szervezett, s következő tíz évben többek között az Olympia és a Winkelmayer Brass vezetője volt. 1975-ös regensburgi letelepedése után elhatározta, elég volt a zenekarosdiból, az állandó utazgatásból, a továbbiakban kizárólag a tanításnak szentelte életét.

Fotó: JBSz

Ha csak tehetem. Zenész koromban annyit laktam szállodában, hogy egy életre elegem lett belőle. Ez a lakóautó viszont nagyfokú függetlenséget biztosít. Minden megvan benne, amire szükségem van: ágy, asztal, konyha, vécé, fürdőszoba. Amikor hazaérek, beállok a kertbe, s bármikor útnak indulhatok, jóformán pakolnom sem kell. Egyfajta életforma. Megtehetem például, hogy itt alszom a Rudas parkolójában, s reggel hatkor már fürdőköpenyben várom, hogy kinyisson. Amúgy ötvenegy éve járok ide.

Polgári családból származom. Német nagyapám a múlt század elején dolgozni jött Magyarországra, aztán ittmaradt. Apám a harmincas-negyvenes években a pénzügyminisztériumban dolgozott, ezért a második világháború után b-listás lett, senki sem alkalmazta, így a család megélhetése sem volt könnyű. Viszont hat éves koromtól zeneiskolába járhattam, zongorázni tanulhattam. Rock and rollt először a városligeti műjégpályán hallottam, alig pár hónappal az amerikai megjelenés után már ott dübörgött a Rock Around The Clock. Teljesen megbabonázott. Érdekes módon a Magyar Rádió játszott ekkoriban amerikai szvingzenét, s futballozás helyett engem ez kötött igazán le. Miközben kicsit kalandoztam a magyar tánczenében is. Nem azért, mert zeneileg annyira vonzott, sokkal inkább azért, mert a szomszéd tizenöt éves, szemrevaló lánya ezt szerette, és mindig átjött, ha új dalt tanultam.

Amikor a Fáy András Gimnáziumba kerültem, már sulibulikon és tánciskolákban is játszottam. Aztán jött 1956. A gimnázium közel volt a Corvin-közhöz, tíz gyerek el is esett a harcokban. Magam egyáltalán nem vettem benne részt, mégis feljelentettek. Három hónapig tartottak fogva a Köztársaság téri gyermekvédelmiben, majd beütötték a bizonyítványomba, hogy nem tanulhatok többet. A következő három évben téglagyárban, redőnyjavítóban, mindenféle helyeken dolgoztam. S nem maradt számomra más, csak a zene. Végül az 1960-as általános amnesztia után folytathattam a tanulmányaimat a József Attila Gimnáziumban. Persze esti tagozaton.

A szomszéd fiú ismerte a zenekarból a trombitást, ő hívott egyszer magával. A koncert után odamentem a zongoristához, mondtam, szerintem az utolsó számban rossz harmóniákat játszott. Mire Benkó megkérte, akkor mutassam meg, mit kellene. Megmutattam, mire megkérdezte, nincs-e kedvem kedden elmenni a próbájukra? Attól kezdve hat évig velük maradtam. Ez amúgy még a zenekar vegyes korszaka volt. A szegény családból származó Benkónak szüksége volt a pénzre, így hiába rajongott a szvingért és a dixielandért, az „eladhatóság” miatt a beatzenekarhoz hasonlóan mi is a „luxemburgi” zenét nyomtuk. Csak 1963-tól tisztult le a profiljuk a dixielandre. De akkor már nem voltam velük.

Folyamatosan játszottam. Hogy ne tudjanak elvinni katonának, gyorsan beiratkoztam a székesfehérvári felsőfokú mezőgazdasági technikumra. S a Benkó Sándortól szerzett tapasztalatok alapján összeállítottam egy csapatot, amely aztán három évig a megyei művelődési ház házizenekara lett. Játszottunk mindent, amire szükség volt. Szombatonként például az „irodalmi kávéházban” a Budapestről lejáró színésznagyságokat - például Bessenyei Györgyöt, Sinkovits Imrét, Major Tamást, Gobbi Hildát - kísértük, vasárnaponként meg a fiataloknak játszottunk Beatlest, Shadowst, Manfred Mannt és Simon & Garfunkelt. Aztán Charlie - aki szintén Székesfehérváron tanult - 1967 őszén felhívott, hogy alakuló zenekarukhoz keresnek zenekarvezető-zongoristát.

Nagyjából igen. 1967. október 1-jén adtuk az első koncertet, amire még alig pár ember jött el, három hónapra rá viszont már a televízió is érdeklődött utánunk, a következő év tavaszán pedig már népszerű formációnak számítottunk Budapesten. Időközben - miután a Decca kiadó letiltotta a névhasználatot - kénytelenek voltunk a zenekart Olympiára keresztelni. Viszont egészen addig jól működött a zenekar, amíg Charlie ki nem találta, hogy az akkoriban széteső Liversing muzsikusaira cseréljük le a régi társakat.

Egy darabig még így is ment az Olympia. Igaz, a koncertjeikre egyre kevesebben jöttek el. Kapóra jött, hogy három hónapos meghívást kaptunk az elegáns belgrádi Hotel Majestic-be. De ott már végérvényesen kettészakad az együttes. Hazaérkezésem után új társakkal - többek között Jakab Györggyel - megpróbáltam a Blood, Sweat & Tears-, illetve a Chicago-féle fúvós rockvonalat követni. Ez lett az Olympia Brass, később pedig a Winkelmayer Brass. De hát végül is mindegy, hogy hívják a hentest, a legfontosabb, hogy a kolbász jó legyen.

Megint szétestünk. Majd újabb társakkal inkább elfogadtam egy holland ajánlatot, s később Dániában és Svédországban vendéglátóztunk. Amikor viszont 1975-ben a hivatal haza akart rendelni, úgy döntöttem, elég. Nem akarok többé senkitől sem függni. A zenekar hazajött, én Németországban maradtam, s Regensburgban alapítottam egy magánzeneiskolát.

Soha. Se másoktól függeni, se utazni nem akartam többé. Elhatároztam, hogy életem hátralévő részében csak a tanítással foglalkozom. S ehhez a mai napig tartom magam.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Zörgő kazettán lapítva (a Winkelmayer Brass első nagylemeze) >> - cikk, 2011. december

Winkelmayer József: A kolbász a lényeg >> - interjú, 2008. november