Ferenczi György tizenhét éves kora óta turnézó muzsikus, túl a negyvenen is évi százhatvan-százhetven bulit játszik, s ebből a tempóból egyelőre nem tervez visszavenni. A nyolcvanas évek második felében countryzenészként kezdte, a kilencvenes években a Herfli Davidsonnal főként soulbluest nyomott, az új évezredben a Rackajam élén pedig a rthythm and blues és a magyar népzene közös nevezőjét igyekszik megtalálni. Nem mellesleg pár éve készített egy remek Petőfi-lemezt.

Fotó: Kurucz Árpád

Nem túlságosan. Kamaszként magam is csak a kötelező irodalmat láttam benne, mint ilyet, értelemszerűen nem olvastam. Aztán tizenvalahány évvel ezelőtt felkértek, hogy a március 15-i ünnepségre zenésítsem meg a Csatadalt, jó kis New Orleans-i lüktető funkot pakoltam alá, amit aztán Román Sándorékkal a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elénekeltük, eltáncoltuk. Akkor kezdtem el Petőfit olvasni, s rájöttem, hogy tényleg jó. Így amikor pár éve Gryllus Dániel megkérdezte, hogy a Hangzó Helikon sorozatban lenne-e kedvem egy egész lemezt rászentelnem, azonnal igent mondtam. Az elején még próbáltunk koncepciót gyártani, hogy bizonyos tematika mentén válogassunk a versekből, de nem működött. Aztán találomra felütöttem a kötetet, és mindjárt az első vers alá ment a muzsika. Ezt a módszert követve született meg a lemez.

Egyikünk sem volt különösebb versolvasó, mi tényleg ekkoriban csodálkoztunk rá a költészetre. S egyszer csak azt vettük észre, hogy amikor rögzítettük a Mi ez a lárma? című lemezanyagunk, azon is van hat vers. Ahogy az egyszerű blueszenész mondja: „játsszuk már el a Galagonyát, az is olyan New Orleans-i feeling”. Nekünk azért is jöttek jól a Petőfi-versek, mert sokkal komolyabbá tették a műsorunk, magasra emelték a mércét, eredményeként erőteljesen megszűrtük a saját dalainkat, s tényleg csak a legjobbakat hagytuk meg. Két Petőfi-vers között azért mégsem lehet akármit játszani! Az is mókás, amikor a koncert után odajönnek a srácok, hogy milyen baromi jó szövegek ezek, aztán persze meglepődnek, hogy jé, ezt tényleg Petőfi írta?

Gyerekkoromban hatalmas westernrajongó voltam, egy pesterzsébeti szabómesterrel farmerból olyan ruhát varrattam magamnak, mint amilyet a Volt egyszer egy vadnyugatban Charles Bronson viselt, vettem hozzá román western csizmát, mert csak azt lehetett kapni. Kamaszként a Rolling Stonesra, Bill Haley-re, meg a gospeleket éneklő Golden Gate Quartetre kattantam rá, illetve rengeteget buliztam a Hungaria zenéjére. A Szikora-Novai duó szerintem a térség leghitelesebb rock and roll ritmusszekciója volt. Sok mindenért (főként az öltözetükért) lehet cikizni Fenyőéket, de tény, hogy egy generációt - köztük engem - mégiscsak ők tanították meg a kettő-négyre. Meg hát szerettük a countryzenékre, sokat jártunk 100 Folk Celsiusra. Előbb bluesbandát alapítottunk Pesterzsébeten, aztán 1985-ben egy házibulin megismerkedtem Patyóval, akinek révén bekerültem a Kápa nevű countryzenekarba. Ezzel eldőlt a sorsom. Magával ragadott a forgószél, évi háromszáz buli, kiváló kollégák társaságában.

Hegedülni gyerekkoromban tanultam, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Főként nagyanyám ösztönözte, aki amúgy kiválóan játszott klasszikusokat és cigány zenét, meg gyönyörűen énekelt. A rhythm and bluesba viszont sokkal inkább illett a diatonikus szájharmonika. Úgyhogy attól kezdve azt fújtam. Csak amikor már szerettem volna a műfajt a huszonegyedik századnak megfelelően értelmezni, akkor ütköztem bele a hangszer korlátaiba. Hogy nincsenek meg rajta azok a hangok, amikre a fülem már kinyílt. Ezért vettem kézbe újra a hegedűt, nem volt mese, nekiestem gyakorolni. Szerencsére az utóbbi években sokat játszottunk a Csík zenekarral, annak prímásaitól, Csík Jánostól, Szabó Attilától és Pál István Szalonnától rengeteget tanulhattam. Persze sosem leszek táncházi zenész, de arra törekszem, hogy a harmonika és a hegedű úgy szóljon a mi zenénkben, ahogy annak kell.

Az én gyökereim nem a magyar népzenében, hanem a rhythm and bluesban vannak. Jimi Hendrix és a Hobo Blues Band muzsikájában. De már a kilencvenes évek elején éreztem a magyar népzene fontosságát. Csak igyekeztem tisztességgel közelíteni hozzá. Már a Herfli Davidsonnal vettünk fel népzenei kísérleteket, csak mindig annyira mesterkéltnek éreztem, hogy nem jelentettük meg, illetve nem játszottuk koncerten őket. Az első, általam hitelesnek érzett próbálkozásunk a 2000-ben megjelent Tíz kicsi elefánt című lemezünkön hallható, de még ezt követően is sokáig tartott, mire eljutottunk oda, hogy a zenékkel az autentikus közönség elé is nyugodtan ki merjünk állni. Annyira jó keverni a műfajokat, annyi erő van ettől benne! Meg hát hagy csináljunk mi Magyarországon magyar blueszenét! Nagy kört kellett futni hozzá, de azért meglett eredménye. Fura mód, amíg angolul játszottuk a bluest, külföldön alig arattunk sikereket, amióta viszont magyarul muzsikálunk, mindenhová visszahívnak. Mert ott épp ez az érdekes. Meg hogy nálunk szervesen illeszkedik a James Brown-féle funky vagy a Crossroads a dunántúli legényessel.

Az ő zenei gyökereik értelemszerűem máshol vannak, mint az enyémek, de egyfelé húzunk. S bennük még van erő. Nem úgy, mint a generációm többi tagjában. Ugyanaz a kérlelhetetlenség dolgozik bennük, mint bennem tizenöt éve, azt és úgy csinálják, ahogy nekik jó, nem foglalkoznak senkivel. Azzal, hogy velük dolgozom, ezt a fajta attitűdöt meg tudom őrizni magamban. S nagyban köszönhető nekik, hogy mostanában végre beért az, amiért az utóbbi tíz évben annyit harcoltam.

---------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Ferenczi György: Magyarországon magyar bluest! >> - interjú, 2009. február

Zenefilm - első nap (drMáriás & Ferenczi) >>

Szabó & Ferenczi - Egy sima, egy fordított >> - cikk, 1999. július

Nem ugyanaz a blues >> - cikk, 1996. november