Lemezfitogtató koncertnek titulálják, pedig a régóta várt új albumon még javában szöszögnek, s az a legoptimálisabb esetben is csak egy hónap múlva kerül a boltokba. Viszont ezen a szombat estén az A38 Hajón a Kiscsillag gyakorlatilag eljátssza a teljes lemezanyagot. Lovasi András frontembert azonban nem csak erről faggattuk.

Arra gondoltunk, érdekes lehet, hogy a lemez megjelenése előtt a közönség hallhatja az új anyag kilencvenöt százalékát, nagyjából olyan állapotban, amiből talán kiderül, milyen is lesz az album. Sőt, várhatóan még olyan friss számokat is eljátszunk, amelyek esetleg rá sem kerülnek. Az új anyag szándékaink szerint rockosabb, dinamikusabb, zúzósabb lesz. Még céltudatosabban rugaszkodik el a Kispál és a Borztól, annak az utóbbi években amúgy is a popzene felé mozduló zenei világától. 

Inkább az utóbbi. Az első nagylemezen valóban sok közös dalunk született Ózdi Rezsővel, most viszont kevesebbet tudtunk együtt dolgozni. Főként azért, mert a zenekar elkezdett üzemszerűen működni, s egyszerűen nem maradt idő az együtt muzsikálásra. A Kiscsillag alakulásakor sokszor hónapokig nem volt Kispál és a Borz koncert, így ráértünk, minden délelőtt találkoztunk, uszoda előtt vagy után, zenéltünk három-négy órát és szépen rakosgattuk össze a számokat. Most ilyen „kegyelmi időszak” sajnos nem volt.

Most már jól. Az induláskor Kispál András elég furcsán nézett rám, Dióssy Ákos pedig mindig nagy diplomata volt. Mára ő a hangmérnökünk, Kispál meg visszaszerzett egy régi barátot Ózdi Rezső személyében. Akkor viszont meglehetősen bénult helyzet állt elő, ami az utolsó, négy évvel ezelőtti stúdiólemezünkön is tapasztalható: különböző okok miatt senki nem volt elégedett a végeredménnyel. Ezért határoztam úgy 2005-ben, hogy keresek másik közeget, ahol újra kitalálom magam, elkezdek gitározni, ami régi vágyam volt. Mert 38 évesen rájöttem, mennyi mindent kéne még csinálni, és mennyi mindenre nem lesz már idő. S akkor kiválasztottam azt a pár dolgot, amit fontosnak tartottam. Mondtam a többieknek: gyerekek, a Kispál és a Borzt nagyon szeretem csinálni, ha bárki bármilyen ötlettel jön, itt vagyok. Azóta némiképp előremozdult a dolog: a húszéves évforduló után idénre csak 10 koncertet vállaltunk idáig, és az utolsókon már újra azt éreztem, hogy na van még ebben kakaó. Most már csak egy jó új lemezt kellene írnunk.

Mondjuk úgy, 4-5 szám olyan állapotban van, hogy ha nekiállnánk, 2-3 hét alatt készre pofozhatnánk őket. Január-februárban tervezzük, hogy újabb dalokat írunk, de lehet, hogy akkor épp a Csík zenekarral megyek ki Amerikába. Mindenesetre legalább 8-10 további számra van szükség, hogy aztán közülük ki lehessen választani azt a tízet, ami kiadhat egy erős lemezt. Idén amúgy tervezzük egy dupla DVD megjelentetését, amelynek egyik korongján az ünnepi koncert, a másikon pedig egy werkfilm lenne, néhány régebbi felvétellel, klippel kiegészítve.

Talán maga a Kispál-jelenség lett kanonizált, a „szaksajtó” által rég a helyére rakva. De talán most, hogy ennyi válságról szóló cikk jelent meg rólunk, és régóta nincs lemez, érdekesebbek lehetünk. A nézőszámok mindenesetre számunkra is meglepő módon nőnek, bár lehet, hogy csak attól, hogy ritkán játszunk. Az biztos, hogy az új albumnak bátornak kell lennie, és az is biztos, hogy nagyobb lesz a várakozás, mint az utolsó lemezeink előtt.

Fő oka szerintem a média gyávasága, illetve a hivatalos intézmények reflexszerű konzervativizmusa, lekezelő habitusa. Harminc-negyven évvel a kezdetek után jutottunk el oda, hogy már vannak megkérdőjelezhetetlen, Kossuth-díjas tekintélyei a nagy generációnak. Most már ők, sőt az utánuk jövők vannak döntési pozícióban, de egyelőre ugyanazokat a reflexszerű mondatokat mondják a mostani fiatalokra, mint elődeik rájuk. Nem értékes, zaj, meg, hogy bezzeg a mi időnkben! Rettenetesen lassú folyamat ez az elfogadás/befogadás, miközben az angolszász országokban teljesen természetes, hogy ez is a kultúra része. Olyannyira, hogy az utolsó ötven év kultúrtörténete a pop-rockzene nélkül egyszerűen értelmezhetetlen. Mi meg egyre jobban lemaradunk ezen a téren is. Az utolsó húsz évben egyszerűen megszoktuk azt a végtelenül ostoba, igénytelen, és egyhangú hangkulisszát amikkel a kereskedelmi rádiók kitamponálták az amúgy se sok jóval kecsegtető hétköznapokat, arra hivatkozva, hogy erre van igény. Nem hiszem, hogy elvont lila zenét kéne játszaniuk, de az, hogy zsigerből irtják a valamit akaró, önálló, karakteres hangokat, az hozta magával, hogy a tisztes középszert előállító iparos-zenész réteg, a hivatalos mainstream öncenzúrázza önmagát, s kizárólag ingyenes falunapokon és virslievés közben működik, mozgósít. Emellett nőtt fel egy nem hivatalos mainstream - például a Kispál és a Tankcsapda -, amely pont azért működik ilyen sokáig sikeresen, mert a dalaikat sosem játsszák annyit a rádiók, hogy megunják az előadóit. Most az MR2-vel új helyzet van, mert rockzenét ugyan elvétve játszik, de elkezdett forgatni olyan előadókat, akik - ha akarták, ha nem - eddig az undergroundban mozogtak. Tehát megindult egyfajta pezsgés. Húsz év után végre újra van 10-15 olyan új produkció, amelyik megtölti a klubokat. Remélem, ez csak a kezdet.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Lovasi András: Belgaként a folk felé fordultunk >> - videointerjú, 2010. november

Kispál-búcsú: Rég túlélték magukat >> - cikk, 2010. július

Ózdi Rezső - Nem feszít erős rúgó >> - interjú, 2009. szeptember

Kiscsillag - odatették >> - kritika, 2006. november

Kispál Originál >> - cikk, 2006. szeptember

Kispál 15: Lovasi, a nemzedéki dalnok? >> - cikk, 2002. december

Lovasi András - Ismerős dal, jól tökön rúgva >> - interjú, 2001. május